Dokumentumok

Nyomtatóbarát változat

LEGALÁBB ENNYIT A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉSRŐL

az összefoglalót Varga A. Tamás és Vercseg Ilona könyve alapján készítette Vercseg Ilona

(az eredeti mű megjelent a Magyar Művelődési Intézet kiadásában Budapesten, 1998 novemberében, 293 oldalon. Megrendelhető uitt: 1011 Budapest, Corvin tér 8. Ára 1500 Ft.)

TARTALOM

I. A közösségfejlesztés identitása

A gyökerek

A közösségfejlesztés sajátosságai


Mi a közösségfejlesztés?

A “közösség” fogalma

A “fejlődés” fogalma

A lokalitás

A szomszédság

A nyilvánosság

Értékek

Etika

Bevezetés

A közösség által vezetett fejlesztés folyamatának fázisai

A módszerek kialakulása

Az első kísérletre visszanézve

Aktivizáló módszerek

A helyi nyilvánosságot szervező módszerek

Az együttműködést fejlesztő módszerek

Gazdaságfejlesztő módszerek

Magyar esettanulmányok: Felső-Kiskunság, Kecskéd, Kőbánya, Mánfa, Mecsekalja

Elöljáróban

A közösségi, szomszédsági munka külföldi kialakulásának vázlata

A társadalomkutatás kialakulása

A settlement közösségfejlesztő központ

A szociális munka szakmásodása és szakosodása

Egy mai példa - Belgium

Esettanulmányok Európából: Hollandia, Spanyolország, Svédország

A Közösségfejlesztők Egyesülete

Fórumok szervezése

A nyilvánosság szervezése - Parola, Parola-füzetek, Civil Rádió

Képzések szervezése -Civil Kollégium Alapítvány

Hálózatépítés - Közösségszolgálat Alapítvány

Közösségi Adattár

Külföldi kapcsolatok

ZÁRSZÓ - lezárul egy "hőskor"

V. Válogatás a közösségfejlesztéssel kapcsolatos irodalomból

VI. A Közösségfejlesztők Egyesülete első 10 éve

I. A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS IDENTITÁSA

A gyökerek

A közösségfejlesztés (community development) vagy közösségszervezés (community organisation) a múlt század második felében és a századelőn, az Amerikában robbanásszerűen végbemenő település-fejlődés körülményei között kapta a döntő lökést ahhoz, hogy szakmává szerveződjön. A hasonló törekvések, főleg a II. világháború utáni kölcsönhatások révén, Európában is megerősödtek és fokozatosan intézményesültek. Az amerikai és a nyugat-európai, abban is elsősorban napjaink angol és holland gyakorlata határozza meg e szakma fő irányait.

A nyugati gyakorlat társadalomjobbító szándékból született, amely a közösségi problémafeltáráshoz és megoldáshoz járul hozzá a maga szakmai eszközeivel. Megjegyzendő, hogy a mintegy fél százados európai gyakorlat során a közösségfejlesztés nagy önállóságra tett szert, kapcsolata az őt útra bocsátó szakmákkal, – így a később “anyaszakmának” definiált szociális munkával is – elhalványult és önálló szakma-specifikus jegyeket vett fel.

A közösségfejlesztés hazai gyakorlatának gyökerei a '70-es évek második felére nyúlnak vissza és közművelődésiek. Ez nem idegen egyébként a nyugat-európai gyakorlattól sem, egyfelől nem idegen a community education felnőtt-képzési gyakorlatától, másfelől a settlement intézményétől sem, amellyel sok rokon vonást fedezhetünk fel. A settlement ugyanis egyfajta közösségi-szociális központ, vagyis a mi legjobb értelemben vett művelődési otthonunkkal hasonszőrű intézmény. (A settlement intézményrendszere ma is él, kiegészülve információs- és néhány más mai funkcióval). Egyszóval a nyugati gyakorlat sem idegen attól a forrásvidéktől, ahonnan mi a munkánkat származtatjuk.

A hazai munka – függetlenül gyökereitől, s hasonlóan a nyugati gyakorlathoz –, itthon is önállósuló-félben van, s egyre jobban körvonalazódik nemcsak saját identitása, de filozófiája és stratégiája is. Működési példái – különösen a rendszerváltásig – gyakran érintkeznek a közművelődéssel, s frazeológiája sem mindenütt egyezik a szociális munkáéval. Nyilvánvaló, hogy a közösségi szociális munkában, illetve a közösségfejlesztésben megkezdett szakmaépítési munka irányultságát egy, a jelenleginél nagyságrendekkel kiterjedtebb gyakorlati munka, vagyis a jövő fogja eldönteni.

A sokban eltérő gyökerek ellenére a hazai közösségfejlesztés napjainkban növekvő mértékben közelít is a nyugat-európaihoz. Ennek okai közül nyilvánvalóan az új rendszer kiépüléséből fakadó új típusú problémák megjelenése az elsődleges, de hasonlóan fontos az európai trendek térhódítása is, amelyeket mi új kihívásként élünk meg és megpróbálunk megbirkózni velük. Az új problémák megoldásának kényszere és az európai trendek megismerése korszerűsíti, európaiasítja a mi gyakorlatunkat, vagyis a korábbi gyakorlat egyre inkább közelít az európai standardhoz. Nyilvánvaló jelentőséggel bír továbbá a hazai szociális munkában az utóbbi években kifejlődött nyitás a közösségi munka felé, csakúgy, mint a hazai települési-térségi tervezésben és menedzsmentben kibontakozó kezdeményezések is. Egyre inkább felismerődik és megfogalmazódik az igény, hogy a társadalmi részvétel a tervezésben és a helyi fejlesztési folyamatokban is érvényesüljön. Napjainkban több szakma felől és szinte egyszerre megkezdődött ugyanannak a követelménynek a felismerése: semmi mással nem helyettesíthető módon fontos az, hogy megszülessenek helyben megoldások és ebben a helyi állampolgárok cselekvően vegyenek részt.

Mindemellett jelentős különbségek, ill. hangsúlyeltolódások is fennállnak a nyugati és a mi gyakorlatunk között. Mivel a nyugati és magyar működési területeket, értékeket és etikát egy nemzetközi együttműködés keretében folyamatosan felülvizsgáljuk, mintegy “standing conference”-t, – vagyis a szakma és a változások viszonyát felülvizsgáló beszélgetéseket – tartva évente kétszer, megpróbálva behatárolni, hogy mi a mi saját ösvényünk abban a rendkívül széles mozgástérben, amit az európai problémák nyújtanak. Úgy látjuk, hogy míg a nyugati gyakorlat elsősorban a kirekesztés (exclusion) elleni harcra irányul a közösségfejlesztés szakmai eszközeivel (sőt, az angolok újabban már egyenesen az “inclusion”, a “belefoglalás” hangoztatásával fogalmazzák meg társadalomalakító céljukat, vagyis hogy belefoglalják a helyi embereket a helyi folyamatokba és hogy részt vegyenek a helyi problémák megoldásába); addig a magyar gyakorlat – pontosabban a mi általunk, tehát a Közösségfejlesztők Egyesülete és társszervezetei által vitt gyakorlat napjainkban – és jó ideig még bizonyára – elsősorban a helyi társadalmak demokratikus önszerveződésére és együttműködésére helyezi a hangsúlyt, s e tekintetben a nonprofit szektorral is jelentősen érintkezik. A nyugat-európai gyakorlatra is jellemző a nonprofit szektorral való szoros együttműködés, de míg ott a helyi közösségek főként megrendelőként vagy pl. képzések esetén felhasználóként, vagyis piacként viselkednek, addig mi elsősorban azon fáradozunk, hogy egyáltalán megszülessen és megerősödjön a nonprofit szektor, vagyis legyenek helyi közösségek, amelyek strukturálják a helyi társadalmakat, s amelyek később akár már hasonló módon, tehát megrendelőként is viselkedhetnek a közösségfejlesztés iránt, akárcsak nyugati társaik.

Úgy látjuk továbbá, hogy míg a nyugati kollégák meglehetősen konkrét célcsoportokkal dolgoznak (szegények, nők, bevándoroltak, lakásbérlők, gyermekeiket egyedül nevelők, stb.), addig mi “mindenkit” megszólítunk egy adott lokalitásban és azokkal működünk együtt, akik a velünk való együttműködést elfogadják, vagy éppen igénylik. Valószínű azonban, hogy ez a “boldog” állapot nem tart sokáig. Nem tarthat sokáig, mert a nagy társadalmi újrarendeződés folyamata lassan nyugvópontra ér, s hamarosan határozottabb kontúrokkal kirajzolódik, hogy kik a változás vesztesei és nyertesei. Sőt, minden bizonnyal már el is dőlt, csak épp az érintettek, a vesztesek nem hiszik még el, egy ideig még várnak a csodára, sorsuk jobbra fordulására. Azért sem tarthat sokáig ez az állapot, mert az emberek mégiscsak, ha lassan is, de elkezdik felismerni érdekeiket, megszervezni és néven nevezni magukat és csoportjaikat... “mi az állástalanok egyesületébe tartozunk”, “létminimum alatt élünk”, “nagycsaládosok vagyunk”, stb. Társadalmi, következésképpen szakmai folyamataink is tehát egyre hasonlóbbakká válnak más európai országokéhoz. Le kell azonban szögeznünk, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy munkánk integritása megmaradjon – vagyis inkább szomszédsági, mint célcsoportokkal való munkát folytassunk –, valamint azért, hogy hazai gyakorlatunk ne veszítse el sajátos karakterét, legjobb hagyományait, a közösségi művelődéssel való szerves kapcsolatát.

A közösségfejlesztés sajátosságai

A közösségfejlesztés szóösszetétel értelmezését, számunkra valóvá tételét természetesen nem kerülhetjük el. Nem csoda, hogy az új kifejezést és szakmát gyakran övezi bizonytalanság és értelmezési zavar. Találkoztunk már olyan szociális munkással, aki a hagyományos kiscsoportok – dalkör, ifjúsági klub, nyugdíjas kör, színjátszó csoport stb. – létrehozását gondolta közösségfejlesztésnek. Találkoztunk olyan népművelővel, aki úgy gondolta, hogy egyetlen emberi társulás, csoport belső életében kell minőségi fejlődés érlelődését elősegíteni, s ez a közösségfejlesztés. Más humán szakemberek úgy gondolják, hogy közösséget nem lehet fejleszteni, mert a közösség már maga egy minőségi együttlét, nem emberek puszta csoportja, hanem minőségi többlettel rendelkező, magasabb rendű társulása, amelyik vagy magától kialakul, vagy sem, de fejleszteni nem lehet – következésképp az egész dolog egy blöff. Ismét mások – és mi is – úgy gondoljuk, hogy napjainkra mind a közösség, mind a fejlesztés fogalmai meglehetősen problematikusakká váltak.

A későbbiekben látni fogjuk, hogy a közösség fogalmára különböző jelentésváltozatok rakódtak a történelem során, s épp a közelmúltunk bővelkedett olyan példákkal, melyben a közösségiség magasra emelt, ideologikus mércéjét meg sem közelítette a társadalmi gyakorlat, következésképp a közösség-ideál elvont, eszményi maradt. A fejlesztés szótól való ódzkodás is negatív történelmi tapasztalataink eredménye, hiszen átéltük, miként akarnak "új típusú embert" kifejleszteni, kinevelni. Mikor mindezt egy nemzetközi konferencián különféle nemzetiségű közösségfejlesztők előtt elmondtuk, jót derültek a dolgon, de ők sem ajánlhattak e kifejezések helyett semmi mást, mivel ezt a szakmai tevékenységet, amit mi több mint két évtizede végzünk, azt ők is közösségfejlesztésnek hívják, Európában mintegy harminc-negyven éve, Amerikában pedig a '20-as évektől kezdődően. Közösségszervezőnek, közösségi munkásnak is nevezik magukat. S ha nem is tudunk, nem is lenne célszerű kitalálni más elnevezést, fogadjuk el a nálunk már évek óta egyre nagyobb teret hódító, másutt már elterjedt és elfogadott fogalmat, csak tisztázzuk pontosan, hogy mit is jelent számunkra?

Mit sugall tehát itt és most a közösségfejlesztés kifejezés? A legtipikusabb értelmezések: 1. a közösségiség csorbát szenvedett, tehát a meglévő közösségek nem eléggé “közösségek"; 2. nincs elég közösség, tehát közösségek társadalmi hiányáról beszélhetünk; 3. településközösségek fejlesztése kívánatos.

Mindhárom fő értelmezési lehetőségnek megvan a maga jelentősége és funkciója szakmánkban.

1. A közösségiség valóban csorbát szenved napjainkban, mégpedig nem csak a közelmúlt hamisnak bizonyult, mert demokrácia nélküli közösségisége folytán, hanem évszázadok óta, a tradicionálisból a modern társadalmakba történő átmenet folyamatában. Meglazultak az azonos világértelmezést, értékeket és normákat közvetítő hagyományos közösségek, a törzs, a család, a rokonság, a polisz; az e közösségeknek életteret adó föld tömeges kultúra-formáló funkciója folyamatosan csökken s a belőle élő települések egyre kevésbé tarthatók meg egységes egészként; a megnövekedett városok kiterjedtségük nagysága és a személyek száma miatt éppen nem a közösségiség, hanem az individualizmus, ha nem éppen a társadalmi atomizálódás szimbólumaivá váltak; s a szocializációban a család helyett egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak az ún. másodlagos ágensek, a tömegtársadalom intézményei.

Lehetséges-e egyáltalán közösségiségről beszélni a modern társadalmakban?

2. Beszélhetünk arról is, hogy a modern társadalmak, s így a miénk is, általában közösséghiányosak, sőt, a miénk még a többinél is inkább az (Hankiss Elemér), mert nálunk a szovjet érában kialakult egy sajátos "individualizmus", amely a közösségiség gátjává vált (Fircz Tamás). E gát viszonylagosságáról csak most, a nagy társadalmi átrendeződés éveiből visszapillantva lehet reálisabb képünk, hiszen a mából sokaknak úgy tűnik, hogy akkor még volt valamiféle közösségiség, míg ma mindenki, egyre tudatosabban, a saját, piac-definiálta érdekeit nézi. E vákuumnak valószínűleg az is oka lehet, hogy a civil társadalomnak, az újonnan alakult egyesületeknek és alapítványoknak, a funkcionális érdekcsoportoknak, a kulturális szabadidős- és hobbicsoportnak még nincs megfelelő társadalmi kiépültsége, ereje, ismertsége és pozitív élménytartalma, annak ellenére, hogy társadalmi súlyuk talán máris túlszárnyalja a korábbi közösségekéit. Az is szerepet játszhat e bizonyos nosztalgiában, hogy a biztonságérzetünket tápláló megszokások eltűntek az életünkből, s bár korábban – joggal – bíráltuk akkori közösségi lehetőségeinket, innen nézvést azok egy hagyományosabb – mert zártabb, lassabban változó, s így jobban kiismerhető – társadalmat jellemeztek.

3. Végül beszélhetünk a településközösségek fejlesztésének szükségességéről – de mi célból is...? Mihez képest nem közösségek, vagy nem fejlettek a települések? Tartja magát az az álláspont, hogy a “térbeli kötöttségek szerepe egyre csökken a társadalom életében” (Szelényi Iván), de a számítógépek korszakában az a megközelítés is egyre inkább teret hódít, hogy a lokalitás szerepe ismét növekszik (Thomas - Henderson).

