Közösségfejlesztés

Az adattár könyvtára
Nyomtatóbarát változat
Cím:
KÖZÖSSÉG Eszme és valóság
Szerző:
Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Parola füzetek
Ország:
Magyarország
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1993
Kiadó:
Közösségfejlesztők Egyesülete
Ár:
500 Ft
Terjedelem:
40 oldal
Nyelv:
magyar
Fordítás:
Tárgyszavak:
közösség, közösségfejlesztés
Állomány:
Parola füzetek, Megvásárolható kiadványok
Megjegyzés:
van másodpéldány
Raktári jelzet:
K 223, E


Vercseg Ilona:

KÖZÖSSÉG

– ESZME ÉS VALÓSÁG –




PAROLA füzetek
Budapest, 1993.


BEVEZETÉS

A “közösség” szó ma valahogy rosszul cseng a fülünkben. Megannyi más fogalmunkhoz hasonlóan most az o szénája is rosszul áll, mert jelentése és alkalmazása a közelmúltban elváltak egymástól, s így ideologikus, elavult, kissé bombasztikus és hamis kelléke lett egy letuno világ kelléktárának. Vagy mégsem? Hiszen a “közösség” szót megtartottuk vágyott emberi viszonyaink kifejezésére s ami miatt most belefogtunk e fogalom elemzésébe, az éppen egy reá épülo szakma, a közösségfejlesztés miatt történik, amelyiknek ez alapfogalma, s amelyikben éppen úgy fogalmazódik meg leggyakrabban a közösség, mint hiány, mint ami nincs, de kívánatos lenne, hogy legyen, sot, mint aminek “világra jövetele” elo is segítheto.
Elemzésünk során kiderül majd, hogy e szónak nem csak ma, hanem mindig is eros értéktartalma volt – méghozzá a leggyakrabban pozitív –, olyannyira, hogy más fogalom aláminosítésére is alkalmazták (nem csoport, hanem közösség). Szélesköruen használt fogalomról van szó, amely kifejezhet embercsoportot (ifjúsági, amator közösség); minoséget (közösségi, közösséghiányos, vagy éppen atomizált társadalom); nem individuális (értsd: önzo), hanem közösségi; közösségi érdekegyéni érdek, sot egyenesen közösségi (értsd: szocialista) társadalom, stb.; lokalitást (helyi vagy faluközösség); közös alkotást (közösségi színház, közösségi létesítmény, kommunális beruházás); érzést, szándékot, a valahova tartozásét (közösséget érzek veled) vagy éppen az elszakadás szándékát (nem közösködöm veled); képességet, az együttmuködésre (közösségi ember); gazdálkodási formát (a “Közös”ben,vagyis termeloszövetkezetben gazdálkodik); azonos eszmék, célok, azonos értékrend vállalását; egy, az elbürokratizálódott tömegtársadalommal szembeni életmódot (kommuna); etnikai és kulturális értékekhez tartozást (xy emigráns közösség tagja); nemzetiállamipolitikai együvé tartozást (Európai Közösség, Egyesült Nemzetek Közössége, Brit Nemzetközösség); stb.
“A magyar kifejezést kapcsolatba lehet hozni a köz szóval, de akár a közössel is. Hasznos utalásokat nyújthatnak a közügy és a köztesség fogalmai is.” (Tordai 240. o.) A község a régi irodalomban a közösség szó alakváltozata. S hasonló a helyzet az angol nyelvben is, ahol community minden település, de community a csoport is, s mindkét használat szorosan érintkezik a common (köz, közös, együttes) szóval. Míg nálunk a szakirodalom szinte csak az emberek közössége, s foleg a szociálpszichológia, a csoportelmélet felol közelítette a témát, a nyugati szociológiában ugyanolyan érvénnyel használják a hely, a lokalitás megjelölésére is.
Feltétlenül meg kell tehát vizsgálnunk e fogalmat tágabb kiterjedtségében. Egészen egyszeruen szólva, mióta ember létezik, közösség is létezik, míg a csoportelmélet csak a mi századunkkal egyidos, s eleve nem arra vállalkozott, hogy e kérdést történetiségében vizsgálja és magyarázatot adjon pl. arra, hogy miért van a közösségszónak értékjellege? E fogalom – valamit jelölendo – létrejött, s onnantól kezdve századokon át különbözo jelentéstartalmakat szívott magába. A mi szemléletünkbol hiányzik ez a történelmi dimenzió, értelmezésünk nagyonis csoportelméleti, vagy a közelmúlt politikája által leszukített, s így el van takarva elolünk az a gondolati gazdagság, amit egy gyujtoszó az idok folyamán magába integrált.
Szükséges az elemzés a szó jelentéstartalmának kiterjesztése érdekében is. A történelmi elemzés a jövo értelmezési, sot cselekvési kereteit is befolyásolhatja a közösségelmélet nálunk kevésbé ismert dimenziója, a lokalitás bekapcsolásával. Központosított társadalomban a lokalitás szerepe, így értelmezése sem merült fel, s a demokráciára törekvés, s benne az új közigazgatási struktúra, valamint az új társadalmiszakmai cselekvési lehetoségek (pl. közösségi munka) felvetik e kérdés tisztázásának fontosságát.
A közösségfogalomnak óriási irodalma van, ami nem is csoda, hiszen egy olyan tág fogalomról van szó, amelyik szorosan érintkezik a társadalmi alakzatok: a csoport, a társulás, a társadalom alapfogalmaival; ugyanakkor a társadalom tudati megnyilvánulásaival is, az értékek által szabályozott erkölccselszokásokkal, a vallással, a politikával, a mindennapi élettel – a legszélesebb értelemben vett kultúrával. Így valamennyi társadalomtudomány, a filozófiateológia, a néprajz, a szociológia, a szociálpszichológia, a kultúraelmélet, a politológia stb. is foglalkozik vele. Mirol van tehát szó?
“Úgy tunik, mintha sok szociológusnak meglenne a saját elképzelése arról, hogy mi is valójában a közösség, ám ebben igen sok a zavar” – irják Bell és Newby angol szociológusok 1972ben. “A szociológusok, csakúgy mint akárki, nem maradtak érintetlenek a szó érzelmi felhangjától. Mindenki – a szociológusok is – szeretnének közösségben élni, ám a kérdés jóval bizonytalanabb, ha a fogalom a kollektív életre, rendszerekre és társadalomra vonatkozik. A szubjektív érzések, amelyeket a közösségterminus felidéz, ilyenformán ahhoz a zavarhoz vezetnek, hogy mi is valójában a közösség (empírikus leírás) és mit gondolnak a szociológusok, hogy lennie kellene (normatív eloírás).” (id. mu 21. o.)


1. KÖZÖSSÉG – TÁRSADALMI STRUKTÚRA*

A társadalmi rendszerszemlélet fo teoretikusa, Talcott Parsons közösségi definíciója: (a közösség) “a társadalmi rendszer szerkezetének egyfajta megjelenése, amelyik vonatkozhat személyek területi elhelyezkedésére és cselekvéseikre is.” (Parsons, 1960. In: Szelényi id. mu 15. o.) Parsons és követoi “a társadalmi rendszert rendkívül általánosan határozták meg, társadalmi rendszernek nevezve minden olyan társadalmi alakulatot, interakció rendszert, ahol a cselekvok meghatározott szituációban közös magatartásszabályok, normák, értékek által szabályozva lépnek egymással kapcsolatba.” (Szelényi uott.)
A közösségfogalommal lefedheto társadalmi struktúrák köre tehát meglehetosen szélesköru. Továbblendít bennünket a fenti általános meghatározáson egy olyan közelítés, amelyik tipikusnak mondható a tekintetben, hogy felveti a fogalom dichotóm, kettos meghatározottságát. “A közösség egy társadalmi struktúra leírása empírikus és normatív színezettel. Vonatkozik egy társadalmi egységre, mint olyanra és vonatkozik ezen egység értékes voltára, amennyiben létezik vagy pedig kívánatos voltára, amennyiben nem”. (Minar és Greer 1969, idézi Plant id. mu 13. o.)
“A közösségfogalom normatív jellege a szociológia történetével magával lehet kapcsolatban. Ezért e történet megértése nem különálló vagy periférikus valami, hanem inkább az a mód, amellyel a közösségfogalom – mint önmaga cselekvését meghatározó szó – értékjelentései megérthetok.” (Bell, Newby 1972, uott 15. o.)

_______________
*A tanulmány 18. része R. Plant: Community and ideology c. muvének gondolatmenete, néhol szószerinti fordítása alapján készült.


2. MIHEZ KÉPEST NEM KÖZÖSSÉG A “MA” KÖZÖSSÉGE?

Robert Nisbet 196770ben nagyrészt feltárta a közösségeszme változásait a szociológiai hagyomány kialakulásán belül. Megállapítja, hogy az a társadalom és politikaelmélet fontos eszméje volt a 18. században és a 19. század elején, különösen ezen idoszak német gondolkodói részérol. Az eszme gyakran úgy vetodött fel, mint a közösség “újrafelfedezése”, vagyis azzal a kérdésfeltevéssel együtt, hogy hogyan is volt ezelott? Mi vezetett a közösségfogalom késobbi hangsúlyaihoz? Mi az, amit újra felfedeztek?
A német társadalomelmélet nagy teoretikusai, különösen Herder, Schiller és Hegel megállapítják, hogy a görög poliszban létezett a legteljesebb közösségiség, különösen Periklész Athénjában. E tudósok úgy gondolták, hogy a polisz egyfajta társadalmi szervezetként állt fent és interakcióikban messze túljutottak a lokalitás határain. A polisz kultúrája homogén, mindenki részvételét biztosító és mindenki számára nyitott volt; a vallás, a politika, a muvészet és a családi élet összefonódott egy szoros és kötött szokásrendben. A német társadalomtudósok túlideologizálták a görög városállami képet és úgy vették, mint egy paradigmát, melynek alapján bírálhatják a nyugateurópai elcsökevényesült, erotlen társadalmakat. A németek a görög kultúrából vették közösségideáljukat és úgy érezték, hogy a homogén, demokratikus, tosgyökeres közösség a modern világban elvesztette fényét, vagy nem is létezik.


