Köszöntöm a Kedves Olvasót és örülök, hogy kezében tartja egy útkereső szakmai szeminárium elhangzott anyagát, amely "A közösségi alapú, önsegítő munkahelyteremtés elősegítése közösségi munkások által" bonyolult, de pontos címet viselte.

Szemináriumunkat 1997 június 28-29-én tartottuk meg. Ez az esemény egyben a közösségfejlesztés bentlakásos képzési központjának, a Civil Kollégium kunbábonyi Közösségi Házának is megnyitó eseménye volt. Munkaprogramunkat a visszajelentkező érdeklődők alakították ki, mert ők mutatták be a helyi munkahelyteremtés érdekében tett lépéseiket, projektjeiket. A bemutatott munkák nagymértékben különböztek egymástól, mégpedig több tekintetben is. Önszervező, kis egyesületek, nem-kormányzati szervezetek kezdeményezésétől az országos civil- és kormányzati szervezetek munkájáig; az önsegítéstől a szakemberek általi segítésig; a közvetlen termeléstől a szolgáltatásokig; az érdekvédelemtől a térségfejlesztésig - országos-, megyei- és helyi programok váltogatták egymást. Ami azonban minden felszólalásban közös volt, az a munkanélküliség mérséklésének igénye és e munkában az egyéni felelősség és cselekvés felvállalása.

Kiadványunkkal a további közös gondolkodáshoz, egymás megtalálásához, az együttműködéshez szeretnénk segítséget adni, annál is inkább, mert most még nem jutottunk el egy közös lépéssor meghatározásához. Ez talán a mi hibánk is, szervezőké, mert túl sokat akartunk rövid idő alatt, de az is lehetséges, hogy bár érik a helyzet, még nem érett meg igazán az együttes fellépésre. Tegyünk meg mindent a továbbiakban is, hogy ennek a lehetősége megteremtődjön!

További jó munkát kíván minden résztvevőnek, a Közösségfejlesztők Egyesülete nevében is

a Szerkesztő

Köszöntő - Mózes Ernő, Kunszentmilós város polgármestere

dr. Vercseg Ilona, a Közösségfejlesztők Egyesülete titkára:

Bevezetés az együttes gondolkodáshoz: A közösségfejlesztés és a helyi gazdaságfejlesztés

Judith Reynolds, a Devon Cooperative Development Agency

(Szövetkezetfejlesztési Iroda az angliai Devon megyében) igazgatónője:

Mit értünk közösségi alapú, önsegítő vállalkozáson?

A magyarországi tapasztalatok összevetése az angol tapasztalatokkal

Alison Lys tanácsadó, Munkaügyi Minisztérium Nemzetközi Programok Főosztálya: A gazdaságfejlesztés decentralizálása, a kormányzat és a helyi önkormányzatok felelőssége, különös tekintettel a Bács-Kiskun megyei tapasztalatokra

Projektbemutató I.

Az Álláskeresők Egyesületeinek Bács-Kiskun Megyei Szövetsége "Újra dolgozom" programja, bemutatja Tóth István, Szeri Adrienn, Andrási István

A hajdúböszörményi Munkanélküliek és Álláskeresők Egyesülete projektjei - Balogh Imréné

A bátonyterenyei "Esélyteremtés" Jóléti Szolgálat Alapítvány projektje - Berki Judit

Békésiné Budai Ágnes, Kisizsák, Egyesület a népi hagyományok ápolásáért, a munkahelyteremtésért

Projektbemutató II.

A Budapest VIII. "Nap Klub" Alapítvány tevékenysége - Templom Józsefné

Hegyháti Jóléti Szolgálat Alapítvány - Pósfay Péter

Projektbemutató III.

Hernádvécsei komplex térségfejlesztési program - Galyas László

ÁSZOKFA Állástalanok Szervezetei Országos Közösségének Fejlesztő Alapítványa - József Róbert: A munkanélküliség csökkentése és az innovációra alapuló szövetkezés

Munkanélküliek és Álláskeresők Egyesületeinek Országos Szövetsége - Simon József

Nagyszékely Alapítvány "Kék ház" Program - Donát Jordánka

Pro Excellentia Alapítvány a Napközbeni Kisgyermekellátásért, alternatív szolgáltatások bevezetése - dr. Mátay Katalin

Ormánság Alapítvány: Falutervezés és munkahelyteremtés - Lantos Tamás

Láng László, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány programvezetője

Az OFA nonprofit szervezetekre vonatkozó támogatási programjai, az eddig benyújtott pályázatok tapasztalatai

Bagó József, Munkaügyi Minisztérium Foglalkoztatási Programok Főosztálya, főosztályvezető-helyettes

A helyi kezdeményezések szerepe a foglalkoztatás elősegítésében

Az együttműködés lehetséges útjai - közös tervezés

Mózes Ernő vagyok, Kunszentmiklós város polgármestere. Engedjék meg, hogy az első kunszentmiklósi közösségfejlesztési szemináriumon tisztelettel és nagy szeretettel köszöntsem a szeminárium résztvevőit. Talán Önök közül többen először járnak nálunk. Örülünk, hogy a város egyik részén, itt Kunbábonyban, megkezdődhet egy olyan közösségfejlesztési program, a szervezők képzése, ami hosszú távon meghatározhatja nemcsak Kunszentmiklós, nemcsak a Felső-Kiskunság, hanem egész Bács-Kiskun megye életét a közösségfejlesztés területén.