Nálunk ma – és előreláthatólag még évekig – új és nagy élmény a lokalitás, a szűkebb haza visszanyert jelentősége, azé, amelyért felelősségünk még átélhető; új lehetőség a főként helyi szinten kifejezhető állampolgáriság, s a modern társadalmakra jellemző közösségiség megélése a demokratizmus helyi alapintézményeiben.

Magyarországon a rendszerváltás után minden település önkormányzata önálló lett, s településszintű önkormányzatok határozzák meg egy- egy település fejlesztésének irányait. A helyi önkormányzatok mozgásterét természetesen befolyásolják a térség, az ország fejlesztési lehetőségei, s a parlament minden évi költségvetése, s az abban megfogalmazott célok. Ez a függőség azonban minden települést közel egyformán érint, témánk szemszögéből nézvést tehát adottnak kell vennünk az országos szint lehetőségeit és programjait, s át kell térnünk a lokalitás szintjére.

Az 1989. évi fordulat után, az 1990. évi önkormányzati választások eredményeként egy olyan új helyi hatalom született, amelyiknek úgyszólván egyik napról a másikra szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy felette (a korábban megszokott módon) nem dirigál senki, s hogy jelentős mértékben tőle függ az adott település működtetése és fejlesztése. S a következő önkormányzati választásokon e testületek természetesen arra is rádöbbentek, hogy ezt a hatalmat a helyi választópolgárok osztják és újraosztják.

Tudjuk, hogy társadalmunkban a polgárok oldalán is nagy hiátusok vannak, hogy a helyi társdalom nem működik, mert nem szervezett. Tudjuk, hogy minden település szellemi és fizikai megújítására volna szükség. És azt is tudjuk, hogy ez sok esetben azért nem tud megtörténni, mert a helyi társadalom nem működik, s a lakosok és az önkormányzat is csak a megszokott klisékben tud gondolkodni és cselekedni, hiszen így szocializálódott. Az új rendszer nem feltétlenül hozott mindenütt új rendet, s az emberek még nem váltak polgárrá abban az értelemben, hogy még nem tanulták meg: mit kell és mit lehet tenni egy polgári demokráciában a helyi fejlődés érdekében. Kormányainknak e tanulási folyamat és a fejlődés érdekében már eddig is tömérdek helyi fejlesztési projektet kellett volna elindítaniuk és támogatniuk.

A közösségfejlesztés a helyi emberekből, a humán, természeti- és gazdasági erőforrásokból, alulról építkezik. Közösségi úton, a civil szervezetekkel és az aktív helyi polgárokkal tárja fel a helyi közösség szükségleteit, azok kielégítésének lehetséges módjait és elkötelezi a helyieket saját problémáik közösségi megoldása, a helyi cselekvés mellett. A szükségletek felkutatása nem csak a gazdasági-infrastrukturális területre szorítkozik – bár arra is –, hanem és elsősorban a humán erőforrásokra, vagyis az emberek hozzáértésére, tehetségére, szorgalmára, ötleteire, képességeire. A közjóra irányuló cselekvéshez a közösségi munkások – legyenek akár külső fejlesztők, akár helyi polgárok – alternatívákat dolgoznak ki, megszerzik a szükséges információkat, külső segítőket vonnak be – akár más települések képviselőit, akár szakembereket, országos szervezetek képviselőit, stb. A közösségi folyamatban résztvevők természetesen együttműködnek az önkormányzatokkal is, hiszen optimális esetben a képviselőtestület a civil kezdeményezések képviselőiből összeállt, választott testület. Együttműködnek tehát, de a helyi kezdeményezést nem hagyják pusztán az önkormányzatokra.

Történelmi okok miatt jelenleg ez nagyjából éppen fordítva történik. Fejlesztésen ma a legtöbb helyen általában csak az infrastrukturális-gazdasági fejlődést értik, tervezésen pedig az önkormányzatok kezdeményezéseit, melyeket az általuk felkért szakemberekkel és alkalmanként a lakosság fizikai segítségével, társadalmi munkájával valósítanak meg. E kezdeményezésektől a lakosság jórészt távol marad, általában nem is tud az elképzelésekről, még akkor sem válik számára értelmezhetővé az egyes cselekvések háttere, oka és módja, ha az önkormányzat a maga csatornáin keresztül tisztességesen tájékoztatja is a helyi polgárokat. Közösségi hálózat, működő civil társadalom nélkül az információk nem kerülnek közösségi használatba, ahol az emberek meghányják-vetik, a maguk számára értelmezik azokat. S mivel így nem tudnak a tervekről és a folyamatban lévő ügyekről, hozzáadni sem képesek saját elképzeléseiket, s nem tudnak cselekvően részt venni a megvalósításban sem.

A közösségfejlesztés legfőbb aktivizáló módszerei – mint később látni fogjuk –, a közösségi feltárás és a közösségi tervezés, de emellett számos más, pl. a helyi nyilvánosságot, vagy a helyi munkahelyteremtést érintő módszert is kidolgozott már. A feltárás során megmutatkoznak a helyi problémák és azok súlya, a helyi erőforrások és a befektetési hajlandóság (ismét nem csak pénzre, hanem pl. tanulási szándékra, közösségben való munkálkodásra, tehát emberi befektetésekre gondolunk), s elkezdődik az emberek elköteleződése és felelősségvállalása a közösségi folyamatban. Megmutatja a feltárás azt is, hogy mi a helyi és mi a térségi probléma. Kiépíti a helyi és a települések közötti kommunikáció csatornáit, melyeken keresztül a civil szférára támaszkodni lehet. A tervezés ezek után a problémák rangsorolása, időrendiségének felállítása, a felelősök megtalálása, ami után beindulhat a helyi cselekvés.

Míg a településfejlesztés vagy területfejlesztés elsősorban az adott körzet infrastrukturális fejlesztésére irányul, addig a közösségfejlesztés a helyi társadalmak közösségi fejlesztésének eszköze. Helyi társadalmon differenciált egyéni és kollektív szükségletek, kapcsolatok és viszonyok sajátos fejlettségi fokon intézményesült rendszerét, az adott helyi keretekben élők egymásra hatását értjük. Ebben természetesen megjelenhet az infrastrukturális fejlesztés is, de csak mint az egész része és csak esetenként, akkor, ha az azzal a munkamegosztásban hivatalosan foglalkozók nem tudják a helyi közösség által megkívánt mértékű fejlesztést felmutatni, s a civil társadalom megszerveződése indokolt e hiányok mérséklésére.

A humán fejlesztés, mint már utaltunk rá, egy adott terület emberi viszonyainak fejlesztése, a tehetségek felkutatása és az egész közösség számára történő kamatoztatása révén, az együttműködéssel és a konfliktusokban is közös nevezők keresésével szerveződő civil társadalmon keresztül. Az államnak, a helyi önkormányzatnak fel kell ismertetni a civil társadalom jogos szerepét, mint ahogy a civil társadalomnak is az állam szükségességét és mindkettőnek tisztába kell jönni azzal, hogy hol kezdődik és hol végződik saját feladatuk és hogyan egészítik ki kölcsönösen egymást? Kiérlelődött demokratikus gyakorlat hiányában ez a folyamat nem megy könnyen nálunk, nagy szerepátfedések vannak. Vannak kormányzati kezdeményezések, amelyek civil szerveződésként viselkednek (pl. települési önkormányzatok szövetségei), s állampolgári kezdeményezések, amelyek, legalábbis részben, állami feladatokat oldanak meg, mert a szerveződés pl. még nem kapta meg a megfelelő támogatottságot... De a helyi cselekvés és cselekvők közösségei számára sem körvonalazódott még pontosan saját maguk és önkormányzatuk szerepe. Hosszabb gyakorlat fogja megértetni és szabályozni, mi a joga és feladata a civil szervezeteknek, mi a helyi önkormányzatnak és mi az államnak. A helyi cselekvés megoldhat konkrét hiányokat – üzemeltethet bölcsődét, óvodát, rendbe hozhat egy lakóházat, stb. –, de minden szempontból kívánatosabb, ha érdekei érvényesítésének módjait megtanulva, “kikényszeríti” az önkormányzattól e hiányosságok megszűntetését, ill. ha adott esetekben “belátja”, hogy igénye kielégíthetetlen, mert pl. gazdaságtalan, és más megoldásokat keres.

A módszerek száma tetszőleges határig sokasodhat, nincsenek pontról pontra betartandó eljárásmódok. Minden módszer alapja az egyszerű kapcsolat-felvétel, a beszélgetés, az egymás meghallgatása, a másik véleményének megértése és méltányolása, az emberek beszéltetése saját problémáikról, más települések, országok életének, vállalkozások és problémahelyzetek, tehát minták és példák megismerése, stb. Innentől kezdve nemegyszer már “magától” fogalmazódik a közös cselekvés.

Mi tehát a közösségfejlesztés?

A közösségfejlesztés (community development), vagy közösségszervezés (community organisation) felfogásunkban elsősorban települések, térségek, szomszédságok közösségi kezdeményező- és cselekvőképességének fejlesztését jelenti, amelyben kulcsszerepe van a polgároknak, közösségeiknek és azok hálózatainak, valamint a helyi szükségletek mértékében a közösségfejlesztőknek is, akiknek bátorító-ösztönző, informáló, kapcsolatszervező munkája életre segítheti vagy kiegészítheti, megerősítheti a meglévő közösségi erőforrásokat.

A közösségfejlesztés

– Mint alkalmazási terület: alkalmazza a településszociológia, a településtervezés, a néprajz, az antropológia, a pedagógia, a szociálpszichológia, a jog és a gazdaságtan egyes eredményeit és módszereit;

– a határterületein lévő főbb szakmák: közművelődés, felnőtt-képzés, szociálpolitika, közösségi szociális munka, településtervezés, településmenedzsment;

– az eredményeként megjelenő jellemző tevékenység mindaz, amit a lakosság önmaga végez el annak érdekében, hogy önmagán segítsen a helyi társadalom- és gazdaságfejlesztés, a környezetvédelem, az egészségügy, a lakáshelyzet, az oktatás, a kultúra, a művészetek, a szabadidő, valamint a (helyi – térségi – városi) nyilvánosság és közösségi információáramlás megszervezése terén, városokban, városkörnyéken és vidéki térségekben egyaránt. Ez a tevékenység vonatkozhat lakossági tervezésre, fejlesztésre és szolgáltatásokra az élet minden területén;

– Főbb partnerei: civil szervezetek, önkormányzatok és társulásaik, regionális kutatási központok, a munkaügy- és a vállalkozásfejlesztés szervezetei, képzési szervezetek, információs adattárak.

– Kulcsszavak, amelyek a leginkább jellemzik:

– közösségfejlesztés, közösségszervezés, közösségi (szociális) munka;

– közösség, fejlődés, lokalitás – szomszédság, társadalmi nyilvánosság;

– helyi cselekvés, helyi fejlesztés, társadalmi tervezés, társadalmi akció, szomszédsági munka, kistérségi- és regionális fejlesztés, városfejlesztés, közösségi gazdasági fejlesztés;

– önszerveződés, önkéntesség, önsegítés, érdekérvényesítés, részvétel, partnerkapcsolatok építése.

A közösségfejlesztés lényege tehát a lokalitásban, a helyi, településszintű vagy regionális cselekvésben és fejlesztésben jelölhető meg. A lokalitás, mint újdonság, nagyon erőteljes lehetősége és pozitív élménye a rendszerváltás óta Magyarországnak, ezt minden problémája ellenére is tudjuk, ez adja az általunk eddig kidolgozott közösségfejlesztési filozófiának vagy elméletnek az alapját. Az “elmélet” szót nagyon bátortalanul mondjuk, mert hiszen mi önálló elméletet nem alkotunk, de azokat a fogalmakat, amelyekkel dolgozunk, megpróbáltuk a magunk számára értelmezni és ebben a lokalitásnak nagyon nagy, mégpedig a közösségiséggel erőteljesen összefüggő szerepe van.

A "közösség" fogalmát mi nem csoportelméleti és nem ideologikus értelemben használjuk, tehát nem úgy, ahogyan azt a marxista közösség-elmélet fogalmazta meg: "a közösség a minőségi csoport".

Tudjuk, hogy nem sikerült a "minőségi többlet" dimenzióját megragadni, legalábbis nem a gyakorlat által igazolt szinten, mert a társadalmi célokkal megegyező, társadalmilag hasznosnak definiált tevékenység lehetősége már eleve behatárolta a közösséget önként keresők mozgásterét. Ez a közösségi lehetőség ugyanis lényegében az elit által kitűzött célok megvalósítására, a teljes társadalmi részvétel helyett a szabadidős - társas - kulturális együttműködésre szorította az embereket. Érdemes megjegyezni, hogy még ma is nagyon erőteljesen tartja még magát ez az elképzelés.

Mi lokalitásba gyökerezően és funkcionálisan értelmezzük a közösséget. Ez azt jelenti, hogy a közösségiség szempontjából is ideáltipikus görög poliszok közösségében a "közösség" szó egyaránt jelentette az emberek összetartozását és együttműködését (katonai és politikai téren is) és a helyhez kötöttséget is. A magyar "közösség" szó alakváltozata a "község" szó, csakúgy, mint az angolban, ahol a "közösség" szó jelölheti a települést és az embercsoportot is - community, local community ill. community group. A német nyelvben is megtalálható ez a kettősség, mint ahogyan azt a közösségelmélet legnagyobbja, Ferdinand Tönnies kifejti, a Gemeinde és a Gemeinschaft szavakban is megtalálható ez a bizonyos helyhez kötöttség. A "Gemeinde" szó máig megőrizte eredeti értelmét és idiomatikusan úgy fordíthatjuk: "neighbourhood" = szomszédság.

Úgy gondoljuk tehát, hogy a "közösség" egy lokális fogalom is. Elfogadva Roland L. Warren amerikai szociológus funkcionális elméletét, úgy gondoljuk, hogy a közösség az a társadalmi alakzat, amely egy sajátos szocializációs folyamaton keresztül bizonyos értékeket olt tagjaiba (nyilvánvalóan ez a közösség lehet egy nemzet vagy egy kultúrkör, tehát nem csak egymást személyesen ismerő emberekről lehet szó); amelyben a közösség megélhetési lehetőséget biztosít tagjainak; amelyben érvényesül a társadalmi igény és a társadalmi részvétel, teljesítve a társasági igény iránti általános igényt; amelyben érvényesül a társadalmi kontroll, megkövetelve a közösség értékeinek betartását; és amelyben érvényesül a társadalmi szolidaritás és a kölcsönös támogatás, mely folyamat segítségével a közösség tagjai megvalósítják azokat a feladatokat, amelyek túl nagyok, vagy túl sürgősek ahhoz, hogy egy egyedülálló személy kezelni tudja. Warren szerint egy tanyabokortól a nagy városokig ez az öt funkció fordul elő számtalan formában, hol formálisan, hol informálisan.

Funkcionális értelmezzük a közösséget azért is, mert úgy gondoljuk, hogy a közösségek a civil társadalom alapintézményei, a demokratizmus gyakorlóterepei, a hatalom alternatívái és végül hiánypótló intézmények, vagyis olyan szolgáltatásokat is megszerveznek, amelyeket az állam vagy nem tud, vagy nem akar megszervezni.