3. KÖZÖSSÉG ÉS TELJES EMBER

A német gondolkodók úgy találták, hogy a görög közösség a teljes embert bevonta a társadalmi érintkezésbe, ami azt jelenti, hogy a közösségben az emberek társadalmi szerepeik teljességében és nem csak töredékében, egyes részein keresztül érintkezhettek egymással. A közösségen belüli valamennyi interakció az odatartozó kötelékek szövedékén belül ment végbe, s az emberek nem csak egyféleképpen viszonyultak egymáshoz. A modern élet azonban, fokozódó munkamegosztásával és városias tömegtársadalmával lerombolta a teljes ember eszményét. A modern társadalomban az ember korlátozott és enervált lény és társadalmi kapcsolatainak természete mindjobban széttöredezik.
Schiller írja le eloször a Levelek az ember esztétikai nevelésérol címu, 18. század végi tanulmányában, hogy a társadalmi kapcsolatok a munkamegosztás következményeként estek szeletekre.
E nézoponton voltak a német gondolkodók és közösségrol alkotott elképzelésük, miszerint az a teljes embert, és nem csak egyes vonatkozásait kapcsolja be az emberi kapcsolatokba, még mindig a legfobb szerepet játssza a közösségeszmében, mint ahogy tovább él e német gondolkodók azon felfogása is, hogy a közösség kiemeli az embert saját személyes partikularitásából és önérdekébol, így az ember a közösségben egy kevésbé szuk és kevésbé részekbol álló társadalmi gyakorlatot éltet és ez erot ad azoknak, akik a közösséget a testvériség és az együttmuködés konkrét megvalósulásának látják.
Nisbet (1967, idézi Plant 17. o.) a teljes emberrol szóló elemzésében azt írja, hogy ez a közelítés vált a közösségeszme középpontjává a 19. századtól: “A közösség a megértett emberi teljességen alapul inkább, mintsem az ember által a társadalmi rendben birtokolt egyik vagy másik szerepet vizsgálja elkülönülten.” Bizonyos, hogy a közösségi viselkedés modern világban való gyengülésébe belejátszanak az urbanizációs folyamat eredményeként veszteségként megjeleno, burkolt jellegu társadalmi kapcsolatok is.
Louis Wirth (1957, uott) vitatkozik ezzel: “A városiasodott ember jellegzetessége, hogy erosen szeletekre bomlott szerepekben érintkezik egymással. Nagyobb függoségben van elemi szükségletei kielégítését illetoen, mint a vidéki ember, és így nagyobb számú szervezett csoporttal is érintkezik, ugyanakkor azonban kevésbé függ egyes személyektol és másoktól való függoségét korlátozza a mások cselekvésének töredékes volta is.”
D. E. Poplin 1972ben (ld. uott) azt állítja, hogy ma is léteznek azért közösségek, melyeknek tagjai ma is teljes emberként szemlélik egymást, olyanokként, mint akiknek lényegi jelentoségük és értékük, személyiségük van, míg a tömegtársadalom közösség nélkül élo emberei mint silány végeredményre tekintenek egymásra és nem tulajdonítanak lényegi értéket és jelentoséget a személyiségnek. Poplin tehát ísérletet tesz arra, hogy a 19. századi, közösségre vonatkozó szociológiai hagyományt felelevenítve visszafoglaljon valamennyit az emberi teljességbol.


4. KÖZÖSSÉG ÉS TÁRSADALMI MEGOSZTOTTSÁG

A munkamegosztás nem csak a személyiség megosztottságához, hanem – a funkciók fokozatos differenciálódása miatt – egy mély társadalmi megosztottsághoz is vezetett, amelyik a gyakorlati érdekek felismerésén alapul – mindent átfogó példája ennek a társadalmi osztályfejlodés. Az osztálykapcsolatok megosztják a korábbi homogén közösséget. Ha a közösség vállalt értékeket és érdekeket tételez fel, akkor a társadalmi osztályok és érdekcsoportok társadalmon belüli fejlodése általában ellentétben áll a közösség létének fenntartásával.
Rousseau volt egyike az elso gondolkodóknak, aki meglátta, hogy a részérdekek munkamegosztásból fakadó kifejlodése ellentétes az egységes közösség fejlodésével és az Elso beszélgetés a tudományokról és a muvészetekrol c. munkájában azt írja: “Vannak orvosaink, földméroink, kémikusaink, csillagászaink, költoink, zenészeink és festoink, de nincsenek állampolgáraink.” (Idézi Plant id. mu 18. o.)
Marx még tovább vitte ezt az álláspontot az ipari kapitalizmus részeként szemlélve a szeletekre bomlott társadalmat és személyiséget, amelyik felcserélte az együttmuködés és testvériség közösségi erényeit a konfliktusra és a versenyre. A kapitalizmust úgy tekintette, mint amelyik kivetkozteti a történelmileg kialakult rétegeket szokásaikból, társadalmi lény mivoltukból és a társadalmi élet üdvös vonásait felcseréli a versenyére és a pénz kapcsolataira. A közösség értékeihez való folyamodás ezért gyakran és egyidejuleg az ipari kapitalizmus kritikája és jelentos, hogy a Marx által elképzelt kifejlett kommunista társadalomban a társadalmi osztályok a gazdaság egyeduralmával együtt eltunnek és ebben az új közösségben nem lesznek kizárólagos muködési területek. Rousseau a Társadalmi Szerzodésben szintén kereste azt a közösségfogalmat, amelyik csak akkor tudna létezni, ha a munkamegosztáson alapuló élosdi részérdekek megszunnének.
A közösségfogalom így mind a konzervatívok, mind az iparosodás vagy ipari kapitalizmus radikális kritikusai által használatos volt, kifejezendo a modern társadalom emberének kellemetlen helyzetét, és az ilyen értelmu szóhasználat gyökeresen befolyásolta a fogalom értékjellegu dimenzióját.


5. KÖZÖSSÉG – A POLITIKAI BEVONTSÁG ELVESZTÉSE

A következo fo jellegzetessége az ember jelenkori meghatározottságának, mely a szociológiai hagyományok formálóit foglalkoztatta, és amely a közösségtémában valóban hatással volt a kortárs gondolkodásra: a szervezetek és a bürokrácia növekedése általában, de különösen a politikai szférában.
Egy közösségben – mondhatnánk – az ember integráns részének érzi magát a élet minden területének, nincs tudatában semmiféle megosztottságnak a saját közösség iránti attitüdje és aközött a mód között, ahogyan a közösség szervezi a maga életét, kifejezésre juttatja elképzeléseit. A szó legteljesebb értelmében tagja tehát közösségének. De az ipari forradalom fejlodésével a politikai, gazdasági és társadalmi hatalom egyre növekvo mértékben központosult, melynek következtében az ember egyre kevésbé érzi otthon magát a társadalom világában, elidegenül attól a társadalomtól, amelyben él. Hegel ismerte fel ezt a folyamatot a római köztársasági kormány hanyatlásánál, de bármilyen is a történelmi érvényessége a római társadalom beszukülésének, Hegel máig érvényesen összegzi a modern élet szervezetével történo individuális szembenállás gondolkodásmódját.
Hegel: “az állam képe, mint a saját tettek eredménye, eltunt a állampolgár lelkébol. Az “egész, mint olyan” gondozása és felügyelete egy vagy néhány emberen nyugszik. A halmazban, mely az egészet formázza, az egyes ember része oly jelentéktelen (az egész viszonyában), hogy az egyén vagy nem is ismeri fel ezt a viszonyt, vagy nem tartja szem elott. Minden cselekvés és minden cél valamilyen személyes cselekvéssel függ össze és nem az egészért vagy az eszméért történik.” (uott 20. o.)
Az ember és a modern állam kapcsolatának e megközelítése Hegel óta paragdigmává vált és ettol kezdve a közösségfogalmat a nagyszámú szervezet személytelenségének összefüggésében is használják.
G.F.Thomason pl. így ír 1969ben: “A városiasság úgy tekintendo, mint amelyben a társadalom közösségi szövete megnyírbálódott a személyes izoláció, apátia, törvénytelenség és szabályozatlanság feltételei között , s ílymódon elveszítettük azt a képességünket, hogy valamihez tartozónak érezzük magunkat. Tisztán érzelmi válaszokat várunk el a városias civilizáció gépezetétol, amelyik megtagadja tolünk azt a lehetoséget, hogy közösségi csoporton keresztül tanuljunk és ugyanabból a forrásból társadalmi és érzelmi támogatást is kapjunk. A közösség újraalkotása vált új ideállá, a közösségi munka ezt tuzte ki célul maga elé.” (Uott 21. o.)


6. KERESZTÉNYSÉG ÉS KÖZÖSSÉG

Fontos jelentosége van a közösség eszméje és valósága közötti különbségtétel kísérletében a kereszténységnek, mely sokak szerint a közösség igazi paradigmája, sot, az egyház és a közösségfejlesztés kapcsolatának áttekintésekor valaki egyenesen azt írta: “A Biblia a közösségfejlesztés egyfajta története. Számbaveszi a kudarcokat és profetikusan rámutat azokra a tényezokre, amelyek hozzájárulnak a jó kapcsolatokhoz; keresi az örökkévalóságot”. (Uott 22. o.)
Azok, akik a keresztény tanításokkal foglalkoznak, tudják, hogy az egyház az örökkévalóságra mutat és hogy egy keresztény számára a teljes emberi létezés kívül és túl van a közvetlen társadalmon, amelyben tag. Péter Apostol szerint a keresztény ember a Földön “idegen – külföldön”. Aquinoi Szent Tamás írja a Summa Theologicaban: “Az ember nem tartozik sem létezésének teljességével, sem mindazzal, ami o maga, a politikai közösséghez.” (Uott 22. o.) Ez a transzcendens dimenzió, a Krisztusban való egyesülés elve az, amely a keresztényi együttmuködés legfobb értelmét megadja, a túlvilági közösség elérése érdekében. (ld. még a Kereszténység és közösség c. kötetet!)
A közösségiség általános hanyatlásától sokan a kortárs keresztény kultúra szerepe felé fordították figyelmüket. Ha a közösségiség, a maga transzcendens dimenziójával, a kereszténység értékeinek megosztását jelenti, akkor miért ne fedezhetnék fel újra egy olyan világban, amelyben mindinkább a világi erkölcsiség uralkodik?


7. KÖZÖSSÉG ÉS TÁRSADALOM DICHOTÓMIÁJA

A munkamegosztás és az eredeti közösségiségtol fokozódóan eltávolodó társadalom és egyes társadalomtudósok figyelme a múlt század végén ismét az ideáltipikus közösségek felé fordult.
Ferdinand Tönnies német szociológus 1887ben megjelent A közösség és társadalom címu szociológiai alapvetésében a közösségfogalom máig ható elemzését adja, de megjelenése idején már sokaknak nosztalgikus, a közösségeket visszakívánó munek számított és legfoképp arra jónak, hogy egyoldalúan negatívan állítsa be az ipari kapitalizmus társadalmait. Ugyanakkor, mint Gergely Attila megállapítja, a közösség és társadalom fogalompárosa “az általános szociológiaelmélet olyan nagy dichotómiáinak sorába illeszkedik, mint a státusszerzodés; elsodleges csoportmásodlagos csoport; szentevilági stb.” (G.A. A települési közösség, stb. 20. o.) Ugyancsak o idézi Tönniest: “Minden valóságos akarás ezek között a szélsoségek között helyezkedik el ... Amit ezek képviselnek, ideáltípusok és olyan szabványul szolgálnak, melyek révén a valóság felismerheto és leírható.” (Uott 21. o.)
“Az emberi akaratok viszonyait, tehát a kapcsolatot vagy valóságos és szerves életnek tartjuk ez a közösség (Gemeinschaft) lényege –, vagy ideális és mechanikus képzodménynek – ez a társadalom (Gesellschaft) fogalma.” (Tönnies, id. mu 9. o.)