Néhány szóban beszélek városunkról. 9000 lakosú, ősi kun halmaztelepülés. Nagyon jellemző erre a területre, hogy őseink mindig oda építkeztek, ahol éppen száraz és füves helyet találtak. Bács-Kiskun déli részén már nem így van, ott sakktáblás szerkezetű falvak, városok alakultak ki. Minket "konok kunokként" tartanak számon. Én magam "gyüttment"-nek számítok, 36 évvel ezelőtt kezdtem itt a pedagógusi pályafutásomat - hát most már befogadtak. Elég hosszú időnek kellett eltelnie, mert ilyen a településnek a szelleme. Egy azonban biztos: akit befogadnak, azt a szívükbe is zárják. Tehát attól sokkal, de sokkal melegebb szívű emberek élnek itt, mint ahogyan azt az első benyomás alapján meg lehet ítélni.

Hosszú utat tett meg ez a település, amíg erre a szintre eljutott. Önök most kimondottan mezőgazdasági jellegű területen vannak. Errefelé a '60-as években honosodott meg az ipar, akkor, amikor Budapestről kitelepítették az oda alkalmatlan gyárakat. Ez nagyon jó volt Kunszentmiklósnak és a környékén lakóknak, mert nem mindenki vállalta a termelőszövetkezeti munkát, s inkább Budapestre jártak az emberek dolgozni, gyárakba, tehát ingáztak, kétlaki életet éltek. Jelenleg is napi 8 vonat indul Budapestre és vissza, pedig a rendszerváltás óta Kunszentmiklóson megszűntek a közepes nagyságú gyárak. Hadd mondjak egy példát! Kunszentmiklóson volt a Temaforg-gyár egyik legnagyobb egysége, amely csúcsidőszakban közel 800 főt foglalkoztatott, elsősorban munkanélkülieket, aluliskolázottakat, analfabétákat rongyválogatásra. Olyan szempontból jó volt, hogy idetelepült ez a gyáregység, mert Kunszentmiklós 9000 lakosából a cigány lakosság száma meghaladja az 1300 főt, és ez a gyár munkát adott nekik. Mert zömében ők dolgoztak ott. Ez a gyár azonban megszűnik és most kénytelen vagyok elmondani, hogy ma kb. 1000 fő a munkanélküli Kunszentmiklóson. Nem egyszerű az önkormányzat feladata, de mindent megpróbálunk, hogy valamivel csökkentsük a munkanélküliséget. Májusban például megnyertük az Országos Közmunka Tanács egyik pályázatát, s jelenleg 150 főt foglalkoztatunk egy zöldmezős beruházásnál. Egy ipari park alapjait rakjuk le, most építjük a közműveket. Reméljük, hogy egy másik pályázatot is megnyerünk, ez augusztus végén indul, s ez a Felső-Kiskunság 11 településéből hatot érint: csatornaátereszek ásására 180 munkanélkülit fogunk alkalmazni. Ezt azért említettem meg, hogy mi is megpróbálunk tenni a munkanélküliség csökkentése érdekében.

Infrastruktúrával jól ellátott település Kunszentmiklós. Van egy református gimnáziumunk, egy szakközépiskolánk szakmunkásképzővel. Ezer főn felüli az általános iskolai tanulók száma. Meglehetősen sok az értelmiségi Kunszentmiklóson, sajnos a település közéletében, a kulturális életében ez nemigen érezteti a hatását. Amikor a pedagógusok jelentős része kénytelen a munkája mellett mást is vállalni, akkor a tanításon kívül nincs idejük foglalkozni sem a gyerekekkel, sem a közművelődéssel, sem a kultúrával. A rendszerváltást követően néhány egyesület alakult: nyugdíjas csoport, cigány érdekképviseleti szervezetek - mert abból ma kettő is van -, Felső-Kiskunsági Ifjúsági Egyesület. Megkezdődött tehát a civil szerveződés Kunszentmiklóson és a Felső-Kiskunságban is, ami majd a jövő útja lesz. Mi mindenképpen ezekre a civil szervezetekre szeretnénk támaszkodni, ehhez viszont az szükséges, hogy ezeket az embereket valamilyen formában felkészítsük, vagy az illetékesek, akik erre hivatottak, a képzésüket megoldják, mert ezek spontánul összeállt csoportok, kevés vezetői tapasztalattal, és nagyon hamar a kedvüket veszítik. Anyagi támaszuk minimális, elsősorban pályázati úton tudnak pénzt nyerni, abból próbálják magukat fönntartani. Ez a kurzus, amelyen Önök is részt vesznek, bizonyára azt a célt szolgálja, hogy azok a szervezetek, amelyeknek a csírái már megjelentek a társadalmi életben, az életképessé fejlődjenek.