A másik elméleti probléma, amivel meg kell küzdenünk, a "fejlődés" fogalma. Ha vesszük a bátorságot ahhoz, hogy helyi cselekvésre buzdítsuk az embereket, tudnunk kell, hogy milyen fejlődést tartunk mi kívánatosnak? Egyáltalán: van-e olyan céltételezésünk, ami felé segítjük az embereket? Itt két dologról kell beszélnünk, az egyik az, hogy a helyi szükségletek felismerése-felismertetése az elsődleges feladatunk. Hogy ezt kell tennünk, azt már a 70-es évek közepén is láttuk és a gyakorlat döbbentett rá minket arra, hogy ez egy nagyon bonyolult folyamat és nem feltétlenül rövid idő alatt belátható. A másik dolog, amit le kell szögeznünk, az az, hogy nekünk nincs olyan konkrét céltételezésünk, fejlődés-koncepciónk, mint ahogyan azt a "közösségfejlesztés" szó műveltető jellege sugallná. Vannak persze bizonyos elképzeléseink arról, hogy mi mit gondolunk fejlődésnek és igyekszünk is ezt a helyi folyamatban érvényesíteni, de soha nem a helyi közösség ellenében és semmiképp nem megelőzve az ő önálló akaratuk kibontakozását. Az elképzeléseink nagyon egyszerűen úgy foglalhatók össze, hogy nem hiszünk abban, hogy a gazdasági növekedés meg fogja oldani a helyi közösségek problémáit. Úgy tapasztaljuk, hogy a gazdasági növekedés önmagában nem oldja meg az emberiség fő problémáit, sőt, fokozza a környezeti problémákat, a szegénységet, az emberek egymás elleni kijátszottságát. A közösségfejlesztés fejlődés-koncepciója érintkezik a fenntartható fejlődés fogalmával, aminek az a fő kérdése, hogy hogyan alakítható ki a mind társadalmilag, mind politikailag, mind gazdaságilag, mind a természet szempontjából fenntartható fejlődés - ha mindez egyáltalán összeegyeztethető. A kicsi, a hagyományokhoz, a tapasztalatokhoz kapcsolódó helyi és lehetőleg közösségi megoldásokban hiszünk, amelyekben megjelenik az önszerveződés és az önsegítés, s amelyekhez szükséges a korábbi tudások továbbfejlesztése is. Ezen kívül úgy gondoljuk, hogy nekünk a nem-állami szint- együttműködésre kell helyeznünk a hangsúlyt, tehát az államilag irányított világot egy nem-államilag együttműködő világ felé kell közelítetünk. Lehet, hogy ez utópisztikusan hangzik, de ezek a törekvések már ma is létező jelenségek, amelyek megjelentek az emberiség szintjén is, gondoljunk csak a Riói környezeti konferenciára vagy a koppenhágai non-profit találkozóra. Megkezdődött tehát egy globális összefogás. Nagyon jól tudjuk, hogy ez minden szépsége és reményt adó jellege ellenére is milyen törékeny, mégis, ennek az állami és pénz által szabályozott világnak az állandó megakasztása, a fogaskerekekbe mindig valamilyen kis emberi-közösségi szemcse bejuttatása a mi feladatunk. Végül és mindezekkel összhangban az emberek mindenfajta kiszolgáltatottságát és függőségeit tartjuk kívánatosnak csökkenteni, származzanak azok pénz-, politikai- vagy tudásbeli különbözőségekből.

A világ igazságtalanságainak mérséklésére mi lényegében a fejlesztő művelődést állíthatjuk fejlődés-koncepciónk középpontjába, azért, hogy az emberek tudatosabbak legyenek, látókörük szélesedjen, cselekvőképességük növekedjen, mert az atomizált és közönyössé tett tömegek kiszolgáltatottsága és függése az azzal visszaélő, azt kihasználó érdekcsoportoknak kedvez.

A lokalitásról a közösségiség kapcsán már beszéltünk. Azt mondják, hogy a modern társadalmakban a lokalitás szerepe erősen csökken, mert az idő- és térbeli távolságok ma már könnyen leküzdhetőek a modern kommunikációs- és közlekedési eszközöknek köszönhetően. Azt állítják, hogy a helybeliségnek ma már nincs olyan nagy szerepe, mint korábban, a zárt társadalmak idején volt. Ezzel szemben komoly elméletek igazolják azt, hogy a lokalitás szerepe nő, egyrészt pontosan a modern kommunikációs eszközök révén, hiszen ma már nem feltétlenül szükséges bejárni a munkahelyre azért, hogy faxolni, telefonálni tudjunk, vagy számítógépes kapcsolatban legyünk másokkal. A munkanélküliséggel, a részmunkaidő növekedésével, az állandóan dráguló utazási költségek miatt egyre több ember él otthon - tehát bizonyos értelemben kialakul egy újkori röghöz kötöttség is, s ez óva inti azokat, akik elhanyagolnák a lokalitás szerepét.

A szomszédságok, ezt az egyes tájegységeken, pl. Erdélyben még ma is élő, szép kifejezést a kisebb települési összetartozásra, amelyet a városépítészet emelt be szakszavai közé és amellyel azt az igyekezetét jelölte, hogy az átláthatatlan városokat kisebb, otthonosabb egységekre bontsa, tehát a szomszédságok szerepe nagyon fontos, s ahol nincs, ott kialakulásukra nagy szükség lenne, hiszen a társadalmi részvételünkre leginkább a lakóhelyünk ad megfelelő kereteket.

A nyilvánosság is kulcsfogalmaink közé tartozik. Az általunk preferált nyilvánosság helyi és "oda-vissza" jellegű, két- vagy többirányú kommunikációs folyamatokból tevődik össze, melyben a helyi közösségeknek van kulcsszerepe. A közösségek a helyi nyilvánosság alapegységei, mert lehetőséget adnak az információk értelmezésére, felszínre hozzák a véleményeket, segítenek azok mérlegelésében, esetleg konfrontálódásában, s végül az álláspontok finomodására és a konszenzusra jutásra.

A mi nyilvánosság-képünkben a társadalom 3 nagy szektora, tehát a kormányzati-, a nem kormányzati- és az üzleti szféra szereplői között is rendszeres kommunikáció folyik.

Az identitáshoz természetesen hozzátartoznak egy szakma értékei és etikája is. Ennek meghatározása nemcsak bonyolult feladat, de hosszú folyamat is, amelynek során a szakma képviselői párbeszédek során jutnak konszenzusra. A szociális munkás szakma már kiérlelt egy ilyen etikai kódexet, s ez a mi további teendőink egyike is, mert bár elkezdtük ezt a munkát 1994-ben Hajóson, még mindig a kezdeteknél tartunk. Amit most összefoglalhatok, az néhányunk gondolatainak összegzése, s még nem konszenzus.

A közösségfejlesztők, mint humán segítők, a következő értékeket tartják fontosnak:

- meg vagyunk győződve arról, hogy az emberek képesek közösen cselekedni az őket érintő társadalmi, gazdasági és politikai kérdések befolyásolásáért és hogy ez a cselekvés rendkívül fontos, mert általa olyan struktúrák jönnek létre, amelyek a valódi részvételhez és bekapcsolódáshoz vezetnek;

- ehhez szükséges az önbizalom megerősítése, a cselekvési kedv feltámasztása;

- meg vagyunk győződve arról is, hogy minden ember ért valamihez, ami a közösség számára hasznos lehet, s a közösség rejtett, humán erőtartalékai felszínre hozhatók és fejleszthetők;

- azt szeretnénk elérni, hogy a helyi közösségi munka a személyes kibontakozásnak, az ismeretek és új szakértelmek megszerzésének, a képességek bővítésének is forrása legyen, előnyben részesítve a kezdeményező- és alkotókészséget és lehetővé téve, hogy az emberek inkább cselekvők, mint felhasználók és fogyasztók legyenek;

- elő szeretnénk segíti a kiegyensúlyozottabb gazdasági fejlesztést is, keressük a helyi, környezetbarát és szociálisan érzékeny megoldásokat;

- hozzá szeretnénk járulni a vidék egyenrangúsodásához, a rurális értékek modernizálódásához, a zárt helyi társadalmak nyitásához, mindezt azonban a helyi hagyományok és a helyi arculat, identitás megőrzésén keresztül;

- bátorítani szeretnénk a családi, közösségi és nemzetközi szolidaritást egy igazságosabb és békésebb világért;

- mindezek konkrét helyi cselekvésekben valósulnak meg.

Az etikai kérdéseket is éppen csak elkezdtük átgondolni.

Az alapkérdés az, hogy kinek az oldalán is áll a fejlesztő? Ez szorosan összefügg az alkalmazási kérdésekkel is, hiszen az alkalmazó ma még a legritkább esetben a helyi lakosság, melynek érdekei a megbízóétól különbözőek lehetnek, s ez a fejlesztőt válságba sodorhatja. Korábban e kérdések nem fogalmazódtak meg ennyire élesen, mint napjainkban - hiszen a helyi cselekvésnek sem volt ekkora tétje -, s az alkalmazás növekedésével a kérdés még hangsúlyosabbá válik: ki a megbízó, ki fizeti a fejlesztőt és milyen cél érdekében? Mit tegyen a közösségfejlesztő, ha valamely, a közösségen kívüli akarat érvényesítése, elfogadtatása érdekében kérik fel? Milyen célra s hogyan használhatják fel a közösségfejlesztést a különféle intézmények, szervezetek, pl. a helyi önkormányzatok? Mennyire összeegyeztethetőek a közösségfejlesztés céljai és értékei ezeknek az intézményeknek az egyéb programjaival? Újra és újra át kell gondolnunk, hogy hol van a közösségfejlesztés helye az állam, az önkormányzatok, a szakmai szervezetek és a közösségek között?

A másik nagy etikai kérdéskör az, hogy milyen alapon avatkozhat be a közösségfejlesztés a társadalmi folyamatokba? Szabad-e beavatkozni?

A gyakorlati szakember, a terepmunkás etikai dilemmái is erőteljesen megjelennek, felgyűjtésre és átgondolásra szorulnak, mint pl. az a veszély, hogy a helyi lakosokban túlzott várakozást keltünk, melyeknek azután nem tudunk megfelelni. Vagy: tartsunk-e távolságot vagy azonosuljunk a problémákkal? Nem félő-e, hogy túlzottan magunkhoz kötjük a helybelieket és ezzel új függőséget alakítunk ki? Dolgozhatunk-e az emberek helyett? Siettethetünk-e egy folyamatot? A gyakorlatban felmerülő "csapdahelyzeteket" is fel kell tehát tárnunk és össze kell gyűjtenünk, azokat, amelyek mentén minden nap lavírozunk, s amelyekben számos egyéni stratégia fogalmazódott már meg.

II. A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS, A KÖZÖSSÉGI MUNKA MÓDSZEREI

Bevezetés

Ebben a fejezetben a szakmai működés hogyanját, az alkalmazható eljárásokat vesszük számba. Ezen a téren a legerősebb eddigi munkánk, hiszen az elmúlt évek során elég komoly módszerfejlesztő munkát sikerült végeznünk.

A közösségfejlesztés gyakorlatához szükség van egy alaposan kidolgozott módszertanra, azonban, ha ennek birtokában vagyunk, igen fontos az, hogy ne veszítsük el a saját intuitív érzékünket és hogy továbbra is bátran támaszkodjunk rá. Fontos tehát, hogy bizonyos mértékig mindig természetesen reagáljunk problémákra.

A módszertan nem egy felülről jött szabályrendszer, amit be kell tartani, hanem magának a gyakorlatnak az elvonatkoztatása, az abból elvont eljárási szabályok összesített leírása. A módszertan az egymástól sokszor jelentősen különböző gyakorlatot folytató közösségfejlesztők, közösségi munkások gyakorlatából, az általuk kifejlesztett technikákból, fogásokból áll össze. Nem tudomány tehát, hanem gyakorlat. Van az angolban egy olyan kifejezés, hogy “practical theory”, vagyis “gyakorlati elmélet”, olyan elmélet tehát, amely a gyakorlatból fejlődött ki és a gyakorlat elsődlegességét vallja. A magyar közösségfejlesztés igen fontos lépéseket tesz afelé, hogy a gyakorlat legyen munkájában a meghatározó.

Azt is fontos előrebocsátanunk, hogy minden közösségi munkásnak, közösségfejlesztőnek kialakul egy idő után a saját egyéni stílusa és eszköztára. A saját stílus kialakításának fontos stádiuma az, amikor a fejlesztő már a maga számára is értelmezni tudja a közösségi munka mire-valóságát, a számára legfontosabb értékeit (és már nem veszi át “egy az egyben” mások, szaktekintélyek értelmezését), és amikor már bárki kérdésére be tudja mutatni és meg tudja magyarázni, hogy milyen tevékenységet végez a közösségben. Fontos ez azért is, hogy sikerrel oszlassa el azt a misztikumot, ami e tevékenységet időnként körülveszi.

A közösség által vezetett fejlesztés folyamatának fázisai

Legáltalánosabban véve, a közösségfejlesztési folyamat egy településen a lakosság megszólításával és bevonásával - aktivizálásával - kezdődik, majd a problémák felismerésével és azok nyilvánossá tételével folytatódik, melynek során mind többen kapcsolódnak a folyamathoz, és jutnak el a közösségben megfogalmazódó feladatok felismeréséhez és közösségi megoldásához, mégpedig ismereteik és képességeik fejlesztése útján, a lehetséges partnerekkel együttműködve.

Ez a meghatározás, mielőtt még a részletes módszer ismertetésekbe kezdünk, némi kifejtésre szorul, hogy mindjárt az elején egységben láthassuk a közösségi fejlesztési folyamat fázisait.

A fejlődés tulajdonképpen egy mozgásokkal teli közegben valósul meg. A fejlesztői munka első fázisában tehát először is mozgásokat kell létrehoznunk. Össze kell gyűjtenünk egy adott területen a cselekvő tényezőket, a köz- és magánintézmények, a helyi közösségek, egyesületek, a közigazgatás képviselőit, stb. A helyi intézmények képviselőit tulajdonképpen egy partnerkapcsolatba kell összefogni, vagyis lényegében szövetkezéssé kell alakítani, mégpedig úgy, hogy felvetjük a kérdést: mindannyian ezen a településen, ebben a térségben lakunk. Nem gondolják úgy, hogy szükséges lenne összeállnunk és közösen gondolkodnunk, hogy mik a helyi fejlődés lehetőségei?

A második fázis (ez persze történhet egyidejűleg is az első fázissal) az adott terület mintegy lefényképezése, a helyzet feltárása. Ezt a fázist hívjuk társadalmi-gazdasági diagnózisnak. Ez a diagnózis három alapvető pilléren nyugszik: a lakosság, a gazdaság és a képzési rendszer feltérképezésén, elemzésén. Amikor a mérleget megvonjuk, az adatok közötti kapcsolatokat is ki kell alakítanunk. A diagnózis egyes elemei egymásra is hatnak, kölcsönhatásban is lehetnek egymással. Az adatok keresztezéséből is lehet következtetéseket levonni, pl. ha van egy elöregedő, nagyrészt szakképzetlen lakosságunk, egy sebességét apránként elvesztő iparunk és egy nem eléggé rugalmas képzési rendszerünk, akkor mindez azt jelenti, hogy a településen 5 év múlva jelentős gazdasági-szociális lecsúszás következik be.

A helyzet feltárásánál elsősorban a humán erőforrásokra helyezzük a hangsúlyt.

