Szomszédsági cselekvés: együttműködés, változás és stabilitás!
A hollandiai Heerlen lakosainak szervezetei szó szerint harcba szálltak az önkormányzattal, hogy az támogassa őket lakásuk megvásárlásában. Ezen a környéken a legtöbb ház a lakásfenntartó társulás tulajdonában volt. Az emelkedő bérleti díjakat a bérlők közül sokan nem voltak képesek tovább fizetni, és azt tervezték, hogy olcsóbb környékre költöznek. Ekkor azonban sikerült az önkormányzatot rákényszeríteni az anyagi támogatásra, és így a lakók otthonaikban maradhattak: egy ház megvásárlása anyagilag gyakran kedvezőbb, mintha bérelnénk azt. A szociális támogatáson élő emberek legnagyobb problémája, hogy nem találnak olyan bankot, amely meghitelezné a tranzakciót. Az önkormányzat ki tudta volna őket segíteni anyagilag... és végül így is tett. Az eredmény egy virágzó szomszédság lett.
Nemrégen a Vrieheide nevű szomszédság még nagyon rossz hírnek örvendett. “Kis Chicago”-nak hívták a rossz közbiztonság, a kábítószerkereskedelem, a prostitúció, a munkanélküliség és a bűnözés különféle fajtáinak jelenléte miatt. Röviden: Heerlen városa a nélkülözés és elhanyagoltság jól ismert lejtőjére lépett. A '80-as évek második felében a közösségfejlesztő munka már fontos szerepet játszott több olyan projektben is, melynek célja a bűnözés elleni harc, a tanulók iskolai körülményeinek javítása, a közbiztonság növelése, a munkanélküliség-ellenes kezdeményezések létrehozása, valamint egy olyan társadalmi központ fölötti ellenőrzés megszerzése volt, amely akkor meglehetősen gyengén kihasznált volt, hiszen csak ezer helyi lakos látogatta.
1990-ben Hollandia összes nagyvárosában bevezették a társadalmi megújulás politikáját. A holland belügyminiszter kezdeményezését kísérleti jelleggel számos város elkezdte követni, de hamarosan már minden holland városban működött. Heerlenben a lakosság önkormányzattal szembeni helyzete központi fontosságúvá vált. A közösségfejlesztés a helyiek és az önkormányzat közti párbeszéd-sorozat koordinálásával vett részt a kezdeményezésben.
Alapítványt hoztak létre, s így a lakók csoportja megfelelő jogi státust kapott: létrejött a Vrieheide-i lakosok alapítványa a szomszédság ügyeinek rendezésére (1991). Megszülethetett tehát a megegyezés a társadalmi megújulást irányító hivatalos szervvel. Először gondosan elemezték a szomszédságban tapasztalható életkörülményeket. Erről jelentés készült, amely alapként szolgált egy három évre szóló “területi jóléti terv” elfogadásához. A tervben négy fő célt fogalmaztak meg:
Egy integrált intézkedéscsomag segítségével a következők elérése:
2. A lakosok nagyobb biztonsága
3. Levesebb elköltözés
4. Kellemes környezet.
A közösségfejlesztők nagy hangsúlyt helyeznek az integrált megközelítés módszerére. Így tehát kéznél volt egy olyan széles körű szervezet létrehozásának gondolata, amely a szomszédság ügyeit intézi. Az 1991–1994-re szóló szomszédságfejlesztő tervezet alapján a közösségfejlesztők négy stratégiai célt fogalmaztak meg:
* a környezet szépítése;
* két nehezen bérbe adható lakótömb teljes felújítása;
* a környék egészének vonzóbb lakóhellyé tétele.