Ahol most tartózkodunk, megváltozott az élet, s nem csak a Közösségi Ház tegnapi hivatalos átadása óta. Kunbábony településünk egy tanyaközpontja, közel 300 ember lakik itt kint. A '60-as években még jól működő tanyai iskola élt ebben az épületben. A körzetesítés, a tsz-szervezés után a felső tagozatosok bekerültek Kunszentmiklósra az ún. tanyasi kollégiumba, s ez megváltoztatta a tanyaszerkezetet is. Egyedül itt Kunbábonyban maradt meg ez a kis közösség, a többi tanyaközpont teljesen kihalt, le is bontották a házakat. Hála Istennek, hogy Varga Tamás és Huszerl József véletlenül itt megálltak, és megtetszett nekik ez a félig romos épület, mert ez most teljesen felújítva, gyönyörűen berendezve áll mindenki rendelkezésére. Ez elindított egy folyamatot. Megállt innen az elvándorlás, és az itt élő 300 ember - én egy kis falunak nevezem őket - megszervezte magát. Igenis szükségük van egy ilyen szerveződésre itt Kunbábonyon, mert ez az életet fogja jelenteni számukra. Kérem szépen, ez rövid idő alatt be is bizonyosodott. Amióta a Civil Kollégium beköltözött ebbe az épületbe, megpezsdült a kunbábonyiak társadalmi élete, külön alapítványt hoztak létre, külön klubjuk van, játszóteret építettek, ebben az épületben már ballagási ünnepséget szerveztek, tehát minden adott, hogy az itteni emberek jól érezhessék magukat. Így ez az épület kettős célt szolgál: egyrészt az Önök és az Önök után következők továbbképzését, másrészt pedig a kunbábonyiaknak, sőt a kunszentmiklósiaknak is lehetőséget ad az összejövetelre.

Örülünk annak, hogy ebben a nagy nyári melegben elfogadták a meghívást, és itt Kunbábonyon, az Önök képzésével valami elindul. Azt kívánom, hogy azt itt leszűrt tapasztalatok alapján a saját területükön, a saját közösségükkel jobban boldoguljanak, mert ez a jövő útja. Köszönöm, hogy meghallgattak. Jó munkát, jó tanácskozást kívánok!

Varga A. Tamás, a szeminárium levezető elnöke:

Szeretettel köszöntök mindenkit a Közösségfejlesztő Egyesülete és a Civil Kollégium nevében. A Civil Kollégium filozófiájába az tartozik, hogy adjuk össze a tudásunkat, és ezt az integrált tudást vigyük innen el. Ezért is választottuk a szeminárium-formát, mert ez felel meg a legjobban célunknak. A programot szívesen módosítjuk, ha valakinek van még valamilyen mondanivalója.

Mielőtt a program szerint Vercseg Ilonának átadnám a szót, kötelességem megkérni Huszerl Józsefet, aki a Civil Kollégium Alapítvány elnöke, hogy néhány szót szóljon a Civil Kollégiumról.

A Civil Kollégiumot egy olyan közösségfejlesztési szellemi műhely hozta létre, amelyik 10-15 éve működik együtt, ha nem régebben. Ennek a műhelynek az első szervezeti állomása a Közösségfejlesztők Egyesülete, amelyik ezt a szemináriumot is szervezte. Ez az egyesület 1989-ben alakult, és különféle szakemberek a tagjai, mintegy 150-200 fő. Ezek az emberek helyi fejlesztéssel foglalkoznak, legyen bármi is a foglalkozásuk.

A másik fontos programsor a helyi nyilvánosság megteremtése volt. Az egyesület több tagja bábáskodott helyi lapok, tévék, helyi rádiók létrejöttében. Ennek a munkának az eredménye a budapesti Civil Rádió is.

A harmadik nagyon fontos programpontja a Közösségfejlesztők Egyesületének egy információs munka, amelynek eredménye a Közösségi Kapcsolat Alapítvány, illetve a Közösségi Adattár. Az egyre szaporodó civil szervezetek nagy információhiányban szenvednek, és ez az alapítvány megpróbál ebben valamit segíteni.