A humán erőforrások feltérképezése azt jelenti, hogy felderítjük a lakosság szellemi adottságait, lelki beállítottságát, vagyis konkrét hozzáértését, tehetségét bizonyos dolgokhoz és cselekvési készenlétét, kedvét vagy éppen kedvetlenségét, beletörődöttségét. De a humán erőforrásokba tartoznak a meglévő közösségi cselekedetek csakúgy, mint a potenciális közösségek potenciális cselekedetei is. Ezek alapja azoknak a terveknek, elképzeléseknek a megismerése, amelyeket ki-ki magában hordoz a településsel, a régióval, az országgal és saját magával kapcsolatban is. Sok-sok terv és elgondolás létezik az emberek fejében, amelyek azonban soha nem kerülnek napvilágra, mert soha nem kérdezik meg őket. Valaki, akinek van valamilyen elképzelése, akinek valamilyen terv jár a fejében, nagyon könnyen gondolhatja, hogy ez csak az én álmom, úgysem valósul meg soha, hiszen soha senki nem kérdezte meg tőle, hogy van-e valamilyen elgondolása, vágya? A közösségfejlesztőnek az a dolga, hogy ezek a kérdések feltevődjenek és az egész közösség javára megtérüljenek.

A harmadik fázis a közösség véleményének, késztetéseinek, cselekvési potenciáljának feltárása, amely nélkül egy közösség hátrányos helyzetben érezheti magát a konzultációkon, kivált fontos kérdésekben. A hivataloknak konzultálniuk kell a közösséggel pl. földhasználati, tervezési és közlekedési ügyekben, az egészségügyi ellátás kérdésében és sok más területen. Egy jól működő és a megfelelő válaszokat produkáló felmérés segítségével pl. lehetővé válik a megfelelő helyi politika és a mindenkit kielégítő szolgáltatási rendszer kialakítása. Ezért a legkisebb közösségeknek is érdemes összefogniuk és kialakítaniuk saját közösségi politikájukat. A közösség véleményének feltárására a következő fejezetekben több módszert is ismertetünk.

A közösség véleményét nem a fejlesztők, hanem az általuk már aktivizált helyi lakosok tárják fel. Igyekeznek minél több helyi embert érdekeltté tenni saját problémáinak feltárásában, települése, szomszédai megismerésében. A továbbiakban az a cél, hogy olyan közös, lakossági cselekvési terv készüljön, amely nemcsak a településen élők problémáit és elképzeléseit tartalmazza, hanem a problémák megoldásában aktív szerepet vállaló helyi polgárok és közösségeik feladatvállalását is. Egy ilyen közösségi munkában gyakorlattá válik az együttműködés, párbeszéd alakul ki a lakosság és a helyi önkormányzat között, melynek során begyakorlódnak demokratikus eljárások és a közösség részt vesz a döntések előkészítésében is. A közösségi feltárás során megteremtődnek a helyi nyilvánosság fórumai is, elsősorban a közösségek, ahol az információkat értelmezik az emberek, másodsorban azok az orgánumok, melyeken keresztül véleményeiket a köz elé tárják.

A negyedik fázis a feladatok közös rangsorolása – a tervezés.

Készítsünk “most”, “hamarosan”, “később” táblázatot a feladatok sorrendiségének és a felelősök meghatározásának céljából. A táblázat rovata azoknak az itt és most közösen meghatározandó felelősöknek a köre is, akiknek a kompetenciájába a csoport szerint az adott ügy beletartozik: helyi önkormányzat, helyi lakosok, helyi közösségek, orgánumok, szakértők, szakmai és érdekképviseleti szervek, munkaügyi központ, központi kormányzat, stb. Lehet a táblázatnak egy “hogyan?” rovata is, amelybe a megvalósítás módozatai írandók, pl. 1. lépés: képzés, 2. lépés: a szervezet (pl. szövetkezet) megalakítása, stb.

További lehetséges feladatok:

– modelláljuk a településrendezés lehetséges alternatíváit (makett készítése és a vele való közös tervezés, a makett kiállítása több alkalommal a lakosság előtt, további vélemények kérése, stb.),

– készítsünk adataink és terveink alátámasztására egy helyi térképet, amely bemutatja, mit tartanak fontosnak a helybeli emberek mindennapi életükben? A térkép formáját a település közössége határozza meg, de a teljes közösséget bátorítani kell a térkép strukturálásában való részvételre. A lakossági tervezés ezen a ponton válhat rendkívül érzékletessé. A térkép valószínűleg elegyíteni fogja a meglévő és a vágyott állapotokat, ábrázolni fogja a fásított, sövényekkel ellátott, rendezett utcákat, a kis tavat vagy erdőt, mint szabadidős helyeket, a fontos közösségi épületeket, mint például a községháza, a templom, a közösségi ház, az iskola, a rendelő, a boltok, stb.

Az eredményeket és a térképet, vagy a településrendezési terv makettjét a település minden lakosával jó lenne megismertetni. A közösségi feltárást végző helyi lakosoknak mindent meg kell tenniük ahhoz, hogy a folyamat eredményéről szóló jelentés másolatai az emberek számára elérhetővé váljanak. Egy – vagy több – nyilvános találkozó a település lakóival jó alkalmat nyújt az eredmények megvitatására, a makettel való tervezésre, a térkép megrajzolására, és lehetőséget ad az újonnan bekapcsolódóknak az alakuló közösségek valamelyikéhez történő csatlakozáshoz.

Az ötödik fázis a közösségek megalakulása, képzések és különböző helyi tevékenységek (projektek) beindulása

A közösségi feltárást végző helyi lakosok, a kezdeményezők, a szerkesztők, a kérdezők, az értékelők stb. már maguk egy közösséget alkotnak, amelynek saját tevékenysége (projektje) maga a közösségi feltárás, és amelynek költségeire pályázhat is. Emellett a közösség mellett még számos másik is kibontakozik a tervek megvalósítása során. E közösségekkel immár önmagukon belül kell újra végigbeszélni identitásukat, feladataikat, stratégiájukat, lehetőleg bentlakásos képzés keretében.

Segíthet új közösségek megalakításánál a helyi tehetségek közjóra való munkálkodása: pl. helyi lap indítása, múzeum kialakítása, nyelvórák adása stb. – mindenütt közösségi megoldásokat keressünk!

A megoldások legeredményesebb útja a különféle önsegítő projektek támogatása. Természetesen a közösség nem lesz képes minden elvárásnak a saját maga által előteremtett forrásokból megfelelni, de nagyon sokat lehet és kell is tenni helyi szinten, mint később látni fogjuk. Külső segítség-források mind tanácsok, mind anyagi eszközök formájában rendelkezésre állhatnak, de a munka elvégzéséért maga a település vállal felelősséget.

A projektek tervezésénél számba kell venni, hogy melyek a megvalósításához szükséges emberi befektetések: közösségi szerveződések, tanulási, tájékozódási folyamatok beindításának szükségessége; anyagi befektetések; vállalkozási, szövetkezeti formák keresése, pályázati lehetőségek; s mindehhez milyen szakmai, szaktanácsadói, információs és szervezési háttér, közösségi álláshely/ek teremtése szükséges, stb.

Számos szükségesnek megállapított feladat kivitelezése csak képzés során valósulhat meg. Maga a feltárási folyamat is egy képzés egyben – akár tudatosítjuk ezt mindjárt a kezdetekkor is, akár nem –, de képzés szükséges a számítógépes értékeléshez, az elemzéshez, az írásos összegzés elkészítéséhez is. A partnerek keresése is akkor igazán hatékony, ha azt arra felkészített emberek végzik. De a feltárás során megfogalmazódó feladatok is képzést tesznek szükségessé. A helyi projektek kulcsemberei megtanulnak pályázatot írni; a leendő vállalkozók vagy kisszövetkezetet alapítók vállalkozói- vagy szövetkezet-alapítási tanfolyamon vesznek részt, ellátogatnak sikeres vállalkozókhoz, már működő szövetkezetekhez; a falusi turizmusba bekapcsolódók vendéglátói- és nyelvtanfolyamokat, bel- és külföldi tanulmányutakat szerveznek, mert a példának van a legnagyobb mozgósító ereje; stb.

Az egyes tevékenységekhez szükséges pénz előteremtése is részben a közösség feladata. A pályázáshoz szükséges információk, a tevékenység rövid és hatásos összefoglalása, költségvetés készítése szintén megtanulandó feladat.

A hatodik fázis a belső és külső partnerek megkeresése és aktivizálása.

Az így megszületett tervet, mely valószínűleg a település társadalmi fejlesztésének terve lesz, írásban is össze kell foglalni és el kell juttatni

– a helyi önkormányzathoz;

– a régió településeinek hasonló munkát végző közösségeihez és önkormányzataihoz;

– a megyei közgyűléshez;

– a remélt partner-intézményekhez- és szervezetekhez.

A lakossági csoport és az alakuló új közösségek menedzseljék a tervet. Osszák föl maguk között, ki kivel lesz kapcsolatban és ki kivel beszéli meg később személyesen is a korábban írásban megküldött tervet. Az így született észrevételeket, megállapításokat be kell építeni a tervbe. Ez a munka egyben lobbyzás is, a feladattervben meghatározott külső segítség bevonása, aktivizálása – szakérték és pályázati támogatás, közösségi álláshely teremtése stb.

A hetedik fázis a szerteágazóvá vált munka koordinálása, az esetleg elakadó megvalósítások továbblendítése, a bátorítás, a figyelemmel kísérés, az információnyújtás, a kapcsolatok szervezése, stb. Erre a legjobb megoldás egy közösségszolgálati munkatárs beállítása az önkormányzatnál, vagy több közösségi munkás alkalmazása a kistérségben, ill. egy közösségszolgálati (információs) iroda létrehozása.

Rövid folyamatvázlatunk végén a kistérségi tervezésről ejtünk néhány szót.

A közösségi feltárást kistérségek esetében településenként kell lefolytatni, de a feltárást végző közösségek képviselői folyamatosan találkozhatnak és megbeszélhetik problémáikat, koordinálhatják lépéseiket. A felmérés elvégzésével felfedezzük a település sok előnyös vonását éppúgy, mint számos problémáját; tudjuk azt is, hogyan éreznek az emberek fizikai és szociális környezetük jövőbeli fejlesztése iránt. A feltárás értékelése után az egyes települések jelentéseiket, vagy fejlesztési terveiket megküldik egymásnak és találkozások során át beszélik meg felismert teendőiket, melyekhez partnereket keresnek.

A közösen jelentkező lehetőségek és a közös problémák adják az alapját a térségfejlesztésnek. A lakossági csoportokból, a helyi önkormányzatokból és felkért szakértőkből egy kistérségi tervezőcsoportot szükséges létrehozni, amelyik elkészíti a kistérség közösségi fejlesztési tervét.

A módszerek kialakulása

A jelenlegi eszköztár mintegy 20 év alatt fejlődött ki, s elmondhatjuk, hogy mára leírhatóvá, taníthatóvá és megtanulhatóvá vált módszereink jó része valamilyen formában szinte a kezdetektől jelen voltak munkánkban – olyan fejlettséggel és az alkalmazásnak olyan széles körében, amilyent az akkori viszonyok megengedtek.

Mai közösségfejlesztési módszereink előzményének tekintjük a Varga A. Tamás - vezette, az Egyetemisták a közművelődésért elnevezésű önkéntes mozgalmat, amely a '70-es évek elején a társadalmi felelősségvállalásra tett műegyetemi kísérletek egyike volt. Ennek során 200 körüli művelődési házat mértek fel a műegyetemisták szakjuknak megfelelő szempontból és közülük egyet, a kunszentmiklósit a gyakorlatban fel is újítottak. Az önszervező-köri mozgalom szintén műegyetemi 1972–73-as gyakorlata arról szólt, hogy a hallgatók választhattak egy több száz témára kiterjedő önművelődési ajánlatból. Ha legalább 5 hallgató vállalkozott egy téma közös tanulmányozására, akkor szakmai segítséggel állíthatta össze programját, mert szakembert, szakanyagokat és helyiséget igényelhetett az egyetem Kulturális Titkárságától. 1973-ban 80 ilyen önszervező kör indult az “R” Klubban. Az önszervező-köri mozgalom egy másik változata a Pintér Tibor és kollégái által létrehozott 1981-es ún. “Szegedi Tankatalógus”, vagy az 1981-es hajdúsági tanulóköri mozgalom, vagy az 1984-től kétévente, 4 alkalommal kiadásra került bakonyi kalendáriumok “Tanítana - tanulna” rovatai.

Az ún. “katalizáló terek” bekapcsolódásra, aktivitásra serkentették az 1976-tól Beke Pál és Varga A. Tamás - vezette “Nyitott ház” közművelődési kísérletben résztvevő helyi lakosokat. A kísérletet vezető 20 művelődési otthoni igazgató közül Balipap Ferenc, Hallgató Éva, Kecskeméthyné Sedivi Lilla, Markolt Endre, Péterfi Ferenc, Takács Péter és Vattay Dénes mindmáig a közösségfejlesztés szakmaépítői maradtak. Ezekben a művelődési házakban animátorok bátorították a betérő lakosokat tájékozódásra, kapcsolatok kialakítása, képességeik kipróbálására és fejlesztésére, közös művelődési szükségleteik felismerésére és kielégítésére. Az egymástól tanulás, mint felnőttoktatási módszer, ekkor vált tudatos módszerünkké, csakúgy, mint a hétköznapi kultúra rehabilitálására és fejlesztésére szervezett, a résztvevők tudására építő és azt mozgósító-fejlesztő közhasznú tanfolyamok és információk. A települések közötti szomszédolás, látogatások, tapasztalatcserék, majd az 1984-től szerveződő francia-magyar lakossági- és települési cserék – Benkő Éva, Paul Blin, Varga, Beke, Vattay, Vercseg, Hosszú Klára, Solymosi Lászlóné és mások – ugyancsak az élményszerű egymástól tanulás lehetségességét bizonyították átütő erővel. Ez a felismerés vált az alapjává a minden helyi cselekvést szervesen kísérő, közös tanulási folyamatnak, majd 1994-től a Civil Kollégium képzési szervezete létrejöttének is.

A Huszerl - Varga - Vercseg - kifejlesztette közösségi felmérés módszerét – persze nem “egy az egyben”, de – alkalmazták már a Péterfi Ferenc - vezette, '80-as évek eleji újpalotai lakótelepi munkában, vagy a bakonyi (Varga, Vercseg 1983, 1992), a dombóvári (Balipap, 1983-), a csengeri (Beke – Huszerl – Péterfi – Varga – Vercseg, 1987–88, majd Balipap – Beke – Vattay 1995-), csurgói (Bihariné Asbóth Emőke, 1984-), nagyrábéi (Groskáné Piránszki Irén, 1989) és más helyi fejlesztési folyamatokban.

A társadalmi tervezés első példái a '80-as évek elejétől, a helyi lakosok és az építészek-közösségfejlesztők együttműködései során jelentek meg. Beke, Varga, Makovecz Imre, Csernyus Lőrinc, Ekler Dezső, Nagy Ervin, Tamás Gábor állt az élén az ún. faluház-építő mozgalomnak, mely minden helyszínen kiegészült társadalmi tervezési és közösségi folyamatokkal. A legfontosabb helyszínek: Zalaszentlászló (Makovecz – Varga), Csenger (Csernyus, Makovecz, Tamás, Túri Attila, Siklósi József építészek és Varga), Jászkísér (Makovecz, Varga), Cered (Gergely Zsolt és Sattler Anna építészek, Pálinkás Sándorné közösségfejlesztő), Csurgó (Bihariné Asbóth Emőke közösségfejlesztő és Varga, valamint Nagy Ervin építész), hogy csak néhányat említsünk.