Közösség
– minden bizalmas, otthonos, kizárólagos együttlét
– rokonok, barátok, szomszédok

– régi
– eleven organizmus
Társadalom
– a nyilvánosság, a világ


– egymástól független személyek puszta egymásmellettisége
– új
– mesterséges képzodmény



Jellemzo társadalmi viszonyok


Központi intézmények
Intézmények sorrendje A társadalmi ellenorzés típusa
KÖZÖSSÉG
“A közösség elmélete az emberi akarat teljes egységébol mint eredeti és természetes állapotból indul ki. ... Az emberi akaratok leszármazás és nemi jelleg következtében egymáshoz kötodnek .... és a legenergikusabban három viszonyban fejezodnek ki: 1. az anya és a gyermekei közötti kapcsolatban; 2. a férfi és no mint házastársak közötti viszonyban; 3. a testvérek egymás közti kapcsolatában.” (uott 15. o.)
“A vér közössége, amely a lényeg egysége, a hely közösségévé fejlodik, amelynek közvetlen kifejezésmódja az együtt lakás; a fejlodés következo állomása a szellem közössége, az ugyanabban az irányban történo, azonos értelmu együttes hatás és tevékenység.” (Uott 23. o.) “1. rokonság, 2. szomszédság, 3. barátság.” (Uott 24. o.)


TÁRSADALOM
Olyan emberek köre, akik “csakúgy, mint a közösségben, békésen élnek és laknak egymás mellett. Nem állnak azonban lényegi kapcsolatban egymással, hanem inkább el vannak egymástól választva, s míg a közösség esetében a kapcsolat minden elválasztás ellenére is fennáll, itt fordított a helyzet: az emberek minden kapcsolat ellenére egymástól elkülönülten élnek.” (Uott 57. o.) “A társadalomban mindenki egyedül van, s állandó feszültség van közte és a többiek között.” (Uott)
“A társadalom olyannak tunik, mintha egymástól elválasztott egyénekbol állna, akik azonban az egész társadalom érdekében tevékenykednek akkor, amikor számukra úgy tunik, hogy a saját érdekükben dolgoznak.” (Uott 63. o.) Mindenki függoségbe kerül mindenkitol.

Tönnies összefoglalása
“A. Közösség
1. Családi élet = egyetértés. Ebbe az ember egész érzületével, gondolkodásmódjával beletartozik. Sajátos alanya a nép.
2. Falusi élet = szokás. Ide tartozik az ember egész kedélyével. Sajátos alanya a község.
3. Városi élet = vallás. Ide tartozik az ember egész lelkiismeretével. Sajátos alanya az egyház.
B. Társadalom
1. Nagyvárosi élet = konvenció. Ez átfogja az ember minden törekvését. Sajátos alanya éppen a társadalom.
2. Nemzeti élet = politika. Ez átfogja az embert minden számításával. Sajátos alanya az állam.
3. Nemzetközi élet = közvélemény. Ez átfogja az embert teljes tudatával együtt. Sajátos alanya a tanultak köztársasága.” (329. o.)


8. ÖSSZEFÜGGÉS A SZABADSÁG, AZ EGYÉN FIGYELEMBE VÉTELE ÉS A KÖZÖSSÉG ELVESZTÉSE KÖZÖTT

A közösség eszméjének újrafelfedezése, mely a társadalomtudósok gondolkodására az utóbbi 150 évben nagy hatással volt, valóban megtörtént, de beállításunk hamis lenne, ha azt mondanánk, hogy a közösség elveszítése feletti fájdalom érzése lenne az egyetlen megközelítési módja e problémának.
A közösségi eszmével átitatottak közül sokan különbözo helyekre tették a hangsúlyt, sot voltak és vannak olyan közösségelmélettel foglalkozók is, akik úgy vélik, hogy a közösség egyáltalán nem veszett el, ehelyett valójában egy liberális és emancipációs fejlodésrol beszélhetünk.
Sok gondolkodó, különösen a 1718. században, újszeruen közelített a témához: a kezdeti piacgazdaság, az iparosítás, a szakosodás, a városiasodás idején megkíséreltek egyetértésre jutni az emberi természetrol és világban betöltött helyérol, és ezzel közvetve új érveket sorakoztattak fel a régi közösség elveszítésének szükségessége mellett. Ez a gondolkodás nem a hagyományokban kereste az életmód, a szokások, az emberi társulások alapjait, hanem a szabad emberek megegyezéseiben, közös hozzájárulásaiban.
Alapveto realitásnak a feudális társadalom merev státuszcsoportjai alól felszabadult individuumot vették, és a társadalmi kölcsönhatások minden formáját úgy tekintették, mint e valóságos, szabad, öntudatos individuumok motivációinak és vágyainak építményeit, akik szabadságukat és öntudatukat éppen a társadalmi kapcsolatok közösségi formáinak elveszítésébol származtatják. E mesterséges alakzatokat csak a ráhagyatkozás kellékeinek vették, amelyekbol az ember semmit sem nyert, olyannyira, hogy éppen nélkülük volt képes öntudatra ébredni; amit a közösség határainak áthágásával tettek, az nem más, mint hogy eltávolítottak a személyes törekvések útjából egy sor akadályt. Az emberi társadalom e természetjogi és a társadalmi szerzodés feloli megközelítése tulajdonképpen a társadalmi valóság megértésére tett rendszerezo, az individuumot alapul vevo kísérlet volt.
E teoretikusok, akik az individuum különbözo vonatkozásait hangsúlyozták szemben a korábbiak közösségi vonatkozásaival, jórészt Grotius, Hobbes, Hume és Bentham voltak és hasonlóan eros hatást gyakoroltak a társadalomtudósokra, mint a közösség teoretikusai. Amint azt Nisbet kiemelte, e gondolkodók – nem meglepo, de – egyáltalán nem rokonszenveztek a közösség elméletével: “A csoportokat és egyesületeket, amelyek nem tudták igazolni magukat, a történelem lomtárába hajították. A 1718. század természetfilozófusainak vizsgálódásainak csak néhány hagyományos közösség állt ellen. A család általában persze elfogadott volt, bár Hobbes használ egy hallgatólagos megállapodásféle jogot a gyermekszülo kapcsolat védelmére. Céh, kolostor, kommuna, faluközösség – mindezeket úgy szemlélték, mint amelyek a természetjogban lefektetett alapok nélkül muködnek. A racionális társadalomnak csakúgy, mint a racionális tudásnak, távol kell lennie mindenféle hagyománytól.” (Idézi Plant id. mu 31. o.)
Eszerint a közösség elvesztése éppenséggel szükséges feltétele volt az öntudat egyenrangúsodásának, az önirányító személyiségnek és – a 18. század végére, amikor is elérkezett az ido a közösség újraformálásának támogatására, Jeremy Bentham, a nagy utilitarista filozófus megkísérelt egy teljes társadalom és erkölcsfilozófiát felépíteni a személyes motivációkon alapuló életpályák szükségességérol.
Ám a közösségiség eszméjétol átitatott gondolkodók között voltak, akik megkíséreltek újra értelmet adni a közösségnek a modern világban, s olyan közösségrol kezdtek beszélni, amelyik immár beszámítja az individuumok személyes szabadságfokát is, amelyet a közösségellenes gondolkodók úgy tekintettek, mint a hagyományos közösségek hanyatlásának legfobb jótéteményét. Az individualizmus fejlodése felszabadította az embert a hagyományos elsodleges közösség kényszereitol, de el is veszítette azokat. G.B. Parry (1964) a hagyományos közösségek értékeinek kétértelmuségét hangsúlyozza Locke nézopontjából:
“Ha ez a rendszer tagjainak adott egy kis mozgásteret és ajánlott egy kis változatosságot az életre, azt a csoport törvényein és érzésein alapuló védettség helyett adta, az állandó és elore látható státusz bizonyossága helyett; s a jól megalapozott, közösségileg vállalt hit helyett a csoporttársak iránti szolidaritás érzését ajánlotta az egyes csoportokban.” (uott 32. o.)
A közösség személyekre gyakorolt kényszerei már eltávolodtak gondolkodásunktól, de ami ismét elobukkant a közösségben gondolkodók számára, az a tömegtársadalom, amelyik egyedül hagyta az individuumokat, anélkül, hogy képesek lennének támaszt meríteni az elsodleges közösségekbol. Younghusband (1968) mondja: “a hagyományos közösség felszabadította az embereket azoktól, amiket nem szeretnek, de magukra hagyta oket.” (uott) Felmerül tehát a kérdés: vane valamilyen módja a közösségiségnek, amelyik képessé teszi az embert a szabadságra, ugyanakkor össze is tartja az együttmuködésre, a testvériségre?
A pusztán individualista vagy pusztán közösségi megközelítés hiba lenne. Mint láttuk, a közösség természetrajzát megragadni akarók sokféleképpen próbálták leírni a közösséget, s azt is láttuk, hogy néhány gondolkodó véleménye szerint a közösségiség eszméje az individualizmus korában is megorizheto. Az autonómiára, a szabadságra, a függetlenségre és az önirányításra súlyt helyezo elméletek mindegyikében helye és szerepe van egy korszeru közösségfelfogásnak. Hegel, Schiller, Marx, Bosanquet, Thomas Green és Raymond Williams a képviseloi ennek az irányzatnak. Minar és Greer (1969): “A mi feladatunk a közösség értékeit elvonni azokból a történelmi mintákból, ahol elofordultak és lefordítani ezeket a sémákat egy kiterjedt metropoliszi világ szerkezetére.” (uott 35. o.)
E rokonszenves szintézis azonban sajnos meglehetosen szorosan érintkezik a közelmúltnak azzal a nagyszabású történelmi kísérletével, amelyik egy kívánatosnak megjelölt célnak próbálta megfeleltetni az emberek teljes élettevékenységét, gondolkodásmódját, egész társadalmak muködését, s amelynek kudarca sokat ártott a modern közösségiség lehetségességébe vetett hitnek. Ezekben az országokban a “közösségi” a “szocialista” szinonimájává vált, míg az “individuális” az ennek ellenálló, sot ezzel szembeszegülo “polgári” (értsd nem szocialista, ellenzéki) magatartásmódé. Szocialista volt minden, ami a társadalom hivatalos céljaival megegyezett, s polgári mindaz, ami attól eltért. Ez a gyakorlat megszuntetni igyekezett a közösségi hagyományokat (is), s az új közösségteremto igyekezeteket pedig eroteljesen behatárolta, miközben a legteljesebb értéku önkifejezést és szabadságot deklarálta. A tulajdon, s ezzel az önrendelkezés elvétele, mely lassan kiölte az önszervezés képességét, “az állandó ideológiai átnevelo kampányok, a hamis optimizmust kötelezoen demonstráló “közösségi” társadalom hazug jelszavai és gyakorlata pedig éppen hogy negatív közösségi élményt adtak a lakosságnak, amely ennek következtében a közösségi szintekrol egyre inkább visszahúzódott, visszamenekült a magánszférába, az egyetlen olyan élettérbe, ahol még önálló döntési lehetosége maradt (vagy csak annak illúziója, hisz tudjuk, hogy ott is utólér bennünket a hatalom). Nem véletlen, hogy a korosztályi sajátosságai szerint muködo (és szerencsére azért nálunk, ha korlátozottan is, de muködni tudó) közösségi élet elsosorban a fiatalokra volt jellemzo. Hankiss Elemér nyolcvanas évek eleji kutatásai kimutatták, hogy a magyar társadalom közösséghiányosabb és individualistább, mint pl. az amerikai.” (Hankiss: Folytonosság és szakadás; Vercseg id. mu 23. o.)
Látni fogjuk, hogy a magas szinten interpretált hazai marxizmus közösségelmélete is zátonyra futott a gyakorlat vizén, s a hetvenes évek végétol, nyolcvanas évek elejétol értelmiségi körökben már szalonképesebb volt csoportról, mintsem az ideologikus, bizonytalan és leszerepelt közösségrol beszélni. Ennek oka az ideológiai kiábrándultságot követo új igyekezet, a tiszta fogalmak keresése volt, mely inkább kevesebbet jelölt, mint amirol szó van, de ügyelt arra, hogy annak aztán valóban megfeleljen. A csoport ideológiamentes fogalom, amelyért meg is “bunhodött”, mert hozzá képest a közösséget egy minoségi többlettel rendelkezo emberi alakzatnak jelölték. Ám a marxista csoportelmélet nem tudott semmit sem kezdeni ezzel a minoségi többlettel, vagyis a csoportban folytatandó közös tevékenység dimenziójával, mert éppen ez az, amit a hivatalos politika teljességgel behatárolt és céljainak alárendelt.
Centralizált és hierarchizált társadalmi struktúrában sokáig szó sem lehetett a nyugati városszociológiában oly annyira elterjedt lokalitásról, a helyi közösségekrol vagy kisebb alegységeirol, az ún. szomszédságokról. A nyolcvanas évek eleji, a helyi társadalommal és helyi hatalommal foglalkozó elméleti és empirikus szociológiai munkáknak, valamint az elso, a helyi társadalom egészére kiterjedo, helyi közösségeket fejleszto kísérleteknek éppen az volt az újdonsága, hogy felfedezték a lokalitást, mégpedig a maga komplexitásában: hatalmi, gazdasági, szellemitudati, lelki, történelmi azonosságában és közösségiségében, vagy éppen ezek hiányában, s felfedezték, hogy egy atomjaira szétesett, nem strukturált, nem szervezkedo, nem összefogó (helyi) társadalom védtelen a hatalommal szemben és általa szinte a végletekig függoségben tartható. Ám az elméleti munka és a korlátozott nagyságrendu kísérleti gyakorlat csakúgy, mint az állampolgári cselekvés lehetoségeinek kitágítása, csak egy demokratikus társadalomban hathatja át az össztársadalmi muködést.
Persze a régi és folyamatosan felbomló struktúrákat nem követik azonnal az újak, s a keletkezo vákuum már bonyolultabban láttatja a közösségek és a piacra és versenyre szervezkedo társadalom közösségiségének lehetségességét, s azt sem lehet már olyan pontosan tudni, hogy mi írandó a korábbi gyakorlat, mi a tömegtársadalmak és az emberi fejlodés e foka, és mi az emberi természet számlájára? Az önérdek természetesen eroteljesebben kér teret magának az álközösségiségnél, melynek intézményesültsége és kiépültsége azonban mégiscsak a közösségiség érzetét keltette, s a pillanatnyi intézményhiány riasztóan hat, még akkor is, ha az új közösségiség már a társadalom fejlesztésében való cselekvo részvételre szervezodik és újtípusú, gazdasági, politikai és kulturálisszabadidos közösségiséget ajánl, míg korábban csak ez utóbbit. Mégis és máris felmerül a gyanu: nem újabb utópiát dédelgetünke akkor, amikor a piacgazdaság talaján megszületo közösségiségrol álmodozunk, amikor a demokráciát, mint mindenre gyógyírt hozó megoldást, mint a társadalmi együttmuködés teljességét vetítjük a jövobe?
Mielott e nagy kérdés kihívásával megpróbálnánk szembenézni, nézzük a fentiekben vázlatosan elorevételezett közelmúlt közösségiségét a tényszeru elemzés tükrében!