A negyedik fontos programpont a közösségfejlesztő szakemberek képzése. Sok képzést csináltunk ebben a 10-15 évben. Ezek különböző szintűek, az önkéntes közösségfejlesztők képzésétől az egyetemi "A" szakos képzésig. Amit mi talán a legfontosabbnak tartunk, az a helyi cselekvések megerősítése: hogyan kell helyi újságot csinálni, hogyan kell egy helyi egyesületet alapítani, hogyan kell tárgyalni a helyi önkormányzattal, nyomást gyakorolni rá, ha szükséges, de főképp együttműködni vele. Ilyenfajta képzéseket tartottunk sokfelé, de mindig problémáink voltak a képzési helyekkel, mert azok alkalmatlanok voltak az együttgondolkodásra. Egyszer aztán összeszedtük a bátorságunkat és azt mondtuk: csinálunk egy képzési helyet magunknak, olyat, amilyent mi szeretnénk, és ennek eredménye ez a ház. Érezzétek jól magatokat itt, jó tanácskozást kívánok!

Ezek után kezdődhet a szakmai program. Vercseg Ilonáé a szó.

Vercseg Ilona:

Azok kedvéért, akik először találkoznak velünk, és nem tudják igazából, hogy mit is értünk közösségfejlesztés alatt, magáról a közösségfejlesztésről szólnék néhány szót. A közösségfejlesztés települések, kistérségek, szomszédságok komplex fejlesztését jelenti, mégpedig a helyi lakosok által. A közösségfejlesztő kezdeményezi a cselekvést azért, hogy az ott élők átvegyék azt, és valamilyen módon megfogalmazzák a saját akaratukat, elképzeléseiket, és megoldják a saját problémáikat. A közösségfejlesztés az élet minden területével foglalkozhat, s hogy egy adott településen éppen mi köré szerveződik a közösségi cselekvés, az attól függ, hogy az ott élő emberek mit határoznak meg problémaként, és mit akarnak megoldani. A közösségfejlesztő azon túl, hogy kezdeményez, igyekszik életben tartani, lelkesíteni, bátorítani ezt a folyamatot, igyekszik az emberekben sajnos nagyon gyakran hiányzó önbizalmat megerősíteni, igyekszik kapcsolatokat szervezni, információkat nyújtani, hogy a helyi emberek által elgondoltak meg is valósuljanak. A közösségfejlesztő addig marad ott a helyi folyamatban, amíg a helyi embereknek szükségük van rá, amíg igénylik az együttműködést. Nagyon gyakran többet látunk a helyi folyamatban, mint a helyi emberek, de nem tudunk mit tenni, ha ők maguk nem akarják a dolgot.

1975-76-ban kezdődött ez a fajta gondolkodás az itt jelenlévő jeles kollégák körében.1983-tól zajlott le az első közösségfejlesztői kísérlet, de korábban is voltak már kezdeményezések. A '80-as években elsősorban a helyi identitás megfogalmazása és megerősítése, a helyi emberek úttalálása egymáshoz volt a munkánk fókuszában. Amióta a rendszerváltás bekövetkezett, azóta egyre inkább a gazdasági témák kerülnek előtérbe. Bárhova megyünk és bárhol kezdeményezzük az emberek kapcsolatteremtését, együttműködését, az első probléma mindenhol az, hogy nincs munka, nincs megélhetés, nincs perspektíva és ebben kellene segítséget nyújtanunk.1992-ben, amikor Angliában voltunk egy tanulmányúton, megkérdezték tőlünk angol kollégáink, hogy milyen tapasztalatokat szeretnénk gyűjteni. Azt válaszoltuk, hogy olyanokat, amelyek arról szólnak, hogyan válhatnak vállalkozóvá az emberek. Összehoztak bennünket Judith Reynolds-szal, aki a Devon megyei Szövetkezetfejlesztési Ügynökség munkatársa volt - ma igazgatója -, és ez a találkozás volt a kezdete a mi azóta is tartó együttműködésünknek. Többen elvégeztünk nála egy ún. szövetkezetfejlesztési tanfolyamot, és amiért tulajdonképpen ezt a szemináriumot összehoztuk, az az, hogy még mindig nagyon keveset tudunk erről.

Ne haragudj, Judith, hogy ezt mondom, de még mindig keveset tudunk arról, hogy hogyan tudnánk segíteni a embereknek abban, hogy megalkossák a saját munkahelyeiket. Árnyaltabban nem tudjuk persze, mint nem tudtuk öt évvel ezelőtt, mert néhány próbálkozás már mögöttünk van. Megpróbáltuk például feltárni a helyi erőforrásokat. Elhoztam néhány közösségi felmérést összegző helyi füzetet, akit érdekel, az megnézheti a szünetben. Ezek mindegyike tulajdonképpen a helyi erőforrások feltárása: mi az, amihez az emberek értenek, mi az a helyi tudás, ami továbbfejleszthető, ami köré szerveződhetnének közösségi, de akár egyéni vállalkozások is. Előreléptünk tehát ebben, de mégis úgy találjuk, hogy azok, akiknek a legnagyobb szükségük van erre, a munkanélküliek, azok önszerveződés helyett inkább azt várják, hogy valaki teremtse meg nekik azokat a kereteket, amelyekben aztán dolgozhatnak. Valahogy mindig azt várják a közösségfejlesztőtől vagy a helyi önkormányzattól, hogy hozzanak oda munkát, teremtsenek lehetőséget, és akkor ők adják a munkaerejüket. Mi nem ebben gondolkodunk. Mi azt szeretnénk, ha az emberek képesek lennének - ha nincs más - saját maguk is kialakítani saját munkájuk kereteit és nem várnák el másoktól, hogy ezeket megteremtsék a számukra. Ehhez elsősorban tisztánlátás és bátorság, önbizalom és az egymás iránti bizalom kell, mert ha ez megvan, a többi képzések, partnerkapcsolatok építésével, informálódás révén megszerezhető. De épp ez az, ami a legjobban hiányzik, és ebben látjuk mi a közösségi munka óriási szerepét. Talán most érett meg a helyzet arra, hogy PHARE-támogatással létrehozhassuk az első hazai szövetkezetfejlesztő ügynökséget, éppen itt, Kunszentmiklóson, és remélhetőleg hamarosan a következőt, a Baranya-megyei Bicsérden.