A siker összetevői
Több tényező is magyarázza az eddigi munka sikerét:
* A lakosok figyelmének kisebb fajsúlyú kérdésekre való irányítása. A nagyobb fajsúlyú kérdéseket le kell egyszerűsíteni, és átláthatóvá kell tenni az átlagpolgár számára. A környék fejlesztésének általános tervéből származó összes tevékenységet megtárgyalták a helyiekkel. Az önkormányzatok és a lakásfenntartó társaságok a kivitelezés stádiumában kapcsolódtak be a munkába, miután a polgárok már befejezték a tervezést.
* Közvetlen és hatékony cselekvés. A hosszú és unalmas megbeszélések helyett gyakorlatias, a célnak megfelelő megoldások keresése. Ez a munka a helyi lakosok és a helyi intézmények közötti nem-hivatalos együttműködésen alapszik.
* A “csak nyerő” helyzetek megteremtése. Minden tevékenységet úgy kell megtervezni, hogy minden résztvevő érdekét figyelembe vegyük, nehogy bármelyikük is úgy érezze, hogy ő a folyamat vesztese. A megbeszéléseken párbeszédre kell törekedni, nem pedig hatalmi pozíciókból való tárgyalásra.
* A közösségfejlesztőknek sikerült a helyiek figyelmét saját erőforrásaikra fordítani, ahelyett, hogy szembesítették volna őket hiányosságaikkal. Ez azért fontos, mert az utóbbi túl gyakran történik meg, s természetesen nem hoz eredményt.
* A szomszédsági központ jó kísérleti talaja a társadalmi innovációnak. A '70-es évek óta működő szomszédsági központ életbevágóan fontosnak bizonyult a projekt létrehozásánál.
* Gondosan szervezett nyilvánosság és kommunikáció a szomszédságban. A kommunikáció eszközei a következők lehetnek: hírlevelek, az egyes tevékenységeket bemutató szórólapok, plakátok és a helyi sajtó. A nyilvánosság állandó előtérbe helyezése fontos ahhoz, hogy a helyieket informálhassuk a folyamat pozitív oldalairól. Ez nemcsak a lakosok, hanem a folyamat többi szereplőjének önbizalmát is növeli. A nyilvánosság nagy mértékben elősegíti a megfelelő image kialakítását, s pontosan ez volt e projekt egyik célja.
* Ha egy lakossági szervezet dinamikus és megfelelően irányított kíván maradni, akkor munkája során a bürokrácia legkisebb jelét sem szabad mutatnia.
* A szolidaritás is erősítésre szorul. Az évente szervezett “szomszédsági nagytakarítás” tökéletes módszer a helyiek egymás és szomszédságuk iránti szolidaritásának növelésére. Az emberek itt személyes tapasztalás útján értik meg a szomszédság igazgatásának jelentését.
Eredmények
A környék egyre jobban kezdett kinézni. Azok a lakosok, akik régebben – cinizmusból vagy érdektelenségből fakadóan – távol tartották magukat a történésektől, mára aktív résztvevőkké váltak. A lakosok “visszahódították” a szomszédságban található zöldterületet, amit biztonságosabbá alakítottak, s jellegtelensége megszűnt. A környéken található, addig félig nyilvános, s ezért meglehetősen személytelen kisebb zöld foltokat a polgárok rendelkezésére bocsátották, akik ezeket a gyakorlatilag gondozatlan, egyhangú telkeket gyönyörű kertekké varázsolták. A szomszédság így egyre színesebb és sokfélébb lett. A lakosok az otthonaik közelében található bármilyen kis földarabot kertté alakítottak, amely tükrözi gondozójának egyedi ízlését.
1991-ig a Vrieheide-i háztulajdonosoknak nehéz volt bérlőket találni, s emiatt a 837 ház és 96 appartment bizonyos hányada folyamatosan lakatlan maradt. Ez igen sokáig problémát jelentett, s ezért a helyi lakosok, a közösségfejlesztők, valamint az iskola, a lakásügyi társaság és az önkormányzat képviselői elkezdtek megoldást keresni. A szomszédságfejlesztési terv pozitív fejleményeit felhasználva a lakásfenntartó társaság kampányba fogott, így próbálva új lakókat vonzani a környékre. A lakatlan házak száma 150-ről hamarosan 50-re csökkent.