Az 1994-es kecskédi munkában (Keresztesi – Mészáros – Vercseg) már teljes körű lakossági részvétellel született meg az új településrendezési koncepció.

A helyi nyilvánosság orgánumai szinte az összes felsorolható magyar fejlesztési helyszínen jelentkeztek: a '80-as évek során helyi kalendáriumok – évkönyvek – falukönyvek, helyi újságok, majd kábeltévék és a '90-es évektől közösségi rádiók – köztük a legkiemelkedőbb, a Civil Rádió (Péterfi, 1993-). A kábeltévék közösségi használata terén Kecskeméthyné Sedivi Lilla ért el eredményeket (Balassagyarmat, 1992-). A helyi nyilvánossághoz ma már éppen úgy hozzátartoznak a kábeltévék, közösségi rádiók, mint a civil szervezetek számára rendezett fórumok, vásárok, képzések pl. Groskáné Piránszki Irén, Magyar Istvánné, Pocsajiné Fábián Magda, Pósfay Péter szervezésében. A helyi cselekvés során egyre inkább felismerődik a megfelelő információk nélkülözhetetlensége és az elérésüket lehetővé tévő közösségi adattárak szerveződnek Huszerl József vezetésével (1993-)

A '90-es évektől társadalmi akció is megjelenik egy-egy helyi fejlesztésben, helyi népszavazás, aláírásgyűjtés, telefon-kampány stb. követte a lakossági akaratok kibontakozását pl. Epölön (1990), Kecskéden (1996), Budapest-Újpalotán (1997). Szomszédsági munka és alternatív lakossági szolgáltatások kialakítására tett kísérletet a Budapest X. kerületében egy munkacsoport – Gosztonyi Géza, Makk Katalin, Péterfi, Vercseg, 1996–97.

Az önszerveződés politikai, gazdasági, jogi keretei megteremtődésével, menedzselése társadalmi, szakmai, pénzügyi feltételeinek fokozatos kialakulásával ma már új kihívásoknak kell megfelelnünk. Az önszerveződés elvben és a gyakorlatban mind több településen helyi politikai tényezővé válik, s a kellő politikai-társadalmi súly elnyerése érekében mind szakszerűbbé, kifinomultabbá, versenyképesebbé kell válnia. A helyi közösségeknek, civil szervezeteknek meg kell tanulniuk a helyi cselekvés és az együttműködés, a partnerség-építés technikáit is. Az általuk létrehozott fejlesztési- és cselekvési terveket ma már egyeztetik saját önkormányzatukkal és elfogadás esetén megvalósításukban közös felelősséget vállalnak.

A partnerség-építés technikáit megtanulni persze nem csak a helyi közösségeknek, hanem a választott képviselőkből álló testületeknek is fontos, mint ahogyan azt Keresztesi József és Pósfay Péter képzési tapasztalatai bizonyítják (1995-). De a helyi önkormányzatokkal kapcsolatban – mint választott képviselők is – rengeteg fejlesztői tapasztalatot szereztek Balipap, Bihariné, Kecskeméthyné, Markolt Endre, Polyák Albert és Vattay kollégáink. Az ifjúsági önkormányzás, az ifjúság demokratikus gondolkodásának kifejlődését segítik a ma már országos mozgalommá szerveződött települési- és gyermekönkormányzatok (Beke, 1991-).

Az első kistérség-fejlesztési próbálkozásunk az 1984-ben kezdődött Dombóvár és városkörnyéke fejlesztése volt (Balipap, 1984-). 1987-ben kezdődött a fent már említett Csenger és városkörnyéke fejlesztése, majd ezt követték a '90-es évek megváltozott lehetőségrendszerében új lendületet kapott, s a térségi szemlélet térhódítása nyomán nagyobb lehetőségekkel bíró fejlesztések: a “Bugac - Majsai Homokhátság” kistérségben (Markolt, Huszerl 1992-), az “Ipoly-térség”-ben (Kecskeméthyné,1994-); “Tamási és térsége” (Balipap, 1994-), a “Mecsekaljai kistérség”-ben (Balipap, Péterfi, Vattay, Vercseg és tanítványaik a pécsi JPTE-ről, 1995-), “Vasvár és térsége” (Pósfay, 1996-), és hasonló törekvések indultak a “Felső-Kiskunság” kistérségének fejlődése érdekében (Mészáros, Varga, 1997-).

A helyi gazdasági közösségi fejlesztésben közülünk mindig is a jászszentlászlói Markolt Endre járt elöl. A közösen bérelt és megművelt paprikaföld terméséből a moszkvai VIT-re látogató fiataloktól egyenes út vezetett az 1993-ban valódi szövetkezeteket alapító paprikatermesztők- és tejfeldolgozókig, majd az elsőként felismert kistérségi munkáig. Hasonló törekvések kísérték a mecsekaljai kistérségi fejlesztést (Vercseg, 1995-), a Gyulaj és térségében jelenleg is folyó térségi gazdaságfejlesztést (Balipap, 1995-), a szatmári fejlesztőmunkát (Balipap, Beke, Vattay, 1996-), és a Felső-Kiskunságban napjainkban zajló közösségi gazdaságfejlesztési útkeresést (Mészáros, Varga, 1997-), s ugyanitt első Közösségi Vállalkozásokat Segítő Szolgálat megalakulását (Mészáros, 1997).

Az első kísérletre visszanézve ...

Az első hazai, tudatosan közösségfejlesztési kísérlet Bakonyszentkirály - Bakonyoszlop- és Cseszneken zajlott 1983-tól, a szakmai közösség kezdeti részvételével, a fejlesztők Varga A. Tamás és Vercseg Ilona voltak. Ennek a munkának azonban több előzménye is volt. A legfontosabbak a már említett “Nyitott ház”-as kísérletek és a Balatonszabadi és társközségeiben megkezdett, építészeti irányultságú fejlesztés, Beke, Köles Sándor, Makovecz, Varga Csaba és Varga A. Tamás munkája. Ezek szinte mindegyikét évekig tartó fejlesztői folyamat követte, és más helyszíneken is megindultak hasonló munkák. Az általunk ismert, fontosabb helyszínek: Bak, Bakonysárkány, Bátonyterenye, Bogyiszló, Boda, Bodaszőlő, Bokros, Bükkösd, Csabacsüd, Csengele, Csenger, Cserkút, Csitár, Csurgó, Debrecen - Csapókertert, Dombóvár, Epöl, Fehérgyarmat, Földeák, Földes, Győrvár, Gyulaj, Hajós, Hercegkút, Jászapáti, Jászkisér, Jászszentlászló, Józsa, Kakasd, Kecskéd, Keresztúr, Komárom - Szőny, Konyár, Kővágótöttös, Kunbábony, Kunszentmiklós, Magyarbánhegyes, Magyarnándor, Mórahalom, Nagyigmánd, Nagykapornak, Nagyrábé, Pókaszepetk, Porrog Ságújfalu, Segesd Somogybükkösd, Szank, Százhalombatta, Szentpéterszeg, Takácsi, Türje, Várong, Vasvár, Zalaegerszeg, Zalaszentgrót, Zalaszentlászló, Zsunypuszta, valamint – a fent más ismertetett kistérségi fejlesztések mellett Békéscsaba – Jamina lakótelep, Budapest – Újpalota; Szilaspatak; VIII. Nap utca és X. kerületeiben .

1983-ban, mikor az első közösségfejlesztő kísérleti munkába kezdünk Bakonszentkirályon, Bakonyoszlopon és Cseszneken, még nem gondoltuk, hogy egy új foglalkozást kezdünk megformálni. Arra sem gondoltunk, hogy 14 év múlva mindezt már egy új politikai rendszerben fogjuk tenni. Akkoriban népművelők voltunk, művelődési házakban dolgoztunk és nem éreztük jól magunkat a munkánkban. Nem éreztük azt, hogy amit mi ajánlunk az embereknek, az nekik fontos. Nem éreztük úgy, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül is együtt akarnának működni velünk. Mert mit is csináltunk akkoriban? író-olvasó találkozókat szerveztünk, kiállításokat, koncerteket rendeztünk, ún. színházi járatokkal vittük az embereket a legközelebbi nagyváros színházi előadásaira, kiscsoportokat, ún. klubokat alakítottunk a fiatalok és a nyugdíjasok számára, a gyerekekkel könyvtári foglalkozásokat szerveztünk. Nagy rábeszéléssel, reklámokkal általában sikerült megtöltenünk a művelődési házat emberekkel, de az alig fordult az elő, hogy az emberek kezdeményeztek valamit: most ezt és ezt kéne tennünk. Különösen az volt feltűnő, hogy a gyerekek, a fiatalok és az idősek voltak hajlandók a velünk való együttműködésre, a középkorosztályok azonban nem. Bántott minket, hogy nincs számukra mondanivalónk. Az még jobban bántott, hogy láttuk: tele van az életük problémákkal, amelyekre nem találják a megoldásokat és nincsenek segítőik. A településeken nem voltak közösségek, valamilyen közös ügy érdekében együttműködő emberek. Mindenki a saját függőségei rendszerében, kiszolgáltatottan élt és már régen lemondott arról, hogy a helyzetén gyökeresen változtasson.

Az akkori népművelők egy csoportja már a '70-es évek második felében elkezdte keresni az új utakat. Azt akartuk, hogy váljon a művelődési ház közösségi házzá, tetővé a spontán és szervezett emberi együttlét fölött. Legyen a ház egy társas tér, ahova érdemes beugrani egy kis csevegésre, egy kávéra, sörre, mert mindig lehet valakivel találkozni. Az akartuk, hogy a betérők szabadon kapcsolódhassanak be különféle tevékenységekbe: varrhassanak a varrógépen, ha nincs nekik otthon; használják a menetrendet, az írógépet; legyen ott egy szövőszék, amely elé bárki bármikor leülhet szőni tanulni és persze legyen ott egy szakember, aki ebben segíti őket. Azt akartuk, hogy a helyi polgárok hozzáférhessenek a számukra fontos információkhoz; tudják, hogy hol lehet tanulni, állást szerezni; hogy milyen szolgáltatások elérhetőek a környéken, stb. Hogy közelebb kerüljenek az intézmények és használóik egymáshoz. 1976-ban elindítottuk a “Nyitott ház” kísérletet, melyet a helyi lakosok szívesen, a népművelői szakma egy része nagy ellenérzésekkel fogadott. E kísérletből nőtt ki a magyar közösségfejlesztés.

1984-re érlelődött meg az a gondolat, hogy nem a művelődési házon belül, hanem a település szintjén kell nekünk közösségek létrejöttét kezdeményezni. Felismertük, hogy a magyar társadalom izolált emberek halmaza, melyben alig találhatók ún. alulról jövő szerveződések, közösségek. Átéltük a demokrácia hiányát. Közösségek kialakulását kell tehát kezdeményeznünk, mégpedig azoknak a szükségleteknek a mentén, amelyeket a helyi lakosok magukénak éreznek.

Mik voltak a '80-as évek elején az emberek legszembetűnőbb, manifeszt vagy látens közösségi szükségletei?

1. A meghallgatás szükséglete. “Minket nem kérdez meg senki”. A magyar népesség önérzetükben megbántott emberekből állt, a gazdasági, a politikai, sőt a kulturális szférában is követésre kényszerültek. Valakik kitalálták és megmondták nekik, hogy mit kell tenniük, sőt azt is, hogy milyenekké kell válniuk. Úgy érezték, "teljesen mindegy, mit gondolunk, arra a családunkon és a barátainkon kívül senki sem kíváncsi". Ennek negatív következményei egyébként máig és még sokáig súlyosan befolyásolják a demokratikus berendezkedést.

2. Az egyéni és közösségi identitás szükséglete. Reális múltismeret és jövőperspektíva nélkül éltünk és nem igazán volt tudatos viszonyunk saját sorsunkhoz.

3. Információk iránti szükséglet. Felismertük, hogy a népesség nagy része saját lehetőségei alatt éli életét, vagyis nincs tisztában a lehetőségeivel. Az akkori hierarchikus rendszerekben csak felfelé irányuló mozgásra volt – már akinek volt – lehetősége. A települések semmit vagy nagyon keveset tudtak egymásról.

4. A helyi nyilvánosság iránti szükséglet – mi történik vagy történhetne szűkebb környezetünkben? Az állami média egyeduralma idején az emberek többet foglalkoztak Chile vagy Vietnam politikai problémáival, mint a sajátjaikkal. Nem volt helyi sajtó, s nem voltak helyi közösségek sem, amelyek a rájuk vonatkozó információkat értelmezni és alakítani tudták volna.

Ezek voltak azok a szükségletek, amelyekre az első közösségfejlesztési kísérletünket alapoztuk 3 bakonyi faluban, 1983-tól. Az első közösséggel elhatároztunk, hogy egy évkönyvet adunk ki a helyi polgárok írásaiból: visszaemlékezések, versek, családtörténetek, falutörténet, receptek, születések, házasságok, halálozások, stb. Minden helyi lakost felkerestek a szervező helyi közösség tagjai és megkérdezték: miről szeretne olvasni a könyvben? Mi az, amihez a legjobban ért és amit szívesen megtanítana másoknak is? Mi az, ami iránt érdeklődik és amit szívesen megtanulna másoktól? Az önszerveződést bátorítandó, az első kalendárium az országban ezzel a címlistával indul: Tanítana-tanulna.

Az általunk “Tankatalógus"-nak nevezett részben 153 helyi polgár ajánlotta szolgálatait szomszédainak 65 különféle témában, mint pl. aerobic, állattenyésztés, bábozás, cipőjavítás, hangszeres zene, csillagászat, régi kézműves mesterségek, elektronika, erdészet, helytörténet, fotó, film, főzés, gombászás, gyógynövények, gép- és gyorsírás, háztartási gépek javítása, horgászat, kertészkedés, belsőépítészet, méhészet, éneklés, tánc, ruhakészítés, kötés, tenisz, japán kultúra, stb.

A bakonyihoz is hasonló első társadalomfejlesztési munkák azonban csak elszigetelt kísérletek voltak, s bár a demokratikus gondolkodást és a közösségfejlesztés szakmává érlelődését mindenképpen segítették, nem hatották át a társadalom egészét. Ehhez újfajta, az egyéni aktivitásra jobban építő társadalmi berendezkedésre van szükség. Ez a változás 1989-ben következett be, s bár azóta sem történt hazai döntésen alapuló, nagyságrendi változás a közösségfejlesztők alkalmazásában, a bel- és külföldi pályázati lehetőségek többször jelentősen lendítették előre a szakmafejlesztés munkáját.

Aktivizáló módszerek

A helyi lakosok aktivizálása (úgy is mondják: mobilizálása), vagyis megszólítása és bevonása egy közös gondolkodásba, a megszólítottak reakciói, felelősségvállalása-elköteleződése, cselekvőképessége- és kedve, kitartása a közösségi folyamat mellett, stb. nagyon gyakran már a fejlesztőmunka elején meghatározódnak, ezért az ún. aktivizáló módszerek kifejlesztése, finomítása nem egyszerűen módszertani kérdés, hanem a helyi lakosokkal való együttműködés kulcskérdése is.

Kísérleti, szakmafejlesztő munkáink során eddig a következő aktivizáló módszereket dolgoztuk ki (részletes kifejtésüket ld. könyvünkben!)