E munkához 5 évvel ezelőtt még csapnivalóak voltak a feltételek az országban, de mostanában szerencsére változni látszanak. Létrejött az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány nonprofit szervezeteket támogató programja, Láng László fog erről majd beszélni nekünk. A munkaügyi központok és a vállalkozásfejlesztési alapítványok is egyre keresik azokat a támogatási lehetőségeket, amelyekkel hatékonyabban tudják a munkanélküliség problémáját, a helyi gazdaság fejlődését kezelni. Elképzelhető, hogy most értek meg azok a feltételek, amelyekben már érdemes gondolkodnunk, hogy mi is a mi feladatunk, mi is a mi dolgunk? Néhány ember megkeresett engem - és itt elsősorban József Róbertnek kötelességem köszönetet mondani, aki többeket ajánlott, hogy hívjuk meg erre a konferenciára, hiszen korábban nem ismertük egymást, valamint Simon Józsefnek, akinek kiterjedt kapcsolatai vannak és többeket segített ide -, hogy jöjjünk össze és gondolkodjunk közösen arról: hogyan lehetne összefogni a munkanélküliség enyhítése érdekében, miben álljon a segítés lényege. Abban-e, hogy még több egyesületet hozzunk létre? Vagy létrehozzunk egy információs hálózatot? Vagy képzésekre fogjunk össze? Folytassunk párbeszédet az OFÁ-val, hogy milyen fajta új programokat kellene kiírnia? Mit kellene csinálnunk tehát annak érdekében, hogy végre hatékonyabban előmozdítsuk e terület fejlődését? Ezeket a kérdéseket teszem fel a szemináriumnak.

Minderről eszembe jutott Paul Blin barátom a franciaországi Pont Audemer-ből, akivel e témában már csináltunk egy szakmai szemináriumot Pécsett, és aki különböző dolgokat mondott el ott kollégáival. Többek között azt, hogy Pont Audemer-ben, amelyik a környezetével együtt egy 20 ezres normandiai kisváros, létrehoztak egy egyesületet. Ennek az a célja, hogy minél több munkanélkülinek adjon munkát. Évente összeszámolják, hogy ki mennyi és milyen munkát végzett, hogy hány ezer munkaórát sikerült munkanélkülieknek adni: a kertekben történő fűnyírástól kezdve a szemétgyűjtésig, kicsi és nagy, szak- és segédmunkákat. Kiderült, hogy ezt az állam valamilyen módon támogatja is. Itthon bármennyire is vágytam volna, hogy ilyen megoldások létrejöjjenek, rájöttem, hogy egyáltalán nincs meg az a lobby, amelyik létrehozná azt az ernyőt, mondjuk a munkaügyi központokon, az OFÁ-n, a Munkaügyi Minisztériumon keresztül, amely alatt ilyen jellegű egyesületek létrejöhetnének. Szemináriumunkon most a vágyainkat is meg kéne fogalmaznunk, azt, hogy hogyan lehetne az apró munkákat, az 1 forintokat, az 1 órákat is hasznosító rendszereket kialakítani. Mert itt most nem a 100 munkást foglalkoztató üzemekről kellene beszélni, hanem arról, hogy a nüánszok is fontosak a munkahelyteremtésben és ezeket is támogatni kell.

Szeretettel köszöntöm körünkben Judith Reynolds-ot, aki nálunk már egy kicsit itthon van, mert 1994-95-ben, egy éven keresztül kiképzett az egyesületünk keretében 18 embert közösségi vállalkozások létrehozására. Úgy is mondhatnánk, hogy szövetkezetfejlesztésre, de nem szívesen használjuk ezt a szót, mert sajnos nálunk a szövetkezet szó kissé lejáratódott, hiszen a szövetkezeten belül a magántulajdont államosították. Ezért mondjuk most kissé körülményesen, de ugyanazt: közösségi alapú közösségi vállalkozás. Judith azután egy másik képzést is vezetett Baranyában 12 embernek. Ennek a képzésnek az volt a célja, hogy a végzett hallgatók képesek legyenek képezni a közösségi vállalkozás létrejöttét segítőket. Azért hívtuk meg Judith-ot, hogy vesse össze az otthoni és az itteni tapasztalatait, és adjon szempontokat a továbblépéshez. Judith, tiéd a szó!