A maradék 50 házat azonban lehetetlennek tűnt kiadni. A részt vevő felek ezért ismét gondolkodni kezdtek. Ezalatt megjelent a színen a lakásukat megvásárolni kívánó helyiek egyre növekvő csoportja. És miért is ne? Magántulajdonuk sorsa érdekeltebbé teheti a helyieket a szomszédság igazgatásának kérdéseiben. Egy másik érv a lakásmegvásárlás mellett az lehet, hogy saját házuk tulajdonosaként az emberek nagyobb hajlandóságot mutatnak az itt maradásra, ez pedig nagyobb fokú stabilitáshoz, folyamatossághoz és egy jobb társadalmi légkör létrejöttéhez vezet. A lakásfenntartó társaságot meggyőzték az érvek, és beadta a derekát.
1993-ban egy lakáseladási program vette kezdetét, melynek során a lakóknak 75%-os áron kínálták megvételre otthonaikat (az árak 8-10 millió magyar forintban fejezhetők ki). A lakatlan házakat is eladásra kínálták, és hamarosan el is adtak 250 házat. Azok számára, akik megvették otthonukat, a lakásfenntartás költsége lecsökkent, mert olcsóbb volt egy házat megvenni, mint bérelni. Az új tulajdonosok azonnal házaik és az azokat környező területek felújításába fogtak, ami újabb erős pozitív hatást jelentett a környező területek fejlődésében.
Az eladások bonyolítása során egyre több alacsony keresetű, vagy szociális támogatásból élő helyi lakos jelentkezett, hogy meg kívánná vásárolni otthonát, mert így számottevően csökkennének a fenntartás költségei is. A baj csak az volt, hogy a bank nem volt hajlandó hitelezni nekik. A szomszédság igazgatásának szervezői ezért beszéltek az éppen szolgálatot teljesítő tanácsadóval, aki megígérte, hogy utánanéz a dolognak, és megteszi a szükséges intézkedéseket. Hamarosan azonban világossá vált, hogy a dolog nem oldható meg ilyen egyszerűen. A helyi önkormányzatot jellemző bürokrácia nagy leküzdendő ellenállást jelentett a szükséges támogatás odaítélése előtt. Eközben a szomszédság igazgatásáért felelős csapat folyamatosan informálta a helyi politikusokat az eseményekről. A több mint egy évig tartó párbeszéd során megpróbálták az önkormányzatot rábeszélni a cselekvésre. Eközben a lakásfenntartó társaság megtagadta a maradék 98 lakos házának értékesítését. Ezek az emberek nem voltak megfelelően informáltak, és időre volt szükségük annak eldöntésére, hogy meg tudják-e venni házukat, vagy sem. A szomszédságot vezető szakemberek vállalták, hogy kellőképpen informálják ezeket az embereket. 1994 decemberében 33 esetben igényelték jelzálogszerződés létrejöttét, és márciusban újabb 30 igénylés érkezett. Az önkormányzat végül is megteremtette a szükséges anyagi feltételeket.
Az új tulajdonosok megelégedéssel nyugtázták “a háztulajdonosnak lenni” újszerű érzését. Egyikük így fejezte ki megelégedését: “Amit maguk véghez vittek, az csodálatos. Most már van miért élnem.” A munkanélküliek számára a háztulajdon nemcsak alacsonyabb fenntartási költségeket, hanem értelmes elfoglaltságot is jelent. A projekt másik nagy előnye az, hogy a szegény családok nem kényszerültek arra, hogy az úgynevezett alacsonyabb jövedelmű környékek valamelyikére költözzenek. Tovább élhetnek szomszédságukban, s ebből gyermekeiknek is csak előnyük származik.
Math Wierts, Heerlen