Helyi önszervező-köri mozgalmak

Önszervező-körök, tanulókörök, helytörténeti, településszépítő, környezetvédő, természetvédő, újabban a virágosítási mozgalmak, valamint az olyan önsegítő mozgalmak, mint amilyen pl. a szívesség-szolgálat is.

Párbeszéd körök – a svéd tanulókör

Nem mi dolgoztuk ki, de örömmel használjuk az amerikai-svéd mintájú, Hankiss Elemér és munkatársai kezdeményezésére mostanában honosodó, általunk is gyakran alkalmazott ún. “Párbeszéd-köri” módszert, amely lényegében a tanulóköröket – önképzőköröket – próbálja más néven meghonosítani.

Tankatalógus

A helyi emberi erőforrások – tapasztalat, tehetségek és tudás – feltárása és megjelentetése pl. a “Tankatalógus”-ban; vagy más helyi orgánumban – kalendárium, évkönyv, stb. Amikor először alkalmaztuk ezt a módszert, kettős cél vezetett minket. Elsősorban rehabilitálni szerettük volna az ún. hétköznapi kultúrát, vagyis bizonyítani, hogy mindenütt van hozzáértés, tapasztalat, amelyik valamilyen oknál fogva nem tud a közösség számára is értékesülni, s nem válik a helyi fejlődés tényezőjévé. A másik célunk az volt, hogy önszerveződésre buzdítsuk az embereket. Az azonos témában járatos és érdeklődő emberek neveinek egymás mellé szerkesztése sokak számára tette egyértelművé, hogy nem kell szakkörvezetőre, klubvezetőre várni, saját maguk is megtalálhatják egymást. Először a bakonyi térségben tettük fel az azóta is alkalmazott alapkérdéseket:

“Mit jelent az Ön számára itt élni?”

“Mi a jó az itteni életben?”

“Min szeretne változtatni és hogyan?”

A kérdésekre a válaszokat helyi lakosok gyűjtötték össze és szerkesztették együvé, a Tankatalógusba.

Az aktivizáló módszerek körébe tartoznak még a következők:

– A helyi jelentős személyiségekkel, véleményformálókkal készített egyéni interjúk;

– a “jövőműhely” módszere;

– a település humán-, természeti- és gazdasági erőforrásait felmérő és aktivizáló közösségi felmérést. Ez az első olyan módszer, amelyet 20 településen, azonos időszakban alkalmaztunk és fejlesztettünk ki 1994–95-ben.

A helyi nyilvánosságot szervező módszerek között - az előbbiektől el nem választható módon - elöl állnak a helyi újságok, a kábeltévé és a közösségi rádiózás módszerei, amelyeket hosszabb-rövidebb szaktanfolyamokon sajátítanak el a helyi polgárok, csakúgy, mint pl. a következőket:

Nyilvánosságerősítő lépések

helyi hírek, információk, események tudatos kezelése

hírek keletkezésének segítése.

helyi vonatkozású külső hírek gyűjtése;

külső kapcsolatok ápolása

működésük felerősítése

Az együttműködést fejlesztő módszerek

Elsősorban az “ők”(hivatal) és a "mi" (lakosság) közötti együttműködésre, de a szakemberekkel, a partnerintézményekkel, s az egymással való együttműködésre is gondolunk. E módszerek erőteljesen érintkeznek a nonprofit szektorban egyre inkább publikált módszerekkel is. Főbb módszereink:

- A helyi cselekvés formalizálása - egyesületek, alapítványok alapítása és működtetése;

- a konkrét helyi cselekvésre vonatkozó képzések - tervezés, projektkészítés, pályázatírás stb.

- tárgyalások és megállapodások vezetése;

- rendszeres egyeztetés vagy szerződéses viszony kialakítása az önkormányzattal;

- a döntések előkészítésében és meghozatalában való részvétel;

- a nyomásgyakorlás módszerei;

- adományszervezés;

- fórumok szervezése a szakemberek, a döntéshozókkal és az üzleti szektor képviselőivel.

Gazdaságfejlesztő módszereink is kezdenek kibontakozni. Itt elsősorban a közösség humán- és fizikai erőforrásainak feltárására és fejlesztésére vállalkozunk, hogy ezekből megfelelő gondozás után helyi közösségi gazdasági vállalkozások jöjjenek létre.

A gazdaságfejlesztés közösségi folyamata

Célok:

– közösséget is fejlesztő munkakörök, munkahelyek létrehozása;

– jövedelmező vállalkozások létrehozása;

– elkerülni a lecsúszást;

– esélyt adni a sokrétű tapasztalatszerzéshez;

– olyan munkahelyek létrehozása, amelyek a hiányszakmákra vonatkoznak

(ami hiányzik, ne hiányozzon);

– harmonikus családi üzleti vállalkozások kialakulásának segítése;

– a munkanélküliek (és a kisjövedelműek) részére jobb megélhetés teremtése.

a, a közösség erőforrásainak felmérése, helyzetelemzés. Ez megtörténhet a közösségi felméréssel, de más módszerekkel is (ld. aktivizáló módszerek!) A legfontosabb közösségi erőforrások:

Humán erőforrások: képességek, tudás, tapasztalatok, hagyományok, stb.;

Természeti erőforrások;

Épített környezet;

Gazdaság.

b, közösségen belül a vállalkozást latolgatók csoportjának létrehozása, segítők bevonása, a csoporttagok hozzáértésének és motivációjának felmérése, az elképzelések vázolása, a csoport hatékony működtetése, konfliktusok kezelése, stb.;

c, A kialakult csoportokban az üzleti elképzelések felvetése, a vállalkozási formák megismerése;

d, az üzleti elképzeléseink formába öntése és csiszolása

– SWOT - analízis (erős oldal, gyenge oldal, lehetőségek, veszélyek);

– az adekvát vállalkozási forma meghatározása.

– a szövetkezés, a közösségi vállalkozás előnyeinek megismerése:

– tulajdon – ennek nem csak az anyagi, de a felelősség-oldala is fontos!

– helyi megoldásokat nyújt;

– fenntartható, a közösségi vállalkozás életképesebb, mint az egyéni vállalkozás, mert azok a vállalkozások, amelyek mélyen a közösségben gyökereznek, életképesebbek, tovább fennmaradnak.

hátrányainak megismerése:

– kifejlesztése lassú folyamat. Annál jobb a szövetkezet, minél tovább tartott az előkészítése;

– a termék, a szolgáltatás állandó változtatására, megújulásra van szükség;

– egymagukban nem jelentenek megoldást a szerkezeti munkanélküliségre, csak enyhítik azt.

e, piackutatás – a piac behatárolása, kockázati tényezők elemzése, forrás-menedzsment (árszint kialakítása, költségvetés készítése, hitellehetőségek vizsgálata, készpénz előrejelzés, továbbfejlesztés lehetőségei),

f, tervezés, projekttervezés.

III. A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS KÜLFÖLDÖN

Elöljáróban

A helyi cselekvés, a közösségi élet korunkban a világon mindenütt, a gazdag országokban is, bátorításra, segítésre szorul. A jóléti államokban az önszerveződés- és önkéntesség meglehetősen magas szintű kiépültsége jött már létre. Az állam, a helyi önkormányzat és a nagyobb, nemzeti- vagy regionális szintű szervezetek és – egyre növekvő mértékben – az üzleti szektor anyagilag is támogatják a közösségi munkát 1–5 évig terjedő projektek, közvetlen költségvetési támogatás, ill. adományok formájában, szakmai hátterét (képző intézmények) és fizikai terét (közösségi intézmények) biztosítják. Az önkéntesek által termelt értéket évente pénzben is kifejezik és erkölcsileg megbecsülik. Az állampolgárok nagyjából ismerik a közösségi munka lehetőségeit és problémáik megoldásánál tudatosan alkalmazzák – felkérik a segítő szakembereket feladataik megoldásához. Léteznek közösségi munkás álláshelyek, általában a helyi önkormányzatok, de szakmai intézmények, egyetemek vagy közösségi központok, gyakran maguk a közösségek, egyesületek is alkalmazzák őket. A kapcsolat állami- és önkéntes szervezetek között persze itt sem harmonikus, hiszen az önkéntességen alapuló, legtöbbször nonprofit NGOk aktivitásukat gyakran a kormányzatot bírálva fejtik ki, mert úgy gondolják, hogy a mindenkori kormányzat a legfőbb felelőse és oka a társadalmi igazságtalanságoknak. Gyakori, hogy a jóléti országok más országokat segítenek önkénteseik és közösségeik révén. Bátorításra szorul a közösségi munka a déli féltekén, a csekély demokratikus hagyománnyal rendelkező országokban és természetesen a poszt-szocialista államokban is, éppen mert társadalmaik strukturálatlanok, vagy nem eléggé strukturáltak és az emberek nem bíznak eléggé érdekeik érvényesítési lehetőségében. De még az olyan erősen demokratikus ország, mint Svédország sem mondhat le a közösségi munkáról, éspedig periódusonként más és más okokból. Vagy azért, mert mint pl. a '20-as években, gyorsan kellett jól képzett tömegekre szert tennie és az állami intézményrendszer nem volt képes tömegeket képezni, vagy pl. napjainkban azért, mert a túlzott állami gondoskodás hatására tömegek váltak önállótlanná és közömbössé.

A közösségfejlesztésnek több nemzetközi szakmai szervezete jött létre, melynek működését különböző projekteken keresztül az Európai Közösség és a nagy nemzetközi alapítványok támogatják.

A közösségfejlesztés legrangosabb nemzetközi szakfolyóirata az Oxfordban megjelenő Community Development Journal.

A közösségi/szomszédsági munka külföldi kialakulásának vázlata

Mint azt könyvünk “Bevezetés”-ében már jeleztük, a külföldi közösségfejlesztés szorosan érintkezik a szociális munkával, ezért története is szorosan összefügg annak kialakulásával.

A szociális munka kialakulása

“Az egyszerű társadalmakban nincsenek szociális munkások. Az árvákra, az özvegyekre, a fogyatékosokra és az öregekre a nagycsaládi közösség vagy a törzs visel gondot. A megszokottól elütő viselkedést tolerálják, tisztelik vagy megtorló intézkedésekkel büntetik. Az az igény, hogy legyenek szakemberek, akik a rászorulók gondozását megtervezik vagy egyesek nonkomform viselkedését megváltoztatják, nagyrészt a modern társadalom terméke.” (Bill Jordan)

A szociális munka kialakulásában a középkori egyházi tradíciók, az egyházközségeken keresztül érvényesülő állami szolgáltatások, melyek a szegénytörvényekhez igazodtak, s a jog, az orvoslás, az oktatás szakmáinak hatása érvényesült. A 19. században kulcsszerepet nyertek a jótékony egyletek, melyek egy nem dolgozó, de iskolázott osztályra, s annak is elsősorban női szereplőire támaszkodtak. Szerepet játszott a szociális munka fejlődésében a társadalomkutatás is, mert tanulmányozták a városi szegénységet és osztályozták, majd erkölcsi állapotuknak megfelelő tudatos segítséget nyújtottak, önkéntes ügynökségeken keresztül. “Mindez hozzájárult a középosztály morális uralmának közvetett megerősítéséhez.” (uő)

“A szociális munka bölcsője a 19. sz. második felének Angliája. Ezt másolták – hasonló gazdasági fejlettség mellett – az Egyesült Államokban a 20. sz. korai éveiben.” (uő) A II. világháború után a szociális munka helyet kapott az állami szolgáltatások között. Érdekes viszont, hogy a közösségszervezés-közösségfejlesztés önálló szakmává válása viszont az Egyesült Államokban következik be az 1920-as évektől, míg az Egyesült Királyságban “csak” az 1960-as évektől épül ki a közösségfejlesztés, mint több ezer főnek kenyeret adó foglalkozás.

A szociális munka történetét sokan és részletesen megírták már, míg a közösségfejlesztés kialakulásához nekünk a társadalomkutatás fejlődését is meg kell megvizsgálnunk. Segítségünkre lesz ebben Gergely Attila, aki ezzel a témával szakdolgozatában foglalkozott.

A társadalomkutatás kialakulása

Gergely Attila leírja, hogy 1840-es évektől Amerikában is felgyorsult a városokba költözés. 1860–90 között a leggyorsabb az ütem, milliós városok alakultak. Igen gyakori, hogy valaki kisvárosban született és világvárosban halt meg – ugyanott. Elmondható, hogy Amerikában a falusi társadalomból a városi civilizációba történő átmenet később kezdődött ugyan meg, mint Európában, de gyorsabban és teljesebben zajlott le, mert intenzívebben felbontotta a régi világ közösségeit. A drámaian növekvő, a falvakat elhagyó és városokba költöző emberek száma és a városok mérete, s e folyamat – számos más hatása mellett – új társadalmi problémakezelési- és beavatkozási módokat hívott életre.

A viharos gyorsaságú városiasodási folyamat egyik kísérőjelensége a megbontott egyensúlyú helyi közösségek búcsúja, településük történetének megírása volt. E, kezdetben városellenes irodalom, mely “a hagyományos közösség, a múlt, a falu, a vidéki társadalom iránti elvágyódás ideológiáját eredményezte”, egyben a kezdete egy, a 1870-es évektől a helyi társadalmakat vizsgáló mozgalomnak is. 1876 Philadelphiában megrendezik a centenáriumi vásárt, ahol bizottságot szerveznek az egyes helységek jelenét és múltját feldolgozó kutatás egységes szempontjainak megállapítására, sőt, szabványosított kérdőívbe foglalták mindezt és nagy mennyiségben az egész országban szétosztották. Minden nagyobb helység megtalálta a maga helytörténészeit, akik lokálpatrióta krónikát írtak és eszményítették a helyi nagyságokat. 1900-ig tartott a legtermékenyebb időszak. Ekkor alakult ki, amit később kiforrottabb szakmai formájában “community study”-nak neveztek.

“Az egyre kiterjedtebb irodalom egyre kevésbé a város elvetésének, s egyre inkább a város elfogadásának, kényszerítő problémái megoldásának, a városi környezet átalakításának perspektívájában gondolkodott.”

A jobbító szándékú cselekvések közül az első a social gospel elnevezésű, vallási indíttatású keresztény mozgalom volt, melyhez később más, főleg a nyomornegyedekkel foglalkozó reformmozgalmak csatlakoztak. Az amerikai szociálpolitika előfutárai W.A. Muhlenberg és Ch.L. Brace. Muhlenberg ki akarta emelni a nyomornegyedek gyerekeit családjukkal együtt az. ún. keresztény ipari közösségekbe, Brace lelkész pedig gyereksegélyező társaságot hozott létre a fiatalkorú bűnözés megelőzésére New Yorkban, melynek 40 évig a titkára volt. Ez a mozgalom a '70–80-as évekre bontakozott ki és kapja a “social gospel” nevet. Az egyház és a városi reform összekapcsolására törekedtek.

1865 Cleveland – Amerikai Keresztény Bizottság alakul a városi társadalom vizsgálatára, tanulmányozzák az európai városokat is és 35 város szegénynegyedéről készítenek felmérést.

1894 Chicago – a világkiállításon megszervezik a Szabadelvű Vallási Társaságok Amerikai Kongresszusát, majd 1905-ben a Krisztus egyházainak Amerikai Szövetségi Tanácsát.

Jelentőségük a helyi társadalomkutatásban:

– tanulmányokat, felméréseket végeztek, s így tudatosították a városi Amerika problémáit;

– megcáfolták az illúziót, hogy az evilági siker és kudarc csupán erény ill. bűn következménye lenne.