Köszönöm. Először is elnézést szeretnék kérni, mert amint Ilona mondta, 1992 óta többször is jártam Magyarországon, de sajnos még mindig nem beszélek magyarul. Mindig azzal az elhatározással megyek haza, hogy megpróbálom, tanulni fogok, de túl nehéznek bizonyul a dolog. Nagyon sajnálom, hogy tolmácson keresztül kell beszélnünk egymással.

Rögtön be kell mutatnom Juhász Katit, aki a leghűségesebb tolmácsunk, és már közösségi szakembernek számít.

Mit is értünk tehát közösségi alapú gazdasági fejlesztésen? Nagyon sokféle válasz létezik erre a kérdésre. Az alapvető kiindulásom az, hogy a közösségi vállalkozás a helyi emberek készségeire és tapasztalatára épít, és ezt a tudást, tapasztalatot használja fel arra, hogy helyben munkahelyet teremtsen.

Ilona tette fel a kérdést, hogy mit is tehetünk annak érdekében, hogy segítsük a közösségi alapú vállalkozások fejlesztését. Az első válasz, amit szeretnék neki adni, az az, hogy először is nézzünk körül önmagunk környezetében! Amikor először találkoztunk, arról beszélgettünk, hogy kollégáim és én hogyan kezdtük el azt a folyamatot, amelynek során Devonban megpróbáltunk munkahelyeket teremteni, és már akkor megemlítettük, hogy mennyire fontos, hogy helyileg történjen a vállalkozás. Ez az épület pl., ahol most vagyunk, helyi anyagokból, helyi munkaerővel jött létre, az étel, amit itt kapunk, a helyi üzletekből került ide - és ez a kezdet. Meg kell adnunk az embereknek azt az önbizalmat, érzést és hitet, hogy amit ők létrehoznak, azt el lehet adni, erre szüksége van másoknak. Ez az első fontos lépés, amit tehetünk, nemcsak azért, mert közösségfejlesztők vagyunk, hanem azért is, mert emberek vagyunk. Hogy a felmerült igényeket, legyenek akár személyes vagy szervezeti igények, helyi szinten próbáljuk kielégíteni. És ilyen módon segítséget nyújthatunk az embereknek, hogy megtarthassák a munkájukat, ill. új munkahelyeket teremthetünk. Ez azonban nem elég, viszont létrehoz egy olyan környezetet, amelyben a közösségi vállalkozás létrejöhet.

És most néhány percig szeretnék beszélni arról, hogy Devonban milyen vállalkozásokat, projekteket segítettünk fejleszteni az elmúlt 10 évben.

Devonban négyféle módon segítjük a közösségi gazdasági fejlesztést. Ez a munka tulajdonképpen négyfajta szerveződésre irányul, amelyek nagyon sok módon különböznek egymástól, de hát különböző igényekkel hozták létre őket. Van azonban egy közös vonásuk is és ez pedig az, hogy mindegyik a helyi közösség tulajdonában van. Ők irányítják ezeket a vállalkozásokat és azok a munkahelyek, amelyek itt keletkeznek, azok a helyi közösséget gyarapítják.

A négyfajta szerveződés, amiről beszélni szeretnék, a következő:

- szövetkezetek;

- közösségi vállalkozások;

- hitelszövetkezetek;

- fejlesztési trösztök.

Tudom, hogy a "szövetkezet" egy kicsit nehéz szó, hiszen sok negatív mellékzöngéje van. Talán érdekes lehet, hogy Angliában is igen sok negatív képzet társul a szövetkezet szóhoz, de teljesen más, pontosan ellenkező okok miatt. Tartja magát az az előítélet Angliában, hogy a szövetkezetek egy radikális kisebbség érdekeit fejezik ki. Csak az elmúlt pár évben, amikor megnőtt a szövetkezetek száma és valóban megalapozták a tevékenységet, kezdtük megérteni, hogy mi is a valódi értékük.