9. KÖZÖSSÉG = CSOPORT?

Mint láttuk, eloször a 1819. századi filozófia kezdett el a közösség kategóriájával foglalkozni, a közösséggel, mely olyan régi, mint az emberiség, de csak ekkortól válik problematikussá, majd századunktól a szociálpszichológia figyeli meg és rendszerezi az emberi viselkedést és annak szabályait, a csoport életét szabályozó törvényeket.
“A XIX. században Comtenak 1830ban megjelent, a pozitivizmusról (a tudomány feladata a jelenségek leírása és rendszerezése, nem magyarázata) szóló muve nagy lépés elore, mert az emberi és társadalmi jelenségek tudományos vizsgálhatóságára vonatkoztak.” “...majd a század második felében az evolúciós elméletnek az emberre való kiterjesztését érinto viták nyomán radikálisan új felfogás keletkezett a tudományos szemléletnek az emberi viselkedésre való kiterjesztésérol.” (D.CartwrightA.Zander 4344. o.)
Mi a csoport?
A szociálpszichológia klasszikusainak munkáiból Pataki Ferenc így foglalja össze, a csoport fogalmát: “Valahányszor a csoport fogalmát használjuk, mindig az ún. kiscsoportokat értjük rajta. A fogalmat ezzel két irányban is elhatároljuk. Egyfelol elkülönítjük ... az ún. makrostrukturális csoportoktól (társadalmi osztályok és rétegek). Másfelol elhatároljuk az ún. statisztikai (vagy feltételes) csoportoktól (pl. színházba járók, autóval rendelkezok stb.)
A kiscsoportra az jellemzo, hogy általában korlátozott számú tagjai (225 fo) a szabad ... társ és csoportválasztások vagy a személytelen társadalmi betagolódás gépezetének muködésén nyugvó, tartós, személyes kontaktusban élnek. Tevékenységeik egymásra vonatkoznak és kölcsönösen függnek egymástól, s e tevékenységek szervezodését és megosztását azonos cél szabja meg. A csoport tagjai között állandó jellegu információcsere és kölcsönös véleménybefolyásolás zajlik. A csoporttagok kapcsolatai meghatározott módon megszilárdulnak és strukturálódnak, kölcsönösen egymásra vonatkoztatott szerepek rendszerébe épülnek. E struktúrákra és szereprendszerre hagyományok és szokások, tekintélyi, vezetési és befolyási hierarchiák, normák és értékorientációk (vagyis a csoportot alkotó egyénektol függetlenül létezo objektivációk) épülnek, amelyeknek betartása végett a csoport kialakítja a maga ellenorzés és szankcionálási rendszerét. Mindezek nyomán a csoportban kialakul határainak, elkülönültségének és saját csoportlétének tudata (“mitudat”). A csoport létének objektív, külso környezeti feltételei és belso – strukturális, ideologikus és pszichikus – viszonyai együttesen alkotják összeforrottságának (kohéziójának) és a külso hatásokkal szembeni ellenálló képességének mértékét.” (Pataki: Társadalomlélektan és ... 9899. o.)
Lewin gondolatmenetének kiindulása a kölcsönhatás, a csoport, mint “dinamikus egész.” “A csoport lényege nem a tagok hasonlósága vagy különbözosége, hanem kölcsönhatása, egymástól való függése.” (Mérei eloszava, Csoportdinamika, 44. o.)


10. CSOPORT ÉS KÖZÖSSÉG

Lewin, Mérei és az amerikai Merton is értékmentesen használják a közösség fogalmat, sot, az elobbiek szinonimaként is (ld. Lewin: Csoportdinamika és Mérei: Társ és csoport).
Robert K. Merton szociológus is az interakció kritériumát helyezi középpontba, de o már a két fogalom, a csoport és közösség megkülönböztetése érdekében. “Természetesen minden csoport egyúttal közösség is, de azok a közösségek, amelyeknek tagjai nincsenek egymással interakcióban, nem tekinthetok csoportoknak.” (Merton 606. o.)
Merton kevésbé szoros köteléknek tartja a közösséget, mint a csoportot, mert azt mondja, hogy gyakran “nagyszámú olyan embert jelölnek vele, akik között az esetek túlnyomó többségében semmiféle társadalmi interakció nem áll fenn, noha egyazon társadalmi normákat tartanak magukra érvényesnek.” Ennek alapján fogadja el Talcott Parsons megállapítását: “Ezeket a struktúrákat közösségeknek nevezhetjük: az idetartozó emberek közös értékeket vallanak, ezért összetartozónak érzik magukat, s ennek folytán morális kötelességüknek tartják bizonyos szerepelvárások teljesítését.” (Merton idézi Parsonst 606. o.)


11. KÖZÖSSÉG = MINOSÉGI CSOPORT?

Heller Ágnes szerint viszont “A csoport a társadalmi integrációk legalacsonyabb, legkezdetlegesebb, legprimitívebb foka.” “ ... egy ... magasabb rendu integráció, a közösség”. (Id. mu 59. o.)
“A csoport lehet közösség, de lehet közösség több csoport egysége, lehet réteg is.” (Uott 62. o.)
“A tradicionális társadalmak hanyatlási periódusában jelent meg a választási lehetoség, mely szerint az ember – anélkül, hogy elbukna – otthagyhatja tradicionális közösségét és újat választhat. De innen származik az is, hogy az ember megszunik születésétol fogva közösségi lény lenni – végigélhetik életüket anélkül, hogy bármino közösség tagjaivá válnának.” (Uott 65. o.)
“A csoportba véletlenszeruen kerülünk, a közösséget tudatosan választjuk (Saulusból Paulus, aki otthagyta azt a közösséget, amibe beleszületett)... Amennyiben individualitásom és az adott csoport szerves, lényegi és állandó korrelációba kerülnek egymással ... akkor már nem egyszeruen csoportról, hanem közösségrol kell beszélni.” (Uott 56. o.)
A tudatos választás alapja a “viszonylag homogén értékrendszer, melyet az egyén nem sérhet meg“. (Uott 63. o.)
Marx gondolatmenetét idézi Márkus Mária és Hegedus András, miszerint “a termelési eszközök magántulajdona megszuntetésének célja nem egyszeruen a termeloerok gyorsabb fejlodésének elosegítése s nem is csupán az ember ember általi kizsákmányolásának megszuntetése, hanem éppen az egyén felszabadítása a dolgok s az idegendologi hatalmakként jelentkezo társadalmi erok és viszonyok uralma alól és olyan feltételek biztosítása, amelyekben az ember autentikus egyéniséggé, azaz személyiséggé fejlodhet.
Ez a gondolatmenet elválaszthatatlanul összeköt olyan egymástól sokszor elszakított fogalmakat, mint közösség és individuum vagy kollektivitás és individualitás... Természetesen nem mindenfajta kiscsoport tölt be a fentiek értelmében valódi közösségi funkciót, mert hiszen ezek jelentos részben véletlenszeruek (nem a résztvevok tudatos választása alapján jönnek létre, s amelyben az emberek egymás számára “cserélhetok”, azaz legtöbbször pusztán úgy lépnek fel, mint bizonyos funkciók hordozói), és ami ennél talán még fontosabb, sokszor lényegüknél fogva éppen a partikularitást erosítik.” (Id. mu 1925. o.)
Ezek alapján a társadalmi csoportok következo típusait különböztetik meg: kollektivizáló, dehumanizáló, quasi, kompenzációs közösség és a legfontosabb, a humanizáló közösség, “amely az elozoek értelmében segíti tagjai személyiségének kifejlodését, elsosorban azáltal, hogy az egyén partikularitásának olyan meghaladását valósítja meg, amely elorelépés az ember nembeli lényege kibontakoztatásában... Számunkra ez a típus jelenti az ... új életmódnak megfelelo közösségi formát.” (Uott 1926. o.) Ez a szocialista társadalomban megvalósítandó közösségtípus, a Vitányi Iván által harmadfokúnak nevezett közösség, melyben az “egyén autonómiáját megorizve egyesül közösségbe.” (Id. mu 526. o.)


12. IDEÁLTIPIKUS KÖZÖSSÉG – SZOCIALISTA TÁRSADALOM?

“Közösség = társadalmilag jóváhagyott, konstruktív értékek jegyében szervezodo, demokratikusan vezetett csoport.” (In: Csoportlélektan vázlata 178. o.)
Kalocsai Dezso: “Egy közösség minoségében, szilárdságában, távlataiban, perspektíváiban az egyik legdöntobb tényezo ... éppen az, hogy mennyiben tud nem csupán a mára, hanem a holnapra szólóan is hatékony, mozgósító erkölcsipolitikai értékeket, eszméket adni az egyéni társadalmi elvárásoknak megfelelo tevékenységhez. Sot, nem csak adni, hanem muködtetni és megorizni is azokat.” (Id. mu 220. o.)

E közösségek funkciója:
“... a közösség az egyén számára nem csak eszközzé, hanem céllá is válik. Olyan eszközzé és céllá, melyben jelen van a magány leküzdése, a társas szükségletek kielégülése, a másoknak való segítés igénye és ezáltal mások számára hasznossá válás igényének kielégülése, a másokkal való törodés alapján kialakuló öröm és bánat, a tennivágyás stb., általában az érzelmi gazdagodás szükséglete is.” (Uo 221 o.)
“Ma már nyilvánvalóan látható, hogy a közösségiség megvalósítása, fejlesztése egy egész történelmi korszak muve lesz. Ahogyan az individualista szemléletet és magatartást évszázadok magántulajdon osi, gazdasági, politikai viszonyai formálták és erosítették, megszuntetésük sem lehet pár év és csupán csak propaganda és erkölcsi nevelés kérdése. Ugyanakkor fennmaradásuk szívóssága sem az ember “örök” természetében rejlik, hanem a gazdasági, társadalmi fejlodés ellentmondásaiban gyökerezik” – írja 1981ben Kalocsai Dezso. (Uott 209. o.)
E gondolkodás gyökerei a kollektivizmus gondolatkörében rejlenek.


13. KOLLEKTIVIZMUS VAGY KÖZÖSSÉGISÉG. MAKARENKO KÖZÖSSÉGE

Makarenko: “A kollektíva olyan embercsoport, amelyet a társadalmi céloknak alárendelt közös célok egyesítenek.” (106 o. idézi A.V. Petrovszkij id. mu)
Makarenkóból indul ki minden szovjet kutató, ám fenti, alárendelo felfogásának eroteljes kritikája is megszületett.
A “kollektivizáló közösség ... haladó célokat szolgál ugyan, de mert az egyént teljesen alárendeli a közösségi érdeknek, tagjai nem fejlodhetnek személyiségekké.
Történelmileg ide kell sorolnunk a primitív közösségek legkülönbözobb típusait, de szükségszeruen ez válik uralkodóvá ott is, ahol a kollektivista eszmék jegyében folyó átalakulás olyan körülmények között megy végbe, amikor a polgári társadalom egyik funkciójaként kibontakozó individualizálódási folyamat szélesebb méretekben még nem zajlott le.” (MárkusHegedus id. mu 1926. o.)
Pataki: “A kollektivizmus általános eszmeköre a proletár szolidaritás gyakorlatából és tapasztalatából nott ki, s ennek a gyakorlatnak a “visszfényeként” vált a világtörténelem színpadára lépo munkásmozgalom értékdeklarációjának egyik vezeto elemévé, a proletár erkölcs tartalmas mozzanatává. Ebbéli minoségében mindig is két arcával jelent meg a gyakorlatban. Egyrészt normatív rendeltetést teljesített: szabályozni törekedett az egyén társadalmi magatartásának általános irányát és tendenciáják a másik emberhez és emberi társulásokhoz (családhoz, szomszédsághoz, réteghez, osztályhoz, nemzethez stb. fuzodo kapcsolataiban. Másrészt mércéül szolgált annak megítélésében, hogy “mi és milyen mértékben valósul meg az életben” (Lenin), vagyis milyen a társadalmi szolidaritás, a kollektivizmus mindenkori állása a valóságban, milyen a viszony a normatív “kellés” és a reális “van” között.” (Pataki: Egyén és ... 7475. o.)
Mint tudjuk, a kollektivizmus szembeállította az egyéni és a társadalmi érdeket. “A szocializmus elso éveiben a kollektivitásnak sajátos mítosza alakult ki, amely .. a munkahelyi szervezetekrol vallott nézetekben jelentkezett. Ezek szerint az egyén, az egyéni érdek és az egyéniség kifejlodésének lehetosége teljes egészében alá kell hogy rendelodjék az egyes emberek számára csak igen absztrakt formában megjeleno “magasabbrendu” (össztársadalmi, osztály, vállalati stb.) érdeknek, s így a munkahelyi szervezetekben elotérbe került az általunk “kollektivizálónak” nevezett közösségi funkció. ... Mindez csak elosegítette, hogy a kollektivitás eszméje olyan formában váljék uralkodóvá, amely az individuum kialakítását nemcsak hogy nem igenelte, hanem azzal, hogy a közösségi érdekkel szembenállónak tüntette fel, háttérbe szorította, és eszményesítette a szocialista ember monolítikusan elképzelt típusát. Az így kialakult modellt viszonylag csekély változtatással vették át európai országok.” (MárkusHegedus 1927. o.)
“Valóságos érdekkonfliktus esetén – legyen bár szó gazdasági, politikai, szervezeti vagy bármely más érdekrol – mindig az átfogóbb, egyetemesebb érdektípus alkotja a “túlsúlyos mozzanatot”. A valódi nehézségek természetesen e ponton kezdodnek: a kollektíva elvének gyakorlati érvényesítésével”. (Pataki: Egyén és ... 79. o.)
“A kollektívizmus eszményébol eredo normatív követelmények ... hajlamosak arra, hogy elszakadjanak a közösségi viszonyok és alakzatok szociológiailag elemezheto, konkrét és valóságos történeti állapotától s tisztán ideologikus képzodménnyé alakuljanak át. Mintegy a valóság felett lebegnek s így vagy az erotlen moralizálás, a deklaratív kinyilatkoztatás vagy az eroszakolt voluntarizmus forrásává válnak.” (Pataki uott 7980. o.)
A szovjet kiscsoportkutatásban megfigyelheto, hogyan próbálták a szocialista közösség sajátos dimenzióját megtalálni.


14. KÖZÖSSÉG ÉS TÁRSADALMILAG ÉRTÉKES TEVÉKENYSÉG

A. V. Petrovszkij a nyugati szociálpszichológia csoportelméleti bírálatában ezt írja:
“Az interakcionisták szerint a kiscsoport “olyan személyek csoportja, akik bizonyos ideig kapcsolatban vannak egymással, kölcsönhatásban lévo emberek együttese, akiket közvetlen (személyes) kapcsolat vagy kapcsolatsor fuz össze, mégpedig úgy, hogy a csoport minden egyes tagjának tudomása van a többirol.” Ezeket a meghatározásokat és a hozzájuk hasonlókat egyrészt az jellemzi, hogy a kiscsoport sajátosságait szándékosan elpszichologizálják, kiragadják a szélesebb társadalmi kontextusból, holott éppen ez adja meg minden valóságos csoportnak a realitás státuszát (hacsak nem valamiféle laboratóriumi mucsoportról van szó), másrészt pedig az, hogy a definíció sajátosan pszichológiai része csupán a csoport felszíni kapcsolatainak és viszonyainak bemutatására szorítkozik, azaz nyilvánvalóan leegyszerusíti a kérdést. A kiscsoport effajta értelmezése semmiképp sem alapozhatta meg a kollektíva adekvát szociálpszichológiai koncepcióját.” (Id. mu 109. o.) E nyugati kutatók “...elhanyagolták a csoporttevékenység tartalmi vonatkozását, többnyire jelentéktelen anyaggal dolgoztak.” (Uott 112. o.)
A szovjet kutatók tehát a társadalom oldaláról közelítenek, a kollektívák társadalmi célirányosságát hangsúlyozzák. “Sajnos, éppen a kollektívának e minoségi sajátszeruségtol megfosztott értelmezése jellemzi a ... kísérleti eljárásokat.” (Uott 114. o.)
Megoldás: “A csoporton belüli kölcsönhatás problémáját össze kell kapcsolni azzal a tartalommal, amely a csoportkommunikációk útján hat a személyiségre.” (Uott 115. o.) “Azokban a közösségekben, amelyek valamilyen társadalmilag hasznos tevékenységben egyesítik az embereket, az alkalmazkodás igazi alternatívája nem a negativizmus (nonkonformizmus, ellenállás, függetlenség, stb.), hanem a valódi, nem csupán látszólagos közösségbe tartozás sajátos minosége, amely egyben a személyiség csoportbeli önmeghatározása is (kollektivisztikus önmeghatározás).” (Uott)
“A valóságos közösségekben az egyének társulásukban és társulásuk által egyúttal szabadságukat is elnyerik” (MarxEngels id. mu 63. o.)
Makarenko elsodleges kollektívája: “Az elsodleges kollektívának azt a kollektívát kell neveznünk, amelynek tagjai állandó szakmai, baráti, életmódbeli és ideológiai érintkezésben vannak.” (Makarenko Muvei V.k. 160 o. oroszul, idézi Petrovszkij id. mu 120. o.)
“A kollektívában olyan szociálpszichológiai jelenségeknek kell feltárulniok, melyek minoségileg különböznek az emberek véletlenszeru halmazaiban, társulásaiban, diffúz csoportjaiban stb. eloforduló jelenségektol.” (Uott)
Petrovszkij az elsodleges kollektívát másutt úgy értelmezi, mint az a közösség, amely a szocialista értékek realizálója és közvetítoje. (Csepeli: Bevezetés a .... 188. o.)
A kollektívában azok az emberek közötti kapcsolatok és viszonyok játszanak meghatározó szerepet, amelyeket a közös tevékenység céljai, feladatai és értékei, tehát reális tartalmai közvetítenek.” (Petrovszkij id. mu 121. o.
“A kollektíva ebbol a szempontból olyan csoport, amelyben a személyközi viszonyokat a közös tevékenység társadalmilag értékes és a személyiség számára jelentos tartalma közvetíti.” (Uott)

Tudjuk, hogy nem sikerült a “minoségi többlet” dimenzióját megragadni, legalábbis nem a gyakorlat által igazolt szinten, mert a társadalmi célokkal megegyezo, társadalmilag hasznos, társadalmi érkekeket elotérbe helyezo stb. tevékenység lehetosége már eleve behatárolta a közösséget önként keresok mozgásterét. Ha mégis összefogtak, az nem, vagy szintén csak erosen behatárolt mértékben hozott számukra kézzelfogható hasznot vagy eredményeket, s így a közösségi munka jelentosége degradálódott. Ez a közösségi lehetoség nem igényelt kreativitást sem, ellenkezoleg: az engedelmességet, a beilleszkedést szorgalmazta, s végképp nem turte a határokat próbálgatók kritikáját, ellenszegülését, nem vállalta sem a konfliktust, sem a párbeszédet és így nem jöhetett létre valóságos konszenzus sem. Ez a közösségi lehetoség lényegében az elit által kituzött célok megvalósítására, vagy teljes társadalmi részvétel helyett a szabadidostársaskulturális együttmuködésre szorította az embereket.
E kényszerpályáról persze mindig is akadtak – korszakonként többen vagy kevesebben –, akik letértek és megpróbálták független közösségi elképzeléseiket megvalósítani. S bár az elit e törekvéseket állandóan korlátozni igyekezett, minden idoszakban születtek példa erejével ható eredmények, melyek kikezdték a hatalom egyoldalú beállítódását és muködési mechanizmusát is. S bár e törekvések nem lebecsülhetok, hiszen ezek adják ma a folyamatos építkezés lehetoségét, mindannyian tudjuk, hogy rengeteg alkotó energia ment, s megy még ma is veszendobe, s hogy ma, mikor a társadalom önszervezodése oly nagymértékben meghatározza a válságból való kilábolásunkat, rendre tapasztaljuk a mozdulásra, az összefogásra, a közösségiegyüttmuködo megnyilvánulásokra való képtelenséget. Ezért is lenne olyan nagy szükség most hazánkban a közösségiséget, az önirányítástönszervezést segíto szakmáknak, a közösségi munkának.

Mielott a közösség számunkra most talán legfontosabb dimenzióját, a lokalitást vizsgálnánk meg, elevenítsünk fel egy szintén szélesköruen elfogadott elméleti konstrukciót, Max Weberét, és térjünk ki még röviden a közösség és kultúra kapcsolatára is!


15. KÖZÖSSÉG – ÉRZELEM ÉS RACIONALITÁS KETTOSSÉGE

Max Weber, az elméleti szociológia egyik legnagyobbja, Tönnies terminológiáira emlékeztetve megkülönböztet “közösséget” és “társulást”. “Közösségnek nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvést ... a résztvevok szubjektíve átérzett – érzelmiindulati vagy tradicionális – összetartozásán alapuló beállítottság jellemzi.
Társulásnak nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvést racionálisan motivált érdekkiegyenlítodésen vagy ugyanígy motivált érdekkapcsolódáson alapuló beállítottság jellemzi.” (Id. mu 66. o.)
Weber megállapítja továbbá, hogy a társadalmi kapcsolatok többsége “részben közösség, részben társulásjellegu.” (Uott 67. o.). Szerinte sem a tulajdonságok, sem a szituáció vagy a viselkedés közös volta, sem a közös nyelv önmagában nem teremt közösséget, csak akkor, ha “ennek az érzésnek az alapján viselkedésükben valamiképpen egymáshoz igazodnak.” (Uott 68. o.) Ugyanakkor végig a társadalom illetve társulás szinonimájaként használja a közösségfogalmat (gazdálkodó közösség, politikai pártok, vallási közösségek stb.)


16. A KÖZÖSSÉG HATÁSA AZ EGYÉNRE A KULTÚRA VONATKOZÁSÁBAN

“Akkor kezdünk el kultúráról beszélni, mikor annak egésze már nem a miénk.” (Vitányi id. mu)
A modern korban kultúrák totalitása helyett a szubkultúrák koráról beszélhetünk. Simmel óriásinak érzi a szakadékot az egyéni és az össztársadalmi kultúra között, vagy – Simmellel szólva – “az individuális kultúra visszafejlodik – az objektív kultúra túlteng.” (Id. mu 264. o.)
Ugyano állítja, hogy “a modern kultúra fejlodését az a “túlsúly” jellemzi, amit az objektív szellem uralmának nevezhetne a szubjektív szellem felett.” (Uott 263. o.) Vagyis, az emberiség által létrehozott kulturális javak és az egyén fejlodése félelmetesen aránytalan.
Poplin így foglalja össze a létrejött eltolódásokat:

népi városi
egyöntetuség sokféleség
elszigeteltség mozgékonyság
kultúra szervezettsége kultúra fel bomlása
szakrális túlsúly világi túlsúly
közösségi túlsúly individuális túlsúly

(idézi Gergely: A települések... 26. oldalán).
Mindez “az egyre fejlodo munkamegosztásból származik, mivel a munkamegosztás megköveteli az egyéntol, hogy egyre inkább egyoldalúvá alakítsa muveltségét. Az egyoldalú hajszában elért legnagyobb haladás igen gyakran az egyén személyiségének az elsekélyesedését eredményezi. Az ember egyre kevésbé tud megbírkózni a tole független kultúra túlzott növekedésével, az egyéniség jelentosen veszít értékébol, talán kevésbé a tudatosságban, mint a gyakorlatban és érzelmi állapotának homályos teljességében, amely ebbol a gyakorlatból következik. Az egyén puszta kis csavarrá vált a dolgok és erok hatalmas mechanizmusában, amely megfosztja minden haladás lehetoségétol, a szellemiségtol és értéktol, annak érdekében, hogy átalakítsa azt szubjektív formájából egy pusztán objektív élet formájává. Rá kell mutatnunk arra, hogy az effajta kultúrának a nagyváros az igazi küzdotere.” (Simmel 26364. o.)


17. KÖZÖSSÉG ÉS LOKALITÁS

Mint arra már felhívtuk a figyelmet, a “közösség” szó nagyon gyakran a “lokalitás” szinonimája: közösségi iskola, közösségi gondoskodás, közösségi központ, stb. sot községközösség értelemben is fedik egymást. Ám “a közösség, vagy a szomszédság meghatározása olyan mértékben nehezedo feladat, amilyen mértékben egyre mobilabbá válik a társadalom és az emberek közös érdekeik alapján tartoznak közösségekhez, mely érdekekre saját munkájuk, neveltetésük vagy társadalmi gyakorlatuk és a hely, ahol élnek, egyaránt hatással van.” (Seebohmot idézi Plant, id. mu 40. o.)
A lokalitás, az elhelyezkedés, a földrajzi hely fontos komponense a közösségeszmének. A német közösségelméletnek két szava volt a közösségre: a “Gemeinde” és a “Gemeinschaft”. Az elso egyértelmuen a helyi közösségre vonatkozik, a másodiknak ezen kívüli értelme van. Ahogyan König 1968ban A közösség címu munkájában megállapítja (idézi Plant 38. o.), a fogalom két használata nagyon közeli kapcsolatban volt egymással. A “Gemeinde”ben a lokalitás vagy a hely határozza meg a közösséget, mert az a középkorban a földhöz egyenlo jogokat élvezo állampolgárok teljességére vonatkozott; s a “Gemeinschaft” szó, mely szintén használatos volt ebben az idoben, egy olyan földdarabra vonatkozott, amelyet szabad emberek közösen birtokoltak.
Ez az állapot azóta megváltozott. A “Gemeinde” megorizte eredeti értelmét és idiomatikusan úgy fordíthatjuk: “neighbourhood” = szomszédság; a “Gemeinschaft”nak ma szélesebb értelmu vonatkozása van, mint volt: az emberek közötti kapcsolat minoségét jelenti egy adott helyen vagy lokalitásban vagy egy bizonyos csoporthoz tartozva. Angolul szintén két értelemben használjuk a közösség szót: lakóhelyi közösség (residence community; Gemeinde); és erkölcsi közösség (moral community; Gemeinschaft).
A társadalmi alakzatok kialakulásának korai fázisában, a görög poliszban a közösség fogalom egyaránt jelentette az emberek csoportját, összetartozását és azonos helyhez kötöttségét, lokalitását is. Ez a társadalmi struktúra Simmel szerint úgy jellemezheto, hogy “egy viszonylag szuk csoport szorosan elzárkózik a szomszédos idegen, ellenséges csoportok elol. ... “az osi polisz ... ugyanolyan jellegu volt, mint a kisváros. Az állandó, létét fenyegeto veszély a közeli és távoli ellenség részérol, eros egységet alakított ki politikai és katonai téren egyaránt. ... az athéni élet egyedülálló színessége csak azáltal válik érthetové, ha figyelembe vesszük, hogy máshoz nem hasonlítható individualizált egyéniségekbol álló nép harcolt a kisváros nem individualizált állandó külso és belso nyomása ellen.” (Simmel 25960. o.)
Míg az athéni településközösség szervezo ereje a közös ellenség és az ellene összefogott polisz; a feudalizmus emberéé – mint már láttuk – a föld; a munkamegosztás emberéé a megnövekedett város, mely a térség nagysága és a személyek száma miatt a szabadság egyfajta szimbólumává is vált, e szabadságnak azonban igen nagy ára van (állandó idegi megterhelés; a tudatosság fokozódása az érzelmek rovására; a bizalom elveszítése, számítóvá válás; az objektíve mérheto teljesítmény és a pénz, mint az “értékek közös nevezoje” fásult, kiábrándult magatartáshoz vezet; befoghatatlan mennyiségu kapcsolat, elkülönültség; a legmagasabban szervezett munkamegosztás – kultúratermelés – az individuum fejlodésének elmaradása, stb.) (ld. Simmel id.mu!)
Az amerikai szociológus, Roland L. Warren – s nem csak o, hanem az ún. társadalmi rendszerszemléletben gondolkodók, Vilfredo Pareto, Talcott Parsons és követoi – megkíséreli a várost társadalmi rendszernek felfogni, figyelembe véve a kulturális és tudati jelenségeket is.
Warren (1957) szerint ha a közösség valóban létezik, akkor annak az azonos földrajzi elhelyezkedésben, amely a fizikai és lelki biztonságot otthonként nyújtja, az alábbi öt funkciónak kell megfelelnie:
1. A szocializáció, melyen keresztül a közösség bizonyos értékeket olt tagjaiba;
2. A gazdasági boldogulás funkciója – a közösség megélhetési lehetoséget biztosít tagjainak;
3. Társadalmi részvétel, teljesítve a társasági igény iránti általános igényt;
4. Társadalmi kontroll, megkövetelve a közösség értékeinek betartását;
5. Kölcsönös támogatás, mely folyamat segítségével a közösség tagjai megvalósítják azokat a feladatokat, amelyek túl nagyok, vagy túl sürgosek ahhoz, hogy egy egyedülálló személy kezelni tudja.
Warren szerint egy tanyabokortól a nagy városokig ez az öt funkció fordul elo számtalan formában, hol formálisan, hol informálisan. De bármilyenek legyenek is a helyi sajátosságok, ezek a funkciók jelen vannak minden emberi csoportban is, melyet a szociológusok közösségnek hívnak. (ld. Human Behavior 176. o.)
R.L. Warren funkcionálisan közelíti a közösséget, mert ez alkalmazható a modern nagyvárosi világban, egy olyanban, amelyik nincs nosztalgikus kapcsolatban az elveszett rurális ethosszal, és amelyik hangsúlya helyének és szerepének szilárdságán van: “Lehetségese (ti. a specializálódás korában) a szakosodott részeket összhangban tartani? Tudnake a növekvoen szakosodott érdekcsoportok közösségi célokért dolgozni? ... A konvencionális közösségelmélet a horizontális tengelyt; a közös érdeket, a közös életet, a közös egyesületeket és intézményeket hangsúlyozza, melyek mind a lokalitáson alapulnak.” (idézi Plant id. mu 42. o.)
A foglalkozási csoportok problémájával kapcsolatban Goode megállapítja (idézi Plant id. mu 43. o.), hogy azokat, noha funkcionális csoportok, még nevezhetjük közösségnek, mert megfelelnek azok legfontosabb kritériumainak (közös identitás, közös érdek, értékrend, nyelv stb.)
Ha elfogadjuk, hogy bármely kísérlet kívánatos a társadalmi szolidaritás és kölcsönhatás érzésének visszaszerzésére – mely a rurális társadalom jellemzoje volt és meghiúsult a modern világ vándorló népessége és komplex szervezetei által –, akkor – ha a közösségszó egyáltalán jelent valamit – alapvetoen számításba kell vennünk a funkcionális érdekcsoportokat.
“A legfobb problémát az okozza, hogy a települések az iparosodás, a bürokratizálódás és az urbanizáció elorehaladtával egyre inkább veszítenek integráltságuk fokából, vagy legalábbis integráltságuk jellege alapvetoen megváltozik. A település egyre kevésbé nevezheto a klasszikus értelemben “közösségnek”, és a térbeli kötöttségek szerepe egyre csökken a társadalom életében.” (Szelényi, 16.o.)


18. KÖZÖSSÉG ÉS HELYI INTÉZMÉNYEK

K. Davis is a lokalitásra helyezi a hangsúlyt: “A közösség az a legkisebb területi csoport, amely az emberi élet minden aspektusát képes felölelni.” (idézi Gergely: A települési ... 23. o.) Ugyancsak Gergely Attila hívja fel a figyelmet Martindale fejtegetésére, aki “miután az intézményt mint közösségi problémák megszilárdult megoldásait definiálja, a közösséget a következoképp határozza meg: “A közösség az intézmények átfogó rendszere, mely egy teljes életmód alapját alkotja”.
“Ugyanitt a közösségalkotás elveit a stabil állapot felé való mozgásban, az intézmények rendszerének belso konzisztenciájában és a teljességben látja. Az utóbbiról írja a következoket: “Az intézménynek intézményhez való alkalmazkodása addig tart, míg egy olyan rendszer alakul ki, mely elég teljes ahhoz, hogy minden szokásos közösségi és egyéni kívánalmat kielégítsen. Röviden, ez az alkalmazkodás egy teljes életmód kialakulásával a megállapodás felé tart.” (Uott)


19. MIT JELENT A KÖZÖSSÉG TAGJÁNAK LENNI?

Raymond Williams (1965) szerint a státuszok hierarchiájának több jelentése is lehet. Jelentheti az egyes ember számára, hogy tárgya a közösségnek, vagy inkább kiszolgálja azt, mintsem hogy tagja lenne ). A “tagság” a modern, individuális közösségiség összefüggésében magába foglalja a részvétel és a felhatalmazottság, a hatalom mozzanatait is, és így a funkcionális közösség megértése a modern világban dönto jelentoségu, mert az artikulált érdek tudatos elismertetését jelenti a közösben. (Idézi Plant, id. mu 4849. o.)
A “részvétel” fokozza a közösség eredményességét, azon egyszeru ténybol kiindulva, hogy mindenki a legjobb ismeroje saját szükségleteinek. A részvétel hozzásegít az egyén önmegvalósításához.
Mindez azonban már a demokrácia kérdésköreihez vezet.


20. A KÖZÖSSÉGEK TÁRSADALMI SZEREPE

Ha Warren funkcionálisan közelített a közösségekhez, elodünknek valljuk, mert gyakorlati társadalomalakító munkánknak szintén ez a szempontja. Felszabadulva a mindattól a pressziótól, amelyik behatárolta a közösségek mozgásterét és szabadságfokát; mentesülve a kényszertol, miszerint minden közösségnek egy bizonyos értékrendnek kellett megfelelnie és annak megvalósításán kellett fáradoznia; immár azt mondhatjuk, hogy a közösség valóban értéktartalommal bíró fogalom, s számunkra ez a minoség emberek közös és szabadon meghatározott tartalmú cselekvése önmaguk boldogulása, érvényesítése, helyzetük javítása érdekében, mely közvetve a közjót is gyarapítja.
Ennek értelmében tisztázzuk a közösségek társadalmi szerepét a ma Magyarországán.
A közösségi munka ma nálunk a civil társadalom, a demokrácia alapintézményeinek kiépülését felgyorsító tevékenység. A demokratikus intézményrendszer nem egyenlo a többpártrendszerrel, a helyi önkormányzatokkal, az emberi jogok tiszteletben tartásával, a beleszólási, képviseleti és választási jogok gyakorolhatóságával, stb. Demokratikus társadalomban az emberek a legkülönfélébb közösségeken: kulturális, jótékonysági, egészség és környezetvédo, önsegíto, de politikai, sot gazdaságipénzügyi csoportosulásokon keresztül is érvényesítik akaratukat, tudásukat, aktivitásukat, kifejezik véleményüket, hozzájárulnak a társadalmi hiányok megszuntetéséhez és a közjóhoz. A demokratikus társadalom formálisan és informálisan is strukturált társadalom.
A közösségek köztudottan a demokratizmus gyakorlóterepei. A leszukült élethelyzetek egyszerüsített és rutinírozott gyakorlata helyett új és közvetlen kommunikációs helyzetbe hozzák az embereket. A közösségi gyakorlat megnyilvánulási lehetoséget ad, odafigyelni és meghallgatni, érvelni tanít és elviselni másokat – persze csak akkor, ha mindenki számára fontos ügy a csoportosulás mozgatóereje.
A közösségek a hatalom alternatívái. Strukturált helyi társadalom esetén van választási alternatíva, mint azt már a helyhatósági választáson tapasztaltak is visszaigazolták. A vezetok sokszor éppen ebben látják a közösségi munka “veszélyét”. Dehát a demokrácia nem a pozíciók örökös birtoklását jelenti. A közösséghiány és izoláció fo okai éppen a kialakított függoségek erossége és nehezen változtathatósága: a tulajdon elvétele; a jogi visszaélések; a gazdasági és politikai hatalom központosítása, összevonása; az iparosítás és a városokba tömörítés; az informális közösségi élet megszüntetése ill. valós célok hiányában értelmetlenné válása, stb.
A közösségek hiánypótló intézmények is egyben. A szüntelen változás a társadalom muködésének velejárója, s nem véletlenszeru baleset, mint azt napjainkban sokan érzik. Korábbi, “beállt” állóvíz társadalmunk helyett egy sebességét állandóan fokozó társadalmi muködést érzékelünk, melyben az alkalmazkodáshoz felhalmozódott tudás rendre kevésnek vagy alkalmatlannak bizonyul, s így állandó változtatásra szorul. S ugyanígy az intézmények, melyek a felismert társadalmi hiányokat hivatottak megszüntetni, az intézmények is állandóan változnak, s muködésük akkor kielégíto, ha nem is tudják tökéletesen és szinte keletkezésükkel egyidoben lefedni a folytonosan keletkezo hiányokat, de rugalmasan, gyorsan, alulról rámozdulnak és megszüntetik vagy legalábbis mérsékelik azokat. Szokatlan még Magyarországon, mert állami intézmények feladatmegoldásához szoktunk, szokatlan tehát, hogy magánszervezet is elláthat közszolgálati funkciókat, s ezért államihivatalos pénzeket is kaphat, de ez a jövo és részben már a jelen is (gondoljunk csak arra, hogy magániskolák is kaphatnak fejkvótát; vagy hogy a kulturális, szociális vagy képzésre, gazdasági cél megoldására létrejött, pályázatokon induló egyesületek is közszolgálatot végeznek). (ld. Gergely Attila: Intézmények stb.)
Ha a közösség hiánypótló intézmény és nem csak valami szívderíto haszontalanság, az élet sója vagy szolidáris szála (ez sem kevés!), akkor a közösségek létrejöttének serkentése és muködtetése sem luxus vagy szivesség a hatalom részérol, hanem befektetés. Az önszervezo közösségek egy sor olyan társadalmi problémát oldanak meg ingyen és gyorsan, melyeket a hatalom nem tud, vagy nem idoben tud, vagy nem kello mértékben, vagy csak nagyon drágán tud vagy tudna megoldani. A közösségek folyamatosan csökkentik a társadalmi hiányokat és fejlesztik a társadalmat, egészségesebbé és értelmesebbé teszik maguk és egymás életét is.
Nem hisszük, bármennyire is ide látszik kifutni e gondolatmenet, hogy a közösségiség minden társadalmi problémát megold, csak kello számú közösségnek kell áthálóznia a társadalmakat. Az alapveto fontosságú társadalmi tevékenységek formálisan szervezettek és számos alapveto, gazdasági, pénzügyi, környezeti stb. szempontnak alárendeltek. Egy társadalom teljessége azonban nem egyezik a megfelelo számú, hatékonyságú és milyenségu munkával, szakmával, formális szervezetekkel, formális intézményekkel – melyek ugye arra valók, hogy kiküszöböljék az emberi lét természetébol fakadó véletleneket –, a társadalmak életében szerencsére (még?) szerepet játszanak a véletlenek, a váratlan, újszeru megközelítések és események, az ún. humán eroforrások megnyilvánulásai, melyek helyet kérnek, s ha nem is mindig könnyen, de helyet is nyernek a társadalmi rendszer egészében. A társadalom egy állandóan élo és változó rendszer, melyben állandóan új szükségletek keletkeznek és régiek szunnek meg, következésképp a szükségletek kielégítésére szervezodo intézmények is állandóan változni kényszerülnek. E folyamatban az önszervezo közösségek szerepe rendkívüli, ok a hiányok elso felfedezoi, ok tesznek eloször kísérletet megoldásukra és az o jó megoldásaik intézményesülnek, hogy azután e folyamat – velük vagy más szereplokkel –, újra elölrol kezdodjön.
A szabadon kialakuló, önszervezo közösségi cselekvés minden ún. tömegtársadalomban, de az újonnan alakuló demokráciákban különösen is bátorításra, szakértoi támogatásra szorul(na). De e szukebb, szakmai kérdésnek a taglalása már új vállalkozást igényel.