Még három reform-mozgalom volt előzménye a gyakorlati társadalomkritikának:

– az ún. muckrakers-mozgalom 1880-tól;

– a Progressive Movement – a századfordulón; és a mi szempontunkból a legjelentősebb, az ún.

– “settlement”-mozgalom.

A settlement közösségfejlesztő központ

“Az első amerikai settlementet, vagy ahogy ők nevezték, “szomszédsági céh”-et Coit állította fel egy New-Yorki bérházban. A settlement-mozgalom eredetileg a bevándorlás és a szegénység problémáira reagált: fiatalok, főleg értelmiségiek telepedtek le nyomornegyedekben, házukat egyfajta közösségfejlesztő központtá alakítva. Eleinte egy londoni settlement-nek, az 1884-ben alapított Toynbee Hall-nak a mintáját követték. Később a kezdeményezés nevelési mozgalommá fejlődött és az egyetemek is bekapcsolódtak. J. Addams és G. Starr 1889-ben alapították Chicago-ban a Hull Házat, amely később a leghíresebbé vált. (Először a környék gyermekeinek állítottak fel óvodát, később klubokat, napközit, munkaközvetítő irodát és felnőttoktatási programokat szerveztek hozzá)”... “1895-ben... már mintegy 50 telep működött szerte az országban és számuk egyre nőtt. Ezeknek a telepeknek az aktivistái egyre gyakrabban lettek köztisztviselőkké az állami- és helyi kormányzat egymás után alakuló jóléti osztályain és a sikeres telepek programjait a helyi kormányzat egyre gyakrabban vette át.”

A helyi kormányzatok 1910 körül kezdték el felállítani városi jóléti osztályaikat – nem egy helyen a lefolytatott felmérések (social survey) hatására. így pl. elsőként egy 1909-ben Kansas City-ben készült munkanélküliség-vizsgálat indította el a jóléti osztály szervezését, melynek első vezetője, L. Halbert írta a következőket: “A városi problémák mérésének egyetlen módja a szociológiai tényrögzítés átfogó rendszerének kiépítése a városban... Minden család épp annyira megérdemli a feljegyzést, mint minden telek, s minden egyénnel éppúgy el kell számolni, mint minden dollárral.”

A szociális munka szakmásodása és szakosodása

Az amerikai R. Perlman és A. Gurin segítségével követjük tovább e fejlődésmenetet a szociális munka szakosodása irányába: “A filantrópok, a reformerek és a legkülönfélébb önkéntes egyesületek erőfeszítéseinek eredményeként új kormányzati- és önkéntes szervezetek alakulnak”. Pénzsegélyek, szociális szolgáltatások, törvények születnek a hátrányos helyzetűek védelmére, az egyéni jogok biztosítására és a méltányosabb elosztásra. A szegények felemeléséért folytatott munka hamar szakosodik és szakmásodik. Harc indul a gazdasági alapok megteremtéséért és a szolgáltatások összehangolásáért: közösségi pénztárak, népjóléti hivatalok alakulnak. Ezek szakmai vezetői a 20-as évek közepétől egyre többször közösségszervezésnek (community organisation) nevezték tevékenységüket, hogy megkülönböztessék tevékenységüket az egyéni eset- vagy csoportmunkát végző társaiktól. Munkájuk a lakóterületi közösségek társadalmi problémáinak kezelése volt.

A szakma fejlődésének új- és új lendületet adott:

– az I. világháború utáni gazdasági válságot követően Roosevelt New Deal programja: állami támogatások, társadalombiztosítás, állami lakásprogram és szövetségi törvények pl. a szakszervezeti jogok védelmére;

– a II. világháborút közvetlenül követő, a feketék, latin-amerikaiak és puerto-ricoiak társadalmi akciói: Harc a szegénység ellen, melyeket a szövetségi és helyi kormányok is támogattak. Ez a program politikai erővé szervezte a szegényeket, harcolt a döntésekbe való beleszólásért, s azért, hogy az új szociális szolgáltatások a szegények közelében alakuljanak ki és a szegények ellenőrzése alatt működjenek. Része volt a programnak a faji megkülönböztetés leküzdésére alkalmas szakképzés és munkaközvetítés, a jogi tanácsadás a lakással kapcsolatban, a hitelezőkkel való tárgyalás, a hitel- és vásárlási szövetkezetek létrehozása, a személyre szervezettebb egészségügyi ellátás;

– az '50-es években indultak be az ún. harmadik világbeli országok közösségfejlesztési programjai. Ezeket az ENSZ szorgalmazta, hogy létrejöjjenek önsegítő (self-help) projektek és a településszintű döntéshozatal is megszülessen. A program alapelve, hogy a gondok és szükségletek maguk az érintettek által fogalmazódjanak meg, szerepet játszott a '60-as évekbeli új vezetői réteg kialakulásában. Általánosan elismertté vált az érintettek részvételének elve.

E tevékenységek azonban nem befolyásolták döntő mértékben a szegénység problémáinak megoldását;

– Új terület jelentkezik a 60–70-es évek társadalmi válsága által kikényszerített szociális, segélyezési, város-felújítási programok hatására, a társadalmi tervezés, amit "új szociálpolitikának" is neveznek.

A társadalmi tervezés nem csak a közösség, hanem az államok és az össz-szövetség szintjén is szorgalmazza a tervezést és a cselekvést. Tökéletesített rendszerű humán szolgáltatások, a változások kikényszerítésére szerveződött önkéntes csoportok, új intézmények és szervezetek, gyakorló szakemberek szervezik a lakosságot és adnak tanácsokat, de a szervezeteknek is megvannak a politikai- és programtervezői.

A '70-es évek végére elfogadottá válik a közösségi képviselők bevonásának politikája, akik a különféle programok tervezésének, irányításának és működtetésének részeseivé váltak, ám befolyásuk sajnos nem volt akkora, hogy maradandó változásokat értek volna el a szegénység elleni küzdelemben. Ugyanez mondható el a közösségszervezésre is, amelyből “hiányzott a jelentős társadalmi változások érdekében történő politikai alapozás”

“Az utóbbi években növekvő érdeklődés tapasztalható a cselekvést megalapozó elemzés és a megfelelő politika kialakítása iránt. E “szociálpolitika” vagy “társadalmi tervezési” érdeklődés messze meghaladja a jóléti szféra hagyományos határait. Mi több, szorgalmazza a tervezést és cselekvést nemcsak a közösség, hanem az államok és az össz-szövetség szintjén is. Foglalkozik e különböző szintek között a hatalom és az erőforrások megoszlásával is. Mindezekből sokrétű gyakorlat bontakozott ki, amely a humán szolgáltatások megváltoztatását és tökéletesítését célozza, s amely jellemzi a változások kikényszerítésére szerveződő önkéntes csoportokat csakúgy, mint az intézményeket és szervezeteket. Gyakorló szakemberek működnek a kialakult szervezetek keretein kívül tevékenykedő lakossági csoportok szervezőiként és tanácsadóiként csakúgy, mint a szervezetek politikai és programtervezőiként. A gyakorló szakemberek iránti kereslet mind az Egyesült Államokban, mind más országokban nő.”

Egy mai példa - Belgium

Valami keveset az országról

A Magyarország felényi királyság kétnyelvű – flamand-vallon –, kettős közigazgatású, a Belga Föderális Unió által összetartott ország. Minden nagy fontosságú döntést végigfuttatnak mindkét döntéshozói testületnél. A brüsszeli önkormányzat kétnyelvű, de a franciául beszélők vannak többségben, mégis 50–50%-ban vesznek részt az önkormányzatban.

A többféle hatalom között a belgáknak meg kell tanulni egyensúlyozni és kompromisszumot létrehozni. További előny: több helyről lehet támogatást szerezni.

Brüsszelben 19 elöljáróság van, ezek is nagyon erősek. Az 1970-es évektől fokozatosan elszegényedik a városközpont és gazdagodnak az elővárosok. A belvárosban csak az öregek, a bevándorlók és a munkanélküliek maradnak. A város lakosságának 25%-a 65 évesnél idősebb. 200 000 vendégmunkás él Marokkóból, Tuniszból és Törökországból. Vannak 80%-os koncentrációjú, gettó-szerű külföldi csoportok és nagy-koncentrációjú fiatalkorú-csoportok – ez a bűnözés melegágya.

Brüsszel hordozza az “Európa fővárosa” funkciót is. Nagy adminisztráció él itt, sok üzletember, különösen japánok és amerikaiak. A “városfejlesztés” jelenlegi koncepciója szerint ki kell rakni a szegényeket a városból, s lakások helyett irodákat, bankokat kell építeni. A közösségfejlesztők ezt a folyamatot vissza akarják fordítani.

A közösségi munka a 4 legbelső és legszegényebb kerületben folyik.

A belga közösségfejlesztői hálózat

Jan Theunissen előadása a “Közösségfejlesztés Európában” c., 1997-ben a Civil Kollégium kunbábonyi képzési központjában megtartott konferencián.

“Arról fogok beszélni, hogyan szerveződik meg a közösségi munka Belgiumban és hogyan működik a mi szervezetünk.

A közösségi munka, a közösségfejlesztés alapelvei tulajdonképpen megegyeznek azzal, amit ennek kapcsán Hollandiáról hallottunk. A terminológia is ennek felel meg, a német kollégától hallottuk már ezt, de hozzánk is Hollandiából jött az információ.

Elsősorban Belgium hollandul beszélő részéről fogok beszélni, hogy ott hogyan szerveződik meg a közösségi munka. A közösségi munkát a flamand önkormányzat segíti, azt lehetne mondani, hogy támogatás formájában kb. 160 millió frankot kapunk (ez kb. 640 millió forintnak felel meg. A szerk.). Kapunk támogatásokat is, de a szervezetek maguk, önállóan működnek. A flamand kormány a támogatást bizonyos kondíciókhoz köti, így például el kell készítenünk az ötéves tervet, illetve minden évben el kell készíteni egy részletes tervet.

Én a VIBOSO nevű szervezetnél dolgozom – a neve flamandul: Vlaams Instituut ter Bevordering en Ondersteuning van de Samenlevingsopbouw. Ez a szervezet azzal a céllal jött létre, hogy segítse a közösségfejlesztési munkát. Kis szervezet vagyunk, 7 állandó alkalmazottunk van, 1 igazgatónk, 1 titkárnő és 5 képzéssel foglalkozó szakember segíti még a munkánkat. A VIBOSO 7 regionális szervezeten keresztül szervezi meg a közösségi munkát. Minden egyes tartományhoz tartozik egy intézmény. Öt ilyen tartomány van plusz Antwerpen és Brüsszel. Ezekben a regionális intézményekben vannak fizetett közösségi munkások, általában 7–8, a nagy szervezetekben, pl. Antwerpenben 25, tehát összességében kb. 100 ilyen közösségi alkalmazott van, ehhez jön még kb. ugyanennyi, akiket alkalmi forrásokból tudunk fizetni.

Minden egyes intézménynek el kell készítenie az 5 évre vonatkozó tervét, amelyben részletesen ki kell fejteniük a prioritásukat, hogy melyik régióval fognak foglalkozni, milyen csoportokra fognak koncentrálni stb. Ezek a munkások az adott régió különböző helyein fognak tevékenykedni, de a regionális intézmény fogja őket alkalmazni. Ez azt jelenti tehát, hogy kb. 200 munkással dolgozunk Belgiumban, ebből 100 a fix és ez kb. 6 milliós népességre vonatkozik.

Végül néhány információ a VIBOSO-ról. A 7 regionális intézmény képviselői ott vannak a VIBOSO igazgatóságában, tehát elég nagy hatással vannak arra, amit csinálunk. Nagyon fontos része a munkánknak, hogy a szakembereknek segítsünk egyre inkább minőségi munkát végezni.

Alapképzést biztosítunk a közösségi munkások számára és a regionális intézmények vállalták azt, hogy minden egyes közösségi munkást el fognak küldeni erre a képzésre. Ezen kívül többfajta kurzust tudunk fölajánlani még a közösségi munkásoknak. Ezeknél az egyik fő téma a részvétel kérdése, milyen keretekben, milyen módszerekkel tudjuk biztosítani a részvételt, milyen hozzáállással – a gondolkodásról is itt kell beszélni. Kialakult az a gyakorlat, hogy az önkéntes közösségi munkások, akik már bizonyos ideje együtt dolgoznak, összejönnek rendszeresen és mondjuk 5–6 alkalommal kicserélik a tapasztalataikat az adott konkrét munkára vonatkozóan.

Említettem, hogy a szakmai fejlesztés másik fontos területe az új módszereknek a kidolgozása. Különböző kutatásokat végzünk, így például különböző kísérleti projekteken keresztül – lehetnek 2–3 éves projektek –, megnézzük azt, hogy milyen eredménnyel tudunk bizonyos dolgokat megvalósítani? A fő kérdés elsősorban az, hogy hogyan tudjuk javítani a részvételt? Ez a kérdés a közösségfejlesztés kulcsponti kérdése. Az új módszereket integráljuk az adott közösségfejlesztői munkába.

A munkánk másik nagyon fontos része, hogy speciális programokban veszünk részt. Az első ilyen fontos program az alacsony jövedelműeknek a lakáskérdésben való segítése. A másik ilyen fontos kérdés az embereknek, akik munka nélkül vannak és nagyon alacsony képzettséggel rendelkeznek, a munkahely teremtése. A harmadik ilyen fontos témánk a szomszédságoknak a segítése, fejlesztése. Ma már bizonyos pénzalapokat tesz félre a flamand kormány a helyi önkormányzatok számára, amelynek az a célja, hogy az ott élők javíthassák helyzetüket, életkörülményeiket. Egyfelől a helyi embereket segíthetjük szerveződni, másfelől a helyi önkormányzatot a pénzek felhasználásában.

Ez volt a három fő témakör: a lakáskérdés, az alacsony végzettségű munkanélküliek, illetve a részvétel javítása, fejlesztések során. Ehhez a három területhez kapcsolódóan a VIBOSO a következő módon kapcsolódik be: egyrészt összehozza a közösségfejlesztési munkásokat, akiknek az a feladata, hogy kialakítsák a megfelelő választ ezeknél a programoknál, elvégezzék a megfelelő elemzéseket, alternatív megoldásokkal álljanak elő. A második fontos módja a munkának, amikor a közösségfejlesztő munkások azért jönnek össze, hogy megosszák a tapasztalataikat az adott kérdésre vonatkozóan. És végül a harmadik módja a munkánknak az, hogy új szolgáltatásokat, új modelleket próbálunk kifejleszteni és hogyha ezek beválnak, akkor megkíséreljük őket teljesen függetlenné tenni, tehát először próbálunk támogatást kapni a helyi önkormányzattól, a flamand kormánytól, majd megpróbáljuk elérni, hogy utána már ez a munka a közösségfejlesztők segítsége nélkül, önállóan tudjon működni.

Továbbá vannak szakmai publikációink, van egy dokumentum-központunk, ahol ezek az anyagok hozzáférhetők mind a szakemberek, mind a diákok számára, és végül megpróbálunk kapcsolatot teremteni a más szakterületeken tevékenykedőkkel is, hogy a közösségfejlesztők más területeken is vizsgálni tudják az adott kérdéseket.”