Amikor elkezdtük a tevékenységünket Devonban, a megyében nem voltak még működő szövetkezetek. Azóta több, mint 70 szövetkezet-jellegű vállalkozás jött létre. És ez a 70 vállalkozás direkt ill. indirekt módon 1000 munkahelyet teremtett. Ebből is látszik, hogy a szövetkezetek nem jelentenek tömeges, széles körű megoldást a munkanélküliségre, viszont megteremtik azt a lehetőséget, hogy olyan emberek, akik korábban talán soha nem gondoltak arra, hogy saját maguk kezdjenek bele valamilyen vállalkozásba, elkezdjenek ebben gondolkodni, és valóban létrehozzanak maguknak valamit. Azok a szövetkezetek, amelyeket mi létrehoztunk, a gazdaság különböző szféráiban tevékenykednek. S tulajdonképpen az az ambíciónk, hogy a mi szövetkezetfejlesztő ügynökségünk azzal tudja megvalósítani a célját, ha majd a szövetkezetekkel kereskedik. Ezt még nem sikerült megvalósítanunk, de azért elég jól haladunk. Érdekelné-e Önöket néhány példa arról, amit a szövetkezetek csinálnak?

A legkisebb szövetkezetünket két ember csinálja - autóvezetést tanítanak. Mintegy hat hónapja kezdték el ezt a vállalkozást. Kidolgoztunk velük egy tervet, és e szerint az elkövetkező évben mintegy 40 munkahelyet tudnak teremteni szövetkezetükben. Egy másik példa: az egyik szövetkezetünkben csak nők találhatók, akik mindannyian fordítók és tolmácsok. A központjuk Devonban székel, viszont a munkatársaik Európa több pontján, több országában találhatók. És ez az egész azzal a három hölggyel kezdődött, akik úgy érezték annak idején, hogy nagyon kizsákmányolták őket tolmácsként. Különböző ügynökségeken keresztül dolgoztak, és nagyon rosszul fizették őket. Ezért létrehozták a saját ügynökségüket, egy szövetkezetet, és most ahelyett, hogy egy tulajdonosi réteg vágná zsebre a profitot, maguk között szétosztják. Beszélgettem a minap egyikükkel, aki elmondta, hogy az elmúlt év során háromszor annyit keresett, mint korábban a különböző ügynökségeken keresztül. Azt is elmondta, hogy a legújabb munkatársuk nem más, mint a saját lánya.

Ezek mind olyan emberek, akik korábban nem voltak részesei semmiféle üzleti vállalkozásnak, viszont mikor így összeálltak, azt tapasztalták, hogy igenis van annyi tudásuk, hogy létrehozzanak egy vállalkozást. Tulajdonképpen a legfontosabb feladata az ügynökségeknek - és ennek a szemináriumnak is ez a legfontosabb kérdése -, hogy hogyan tudunk megfelelő képzéseket biztosítani ezeknek az embereknek ahhoz, hogy megtegyék ezt a lépést. Ez nagyon sokféle módon történhet. Alapvető, hogy megadjuk nekik azt az üzleti tudást, üzleti know how-t, amit aztán a saját környezetükben fel tudnak használni, hogy sikeres vállalkozást tudjanak létrehozni. Másrészt pedig fontos, hogy legyenek olyan partnerek, amelyek ezeket a vállalkozásokat támogatják. Ilyenek pl. a pénzügyi vállalkozások. És hogyha valóban komolyan vesszük a közösségi vállalkozásokat, akkor el kell ismernünk, hogy nem tudjuk egyedül megvalósítani. El kell ismernünk, hogy együtt kell működnünk más emberekkel, más szervezetekkel, tehát a helyi és a központi kormányzattal, a különböző finanszírozó intézményekkel stb.

Most pedig szeretnék beszélni a második fajta vállalkozástípusról, amelyikben mi együtt dolgozunk, ezeket pedig úgy nevezzük, hogy közösségi vállalkozások. Ami megkülönbözteti a közösségi vállalkozást a szövetkezetektől, az a tulajdon kérdése. A különböző szövetkezetekben az emberek birtokában van a vállalkozás, egyenlően oszlik meg a tulajdon - tehát meglehetősen kevéssé hagyományos üzleti struktúrában dolgoznak. Akiknek a szövetkezetekben üzleti érdekeltségük van, azok maguk a dolgozók. Egy közösségi alapú vállalkozásban azonban - ahogy ezt a neve is mutatja - egyfajta közös tulajdonlás van. Ez a tulajdonlás megoszlik a munkaerő, tehát a dolgozók, illetve az adott közösség között, amelyben a vállalkozás működik. Ez azt jelenti, hogy a vállalkozás kapcsán keletkező profit az adott közösséget gazdagítja. Két, egymástól nagyon különböző példával szeretném megmutatni, hogy ez mit is jelent?