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA
A KÖZÖSSÉG ELMÉLETÉNEK
TANULMÁNYOZÁSÁHOZ

(Az angol nyelvu irodalom megtalálható a Fovárosi Szabó Ervin Könyvtár gyujteményében. V.I.)

BELL, Colin – NEWBY, Howard: Community Studies. An introd. to the Sociology of the Local Community
London, G. Allen and Unwin Ltd. 1971. 262 p.

CARTWRIGHT, D. – ZANDER, A.: A csoportdinamika keletkezése
In: Csoportlélektan 3362. p.
Budapest, Gondolat Kiadó, 1980. 735 p.

COLEMAN, J. S.: Community Disorganization
In: Comtemporary Social Problems. Ed. by Merton R. K. and Nisbet, R. A. 553605.p.
Harcourt, Brace and World, Inc. New York and Burlingame 1961. 754 p.

Human Behavior. The COMMUNITY. By Editors of TimeLife Books, ed. W.K. Goolrick, Canada, 1976. 176 p.

The Sociology of COMMUNITY. A Selection of Readings. Ed. and introd. by C. Bell and H. Newby. Forew. by N. Elias
London, Frank Cass and Co. Ltd. 1974. LII. 355 p. New Sociology Library

CSEPELI György: Bevezetés a szociálpszichológiába. ELTE jegyzet
Budapest, Tankönyvkiadó 1986. 350 p.

CSEPELI György: A csoportlélektan vázlata.
Budapest, Népmuvelési Intézet Házi Nyomdája, 1978. 90 p.

CSEPELI György: Csoporttudat, nemzettudat
Budapest, Magveto Kiadó 1987. 388 p.

CSEPELI György: A közösségépítés új alternatívái Magyarországon III. Szegedi Nyári Egyetem, 1988.

CSOPORTLÉLEKTAN. Válogatta és a bevezeto tanulmányt írta Pataki Ferenc.
Budapest, Gondolat Kiadó, 1980. 735 p.

GERGELY Attila: Intézmény építése a helyi közösségekben
Budapest, Országos Közmuvelodési Központ 1991. PAROLAfüzetek

GERGELY Attila: A települési közösség vizsgálatának elméleti keretei az amerikai szociológiában
Kézirat, év nélkül, 33 p.

HANKISSMANCHINFÜSTÖSSZAKOLCZAI: Folytonosság és szakadás. A magyar társadalom értékrendjének leírása egy országos értékszociológiai vizsgálat alapján. MTA Szociológiai Kutató Intézet. Muhelytanulmányok. Bp. 1982. 604 p.

HANKISS Elemér: Közösségek válsága és hiánya. In: Diagnózisok 6399. p.
Budapest, Magveto Kiadó, “Gyorsuló ido” 1982. 304 p.

HELLER Ágnes: A mindennapi élet
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. 333 p.

KALOCSAI Dezso: Egyén és közösség fejlodésének néhány társadalmi feltételérol
In: Társadalomtudományi Közlemények 1981. 11. évf. 2. sz. 209221 p.

KERESZTÉNYSÉG ÉS KÖZÖSSÉG. Tanulmányok a kisközösségekrol.
Teológiai Kiskönyvtár, Kiegészíto Füzetek 1.
Róma, 1981. 215 p.

KÖZÖSSÉGLÉLEKTAN. Szöveggyujtemény szociális szervezoknek
Bárczy G. Gyógyp. Tanárképzo Foisk.
Budapest, Tankönyvkiadó, 1986. 147 p.

MÁRKUS Mária – HEGEDUS András: Közösség és individuum
In: Kortárs 1970. 14. évf. 12. sz. 19251933 p.

MARXENGELS: A német ideológia. MEM 34. kötet, Budapest, 1959. 63. o.

MAURER György: Közösségek a kommunától a szomszédságig
Budapest, 1987. Kézirat, Fov. Szabó Ervin Könyvtár

McCONNELL, Charlie: A közösségfejlesztés támogatása Európában
Kiadja a Közösségfejlesztok Egyesülete, Parola Füzetek, 1992. Budapest. 47 p.

MÉREI Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Szociometriai értelmezés
Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1971. 402 p.

MÉREI Ferenc: A cselekvés szerkezete és a közösségi dinamika – Kurt Lewin pszichológiája
In: Csoportdinamika. Válogatás Kurt Lewin muveibol. 757 p.
Budapest, Közgazd. és Jogi Kiadó 1975. 514 p.

MÉREI Ferenc: Társ és csoport
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989. 370 p.

MERTON, Robert K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra
Budapest, Gondolat Kiadó 1980. 811 p.

MINAR, D. W. and Greer, S. eds (1969): The Concept of Community, Chicago, Aldine
NISBET, R. A.: The Quest for Community, New York, Oxford University Press 1970.

NISBET, R. A.: The Social Philosophers. Community and Conflict in Western Thought
Heinemann, London, Th.Y.Crowell Co.,Inc. 1973. 466 p.

NISBET, R. A.: The Sociological Tradition
Basic Books, Inc. New York 1966. 349 p.

PARSONS, T.: The Principle Structure of Community: A Sociological View
In: Structure and Process in Modern Societies (Glencoe, I11.: Free Press, 1960) 153 p.

PATAKI Ferenc: Közösségi társadalom – eszmény és valóság
Budapest, Kossuth Kiadó 1988. 257 p.

PATAKI Ferenc: Egyén és közösség a mai magyar társadalomban
In: Közösségi társadalom – eszmény és valóság 7386. p.
Budapest, Kossuth Kiadó 1988. 257. p.

PATAKI Ferenc: Makarenko élete és pedagógiája
Budapest, Tankönyvkiadó 1988. 696 p.

PATAKI Ferenc: Társadalomlélektan és társadalmi valóság 9899. p.
Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977. 363 p.

Pedagógiai szociálpszichológia. Válogatta és a bevezetot írta PATAKI Ferenc.
Budapest, Gondolat Kiadó, 1976. 729 p.

PETROVSZKIJ, Artur Vladimirovics: A kollektíva szociálpszichológiai elméletérol. ford. Láng Rózsa
In: Tudomány – közösség – muvészet 106130 p. Szerk. Huszár Tibor.
Budapest, Gondolat Kiadó 1978. 242 p.

PLANT, Raymond: Community and ideology
LondonBoston, Routledge and Kegan Paul, 1974. 94 p.

POPLIN, D. E.: Communities, New York, Macmillan 1972.

SIMMEL, Georg: A nagyváros és a szellemi élet
In: Városszociológia 251267. p. Szerk. Szelényi Iván
Budapest, Közgazd. és Jogi Kiadó 1973. 441 p.

SZABÓ Máté: Közösségek, önszervezodés, önsegély – elméleti és gyakorlati modellek az NSZKban.
In: Valóság, 1987. 10. sz. 105111 p.

SZELÉNYI Iván: Bevezeto tanulmány a Városszociológia kötethez 741. p.
Budapest, Közgazd. és Jogi Kiadó 1973. 441 p.

TORDAI Zádor: Közösség és illuzórikus közösség
In: Közösséges emberi dolgok 239326 p.
Budapest, Magveto Kiadó, 1974. 373 p.

TÖNNIES, Ferdinand: Közösség és társadalom
Budapest, Gondolat Kiadó, 1983. 359 p.

Önsegíto csoportok. Laikusok önkéntes társulásai a humán szolgáltatásban. Vál. FRIDLI Judit
Budapest, Orsz. Egészségvédelmi Tanács drogprogramja, 1989. 186 p.

VERCSEG ILONA: Önkéntesek a világban és nálunk. In: Kultúra és Közösség 1991/4. Közösségfejlesztési tematikus szám, 2129. p.

VITÁNYI Iván: A közmuvelodés tudományos (szociológiai) vizsgálatának elméleti alapjai IIV. ld. IV. kötet 661 p.
Budapest, Népmuvelési Intézet, 1977.

WARREN, R. L.: Towards a Reformulation of Community Theory
In Human Organisation, vol. XV. pp. 811.

WEBER, Max: Szociológiai alapfogalmak 9. par. Közösség és társulás
In: Gazdaság és társadalom I. 6668 p.
Budapest, KJK 1987. 329 p.

ZOTOVA, Olga I.: A közösségelmélet fejlodése a szovjet kutatásokban
In: Csoportlélektan, Vál. és a bev. tanulmányt írta Pataki Ferenc. 6380. p.
Budapest, Gondolat Kiadó, 198O. 735 p.


Az adattár könyvtára
Közösségfejlesztés