Projektek Belgiumban

Lakásügyekben:

– olyanok, amelyek egyfajta csoport érdekeinek felelnek meg (pl. időseknek lift, tolókocsi, stb.);

– helyreállítási, felújítási munkák;

– szociális projektek – együttműködnek építőipari cégekkel és a helyi lakosoknak adnak munkát. Itt az a gond, hogy az építő vállalatok a saját embereikkel akarnak dolgozni és nem akarják a helyi embereket alkalmazni, pedig azok olcsóbban megcsinálnának sok mindent.

– nők és bevándorlók;

– hosszú távú munkanélkülieknek képzés, visszaszoktatás a munkába;

– szociális vállalkozások szervezése

Jóléti projektek:

– azoknak, akik nem jutnak hozzá bizonyos szolgáltatásokhoz (pl. nincs találkozóhelyük)

– új szolgáltatások szervezése.

Az értékes földterület megszerzéséért a legkülönbözőbb módon indult meg a harc. Telek- és ingatlanspekuláció, a lakások, házak felvásárlása, hogy azután hagyják tönkremenni a házakat, hogy végül le kelljen bontani és az embereket Brüsszelen kívülre telepíteni, erőszakkal. Egy újjáépített városrészre pl. csak 6 ezer ember jöhetett vissza a 12 ezerből. Az '58-as világkiállítás helyszínét pl. 3 hónap alatt lebontották. A 19. századi épületek helyett “modern” felhőkarcolók épültek.

A közösségfejlesztők a helyi lakosokkal harcolnak a “tabula rasa” modernista várospolitika ellen, most éppen a Manhattan-city projekt ellen. Ez a projekt pénzhiány miatt évekre félbeszakadt, most folytatják majd. A még megmaradt régi részen 60% külföldi él, korszerűsítetlen bérházakban, bérlőként, kis lakásokban nagy családok, szakképzetlenek, alacsony iskolázottságúak, 5 óra után nincs rendőr a környéken.

A közösségi munkások nem a hivatalos szolgáltatások ellen dolgoznak, hanem velük együttműködve.

IV. A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS ÉPÜLŐ HAZAI HÁLÓZATA ÉS KAPCSOLATRENDSZERE

A Közösségfejlesztők Egyesülete

A Közösségfejlesztők Egyesülete 1989 áprilisában alakult azokból a szakemberekből (közösségi munkásokból, népművelőkből, pedagógusokból, lelkészekből, tanárokból, szociológusokból, szociálpolitikusokból és szociális munkásokból, pszichológusokból) és laikusokból, akik akkoriban már több mint 10 éve dolgoztak társadalmunk demokratizálódásáért, a hátrányokkal küzdő vidék egyenragúsodásáért.

Az Egyesület országosan fejti ki tevékenységét közel 260 tagján keresztül. A tagok között magánszemélyek és szervezetek – képviselőtestületek, megyei közösségfejlesztő szervezetek, stb. – is megtalálhatók. 1991-ben Debrecenben, 1992-ben Békéscsabán, 1993-ban Tatabányán, 1995-ben Pécsett alakultak megyei közösségfejlesztői egyesületek. Valamennyiünk célja a helyi cselekvés serkentése, mozgalommá szervezése, a közösségi fejlődés elősegítése, a közösségfejlesztés szemléletének és módszereinek terjesztése és új intézmények építésének kezdeményezése.

Az Egyesület működése során több száz helyi civil szerveződés megalakulását segítette életre helyi projektjei keretében.

Célja elérése érdekében az Egyesület a következő működési formákat honosította meg.

Fórumok szervezése

A társadalmat leginkább foglalkoztató kérdésekre igyekszünk közösségi válaszokat találni és tapasztalatainkat átadni egymásnak. Elsősorban a cselekedni tudó közösségeket és személyeket vonjuk be mozgalmunk körébe, azokat, akiknek példájából mások is erőt meríthetnek. Az általunk szervezett fórumok vagy tematikusak, vagy mindenkit érintő problémát igyekeznek körüljárni, s így országos jellegűek. A tematikus fórumokat mindig azon a településen szervezzük, ahol az adott kérdésre először fogalmazódott meg cselekvő válasz.

A legfontosabbak a következők voltak:

1990

- Az egyház és a közösségfejlesztés - konferencia Szécsényben

- A szociális munka és a közösségfejlesztés kapcsolata - szakmai konferencia Debrecenben

1991

-“80 falu” konferencia Budapesten - a közművelődési pályázaton nyert helyi projektek bemutatása

- Az alternatív gazdálkodás - a korszerű munkahelyteremtés lehetőségei. Közösségfejlesztés és gazdasági fejlesztés. Szakmai konferencia Budapesten

- Az új közigazgatási - önkormányzati - népképviseleti szerveződések kialakulásáról és működési feltételeiről. Szakmai konferencia Budapesten

- A közösségi rádiózás, mint a közösségi fejlődés lehetősége. Szakmai konferencia Tatabányán

1992

- A CEBSD Combined European Bureau for Social Development nevű európai közösségfejlesztési szervezettel közös koferencia Budapesten

- Egyesületek a munkanélküliség ellen - szakmai tanácskozás francia példák bemutatásával Pécsett

- A helyi fejlesztés lehetőségei - francia példák bemutatása Budapesten és Debrecenben szakmai tanácskozásokon.

- az ICEA International Community Education Association 2. európai konferenciájának megrendezése Budapesten

- Gyökérteres szennyvíztisztítás - a környezetbarát infrastruktúra-fejlesztés lehetőségei kistérségi összefogással. Külföldi tanulmányút és hazai szakmai tanácskozás szervezése. Az első magyar létesítmény megépülésének kezdete Kacorlakon.

1993

- Az EL TALLER nemzetközi szervezetével szemináriumot szerveztünk Budapesten az ngo-k tevékenységéről, filozófiájáról és stratégiájáról.

- Angol-magyar szeminárium Szécsényben a közösségfejlesztésről, helyi fejlesztésről

- A közösségi rádiózás hazai elindulásának segítése: Budapest, Veszprém, Debrecen, Dunaújváros, Kecskemét, Jászszentlászló, Zalaegerszeg, Tatabánya helyszíneken (tanácsadás, tapasztalatcserék szervezése hazai és külföldi rádiókkal, programcsere kezdeményezése, szakirodalom feltárása).

1994

- A közösségfejlesztés és a civil társadalom kapcsolatának elemzése, a közösségfejlesztés értékeinek és etikájának felvázolása és a szakmai vitája - Hajós, szakmai konferencia.

1995

- Település, közösség, fejlesztés - konferencia szervezése Budapesten.

1996

- A Civil Kollégium bentlakásos képzési központjának megnyitása és nemzetközi tanácskozás szervezése Kunbábonyban

- a Felső-Kiskunsági Kistérségi Szövetség és a Civil Kollégium kapcsolata - helyi tanácskozás

1997

- A közösségfejlesztés szakmai profilja - szakmai tanácskozás Budapesten

- Közösségfejlesztés és munkahelyteremtés - szeminárium Kunbábonyban

- A közösségfejlesztés európai mozgástere - nemzetközi szeminárium Kunbábonyban

1998

- A közösségi munkahelyteremtésről 2. - Kunbábony

- Közösségfejlesztés és képzés - Kunbábony

- A közösségi rádiózás hazai gyakorlata - szeminárium

A nyilvánosság szervezése – Parola, Parola-füzetek, Civil Rádió

1990-ben alapítottuk meg egyesületünk lapját, a PAROLA-t – főszerkesztője Péterfi Ferenc –, amely évente négyszer teszi közzé a helyi cselekvés eredményeit, módjait, s a helyi cselekvés infrastruktúrájára – pályázatok, támogató- és képző szervezetek, stb. – vonatkozó híreket. A hosszabb tanulmányok mellékletben, az ún. PAROLA - füzetekben jelennek meg. Eddig 16 Parola füzet jelent meg.

Az egyesület kezdeményezésére, több mint100 civil szervezet együttműködésével és önkéntes működtetésében 1995-ben megalakult a CIVIL RÁDIÓ, amely Budapesten hetente 5 napon át napi 12 órában sugározza a civil társadalom híreit. A Civil Rádió elindította a helyi rádiók országos mozgalmát és az önkéntesek képzését, vezetője Péterfi Ferenc.

Az egyesület másodközlésekkel és képzésekkel is segíti a helyi lapokat szerkesztő önkénteseket, ill. a kábeltelevíziók közösségi adásainak létrehozóit.

Képzések szervezése – Civil Kollégium Alapítvány

a, szakemberek képzése

1987-től először a középfokú népművelő-képzéseken folyt közösségfejlesztői felkészülés, majd 1990-től az új szakképesítési rendelet lehetővé teszi önálló, szakképesítést adó közösségfejlesztői-szervezői képzés folytatását is. Több felsőoktatási intézmény – közművelődési, szociális, egészségügyi, agrár- és műszaki – tanít már valamely formában (szeminárium, egy vagy két féléves tantárgy) közösségfejlesztést, 1994–97-ig a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Szociálpolitika Szaka nappali képzés keretében, választható főszakon tanította a közösségfejlesztést. E képzés egyben tantárgyfejlesztő képzés is volt. Azóta a JPTE-n és az ELTE-n is tanítjuk a közösségfejlesztés mind a művelődésszervező, mind a szociálpolitika szakon.

Az egyesület és a Magyar Művelődési Intézet megkíséreli összefogni az ország felsőoktatási intézményeiben folyó “közösségfejlesztő”, “szociális közösségi munka” oktatását, és szerepet vinni a tantárgyfejlesztésben és az információcserében.

Az egyesület – az MMI-vel együtt – kidolgozta a közösségfejlesztői szakképzési tematikát közép- és felsőfokon és felvéteti a közösségfejlesztést az országos szakképzési jegyzékbe művelődésszervező-közösségfejlesztő specializációval. A specializációból önálló szakképzéssé fejleszthetőséget napjainkban kérelmeztük meg. A képzések oktatói és vizsgáztatási hátterét szintén az Egyesület és az MMI biztosítja. Az első képzések minden valószínűség szerint 2000-ben indulnak be.

b, önkéntesek képzése

Az egyesület az egyik alapítója a Civil Kollégium Alapítványnak, amely a cselekedni kívánó polgárok és az önszervező közösségek képzési szervezete.

Sok képzőintézmény van már Magyarországon, közülük nem egy a nonprofit szervezetekkel, önkéntesekkel is foglalkozik, de zömmel csak azokkal, akik kifejezetten tanulni akarnak. Mi, helyi közösségfejlesztői munkáink során, nem ilyen emberekkel találkozunk. Sokakban meg sem fogalmazódik a képzés iránti szükséglet. Rájöttünk, hogy a helyi emberek csak egy általuk meghatározott feladat sikeres megvalósítása érdekében hajlandóak tanulni, de akkor is csak az általuk ismert, velük együtt dolgozó “tanárral” és élményszerű, saját tapasztalataikra és véleményükre építő képzésen. Ez a felismerés az alapja a Civil Kollégiumnak, melynek igazgatója Varga A. Tamás.

A Civil Kollégium bentlakásos képzési központja a Kunbábonyi Közösségi Ház, partnerszervezete a Northern College, Barnsley-ban, az Egyesült Királyságban.

Hálózatépítés – Közösségszolgálat Alapítvány

Az egyesület évek óta dolgozik azon, hogy kiépítse a közösségfejlesztés hazai szakemberhálózatát és munkahelyeit. 1993-ban megalapította a Közösségszolgálat Alapítványt, amely 12 ún. Közösségszolgálatot hozott létre az országban. Az Egyesület jelenleg arra tesz erőfeszítéseket, hogy a hazai foglalkoztatáspolitikai szervezetek és alapok programjainak részévé tudja tenni további közösségfejlesztők alkalmazását. Elnöke Beke Pál.

Közösségi Adattár

A Közösségi Adattár, ill. az őt létrehozó Közösségi Kapcsolat Alapítvány 1991-ben alakult az egyesület kezdeményezésére. Az Adattár gyűjti és szolgáltatja a helyi fejlesztésre vonatkozó valamennyi információt: szervezeteket, tanulmányokat, cikkeket, programokat, pályázati információkat és adatokat, esettanulmányokat, címlistákat, partnerszervezeteket. A Közösségi Adattár vezetője Huszerl József.

Külföldi kapcsolatok

A Közösségfejlesztők Egyesülete tagja és nemzeti szervezete az ICEA International Community Education Association (Nemzetközi Közösségi Művelődési Egyesületnek), mely 1992-ben Budapesten, az egyesülettel közösen rendezte meg 2. Európa-konferenciáját “Gazdaság, Környezet, Művelődés az új Európában” címmel. Tagja továbbá a már alaposan bemutatott Combined European Bureau for Social Development (Egyesített Európai Iroda a Társadalmi Fejlődésért) elnevezésű közösségfejlesztési szakmai szervezetnek, mely az Európai Közösség országainak vezető kutatóműhelyeit és szakembereit fogja össze, közös kutatások és projektek keretében. Tagja az egyesület az önkéntesek nemzetközi szervezetének (IAVE International Association for Volunteers Efforts) és a nem-kormányzati szervezeteket és mozgalmaikat egyesítő El Taller elnevezésű szervezetnek is, mely főleg a globális Észak - Dél párbeszéd elmélyítését tűzte ki célul.

Zárszó – lezárul egy “hőskor”?

A magyarországi közösségfejlesztők közel 20 éve küzdenek azért, hogy a közösségfejlesztés, mint társadalmi reformkoncepció és módszer egyre inkább teret hódítson és önálló szakmává fejlődve, szakemberek sokaságával szolgálhassa a társadalmi fejlődést. E két évtized alatt már többször hittük azt, hogy elérkeztünk a foglalkozás széleskörű bevezetésének szakaszához, ezt azonban még ma is sok tényező késlelteti. Ezzel együtt igaz az, hogy jelenlegi társadalmi problémáink szinte “kiáltanak” a közösségfejlesztést megerősítő döntések után.

Lehetséges, hogy csak a mi javíthatatlan optimizmusunk miatt érezzük mostanában mégis (megint) úgy, hogy egy hullámvölgy után ismét nőnek esélyeink? Vagy az európai csatlakozásra való felkészülés folyamata valóban növeli a közösségfejlesztés esélyeit is? Naponta olvasunk-hallunk a tömegkommunikációban az ún. “euro-kompatibilis” intézményekről, s nem ilyen-e a közösségfejlesztés is? S valóban, a segélyprogramok fokozatosan tőlünk keletebbre vonulnak, s már két EU támogatási program is megjelent Magyarországon, nevezetesen a Leonardo és a Socrates programok, stb. Úgy tűnik, közel az idő, amikor a Szociális Alap is megnyílik a számunkra... s ez bizony minden eddiginél közelibb perspektívát ígér. Talán természetes, hogy ilyenkor az “ügyért” oly régóta küzdők egy kissé vissza is hőkölnek és szorongani kezdenek, hiszen mindez, ami eddig elfért a két kezükben, kinőhet onnan, s a néhány szereplős küzdelem sokszereplőssé válik, amelyben már lehetetlen úgy felelősséget vállalni, mint korábban - mindenkiért ... Vajon tényleg ez előtt a változás előtt állunk? Még nem tudjuk, de mostanában úgy látszik, hogy egy “hőskor” hamarosan lezárul...

Mindezek ma még csak sejtések. Hogy igazolódnak-e ezek a sejtések, azt a következő 5–10 év fogja eldönteni. Addig is mindenesetre tesszük, amit a körülményeink között tenni tudunk és amit fontosnak, jónak látunk megtenni.

Dokumentumok