Az első példa egy "instant workforce", vagyis "azonnali munkaerő" elnevezésű szervezet. Ez a csoport egy közösségi felmérés alapján jött össze. A közösségi felmérés kimutatta, hogy nagyon nagy a helyi közösségben az igény a különböző alkalmi munkákra. Ez a társaság Plymouth városának belső részéből származik. A városnak ezen a részén 28%-os a munkanélküliség, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden negyedik felnőtt munkanélküli. Néhány ember ezek közül igényelné, hogy kisebb munkákat otthon valaki elvégezzen számukra, de sokszor nem tudják megengedni maguknak, hogy ezeket a munkákat különböző vállalkozókkal végeztessék el. Ez a fajta vállalkozás lehetővé tenné, hogy rövid időn belül megfizethető munkát kapjanak. És miután együtt dolgoznak, össze tudnak hozni annyi jövedelmet, amiből meg tudnak élni és folytatni is tudják ezt a munkát. Amióta elkezdték ezt a tevékenységet, azóta már egy vendéglátóipari egységet is kialakítottak, és nagy jövedelmük van abból, hogy különböző helyi rendezvényeket szolgálna ki. Ez nagyon jó példa arra, hogy egy kilátástalan helyzetből induló közös vállalkozás hogyan tud valóban nagyon sikeres lenni.

A következő példa egy rock-együttesé. Ennek az együttesnek az a neve, hogy a "Hang fegyverei". Nagy hírnévre tettek már szert Angliában, és ezen a héten részt vesznek egy nagy rockfesztiválon is. Ez az egész úgy kezdődött, hogy néhány fiatalokkal foglalkozó szociális munkás aggódott amiatt, hogy sokan lógnak az iskolából. Hangszereket kölcsönöztek és biztosítottak a fiatalok számára, s néhányan közülük odáig fejlődtek zeneileg, hogy már meg is élhettek volna a zenélésből. De a törvények nem tették lehetővé, hogy üzleti vállalkozásba kezdjenek, ezért meg kellett találni a törvényes formát arra, hogy ezt megvalósíthassák. Megkeresték az ügynökségünket, és mi segítettünk nekik abban, hogy kialakítsanak egy közösségi alapú vállalkozást, amely most már öt együttest foglal magába. És mindenki, aki ezekben az együttesekben játszik, 25 év alatti. Ez a projekt nemcsak felkeltette a fiatalok érdeklődését, hanem zenei területen 15 munkahelyet is teremtett. Ez a projekt nemrég kapott több mint 1 millió font támogatást az angol nemzeti lottótól (nálunk Szerencsejáték Rt. A szerk). Ebből felépítenek maguknak egy saját épületet saját stúdióval, és itt tudnak majd játszani, gyakorolni is. Itt lehetőség lesz képzésre is, hogy valóban profi felvételeket tudjanak készíteni. Ez a fejlesztés további 35 embernek fog munkát adni. Az egész három év alatt fejlődött idáig és onnan indult ki, hogy valaki aggódott azért, mert sokan lógtak az iskolából. Sok közösségi vállalkozás nem abból indul, hogy valakinek van egy hatalmas nagy ötlete, hanem van egy kicsi, de jó ötlete, amire aztán lehet építkezni.

A továbbiakban szeretnék egy új élményünkről beszélni. Új a mi ügynökségünk számára, de nem olyan új Angliában, és nagy lehetőséget jelenthet különböző közösségi helyzetekben. A hitelszövetkezetekre gondolok.

Volt néhány kereskedelmi példa, amit követtünk, ilyen volt pl. a British Airways hitelszövetkezete, amelyet saját alkalmazottai részére hozott létre. A helyi rendőrszervezet is rendelkezett egy hitelszövetkezettel. Amikor ennek a két nagy szervezetnek a példáját láttuk, azt gondoltuk, hogy biztos van benne valami... Az utóbbi időben kis, 5-10 ezres településeken dolgoztunk és segítettünk a helyi lakosoknak abban, hogy létrehozzák a saját hitelszövetkezeteiket. Ezek részben takarék-, részben kölcsönt szolgáltató szövetkezetek, és azoknak a tulajdonában vannak, akiknek a pénze ebben a szövetkezetben benne van. Azoknak az életében, akik bekapcsolódtak ezekbe a szövetkezetekbe, nagyon sok változást hozott. Különösen a szegény közösségekre érvényes ez, mert ezekben mindig nagyon nehéz volt hitelhez jutni. Sokan egyáltalán nem is tudnak kereskedelmi bankoktól kölcsönhöz jutni, ezért gyakran illegális kölcsönzőkhöz fordulnak, akik persze többszáz százalékos kamatokkal dolgoznak. A hitelszövetkezet ezzel szemben tud kis kölcsönöket, kedvező kamatokat adni, ami nagyon sokat jelenthet egy kis jövedelemmel rendelkező családnak.

Devonban jelenleg 6 kis hitelszövetkezetünk van, de az a célunk, hogy mindenki, aki Devonban él és szüksége van rá, tagja lehessen egy-egy hitelszövetkezetnek. Nemcsak azért említettem ezt, mert ez - ha szerény módon is, de - egyfajta jövedelemteremtő forrás, hanem azért is, mert nagyon fontos képzési lehetőségeket, ill. önbizalom-építést jelenthet azok számára, akik részt vesznek benne. Ezért képzéseket szerveztünk, ahol az újonnan érdeklődőknek a kölcsönökről beszélnek azok, akik már hitelszövetkezetekben dolgoