Paul Henderson, az Egyesült Királyság egyik legismertebb és legelismertebb közösségfejlesztője, kutatója és szakírója tanulmányát tartja kezében a Kedves Olvasó. A szerző annak az európai közösségfejlesztő szervezetnek az igazgatója, amely e tanulmányhoz a tapasztalati hátteret és az itt szereplő példák nagy részét, valamint az esettanulmányokat adta.

Paul Henderson számunkra nem pusztán a nemzetközileg elismert szakember. A magyar közösségfejlesztőknek többször is volt alkalmuk találkozni vele, először 1992-ben Budapesten és Gyulajon, ahol a gyulaji közösség és a CEBSD tagjaival a máig emlékezetes "jövőműhely" módszerét próbáltuk ki; majd 1994-ben Hajóson, ahol először kíséreltük meg közösen feltárni a közösségfejlesztés értékeit és etikai vonatkozásait. De találkozhattak vele azok is, akik a közösségi felmérés módszerének kifejlesztésében dolgoztak. És minden angol tanulmányutunkon felbukkant Paul - hol ő szervezte a programot és hozott össze bennünket olyan, azóta nélkülözhetetlenül fontossá vált szervezetekkel, mint amilyen a Yorkshire-i Northern College, a Civil Kollégium testvérszervezete; hol éppen csak átugrott a Northern College-ba - amikor a Civil Kollégium "tanári karával" az ottani tanterveket és tanítási módszereket tanulmányoztuk - meglátogatni bennünket és örülni annak, hogy megint előbbre jutottunk valamiben, örülni nekünk, a jókedvünknek - akkoriban még jobb kedvűek is voltunk... Egyszóval nemcsak a szaktekintélyt, hanem az érdeklődő és bátorító kollégát, a barátot is köszönthetjük most tanulmányának magyar megjelenése alkalmából.

Anélkül, hogy méltatnám magát a tanulmányt, s kiemelném a gyakorlatunkban rejlő azonosságokat és különbségeket - ami önmagában egy önálló tanulmányt érdemelne -, engedjen meg a Kedves Olvasó bevezetésül egy személyes megjegyzést, amely a tanulmányon dolgozva érlelődött meg bennem. Azt hittem, 8 évvel a rendszerváltás után, némi rálátással a nyugati szakmai munkára, hogy társadalmi szerkezetünk, mentalitásunk és megoldásaink már egyre inkább közelednek a nyugat-európaihoz - s ezt nem pozitív-negatív értékként említem, csak mondom -, de amikor az ember valóban elmélyed saját szakmája nyugati változatában, akkor érti csak meg, hogy még mindig - sajnos? szerencsére? - fényévnyi távolság van közöttünk, még akkor is, ha a maga körvonalazott képét is meglátja ebben a tükörben.

A nyugati szakmai munka célcsoportjai a szegények, a kirekesztettek. Nálunk a szegénység már éppen úgy, esetenként még "úgyabbul" jelen van, mint a nyugat-európai országokban, a kirekesztettség pedig még drámaibb erővel jelentkezik napjainkban, mint a rendszerváltás előtt, mert akkoriban még egyenlőek voltunk a kirekesztettségben, ma pedig már nem. A mi munkánknak mégsem elsődleges célcsoportjai a szegények. A korábbi társadalmi szükségletek az általános közösségi fejlesztést jelölték ki számunka. A rendszerváltás óta azonban új kihívásokkal találjuk magunkat szemben. Minket is megszólít a rohamos és nagymértékű elszegényedés, a lecsúszás, a munkanélküliség, a kisebbségi csoportok kiszolgáltatottsága, s próbálunk is e csoportokkal kapcsolatot létesíteni, ám egyelőre mérsékelt sikerrel. Csak azokkal működhetünk ugyanis együtt, akik megszólításunkra reagálnak. Tapasztalataink szerint az erre kész emberek éppen nem a legelesettebbek közül valók. Ők mintha visszahúzódnának, mintha szégyellnék, takargatnák szegénységüket - mintegy átmenetinek tekintve helyzetüket, s nem is definiálva önmagukat szegényként. (Ha ők nem teszik, mi hogy? tehetnénk? Nem lenne ez más, mint "címkézés"!) A régóta szegényeknek már nincs takargatnivalójuk és ügyesebbek, tájékozottak is a jogaikat illetően, ám az új szegények milliós tábora még szemérmes, visszahúzódó, a maga baját ideig-óráig még leplezni tudja, s nem szervezi meg önmagát.

Érzésem szerint a magyar közösségfejlesztés most jutott nehéz választás elé: merre menjen tovább? Ha legjobb hagyományait kívánja folytatni - s remélem, ezt teszi -, akkor a szükségletek irányába kell továbbra is tapogatóznia.

A tanulmányban kirajzolódó társadalmi viszonyok ismeretlen ismerősök - állandósultabb állapotokat, régóta kikristályosodott társadalmi szerepeket, megszilárdultabb struktúrákat tükröznek a miénknél. Néha eltévedünk köztük, néha magunkra ismerünk. Megláthatjuk benne jövőnket és elgondolkodhatunk azon, hogy vajon tudjuk-e befolyásolni ezt a jövőt? Fontos tanulmánnyal gazdagodtunk.

Mint Margaret Barry, a CEBSD elnöke, az ír Combat Poverty Agency munkatársa is tette az eredeti kiadás előszavában, mi is megköszönjük a szerzőnek, az esettanulmányok íróinak - akik a holland szerző kivételével valamennyien e kötetben publikálják először munkájukat -, a fordítónak, a magyar kiadónak e kiadvány megszületését. Külön köszönet illeti a magyar megjelenést támogató Charity Know How-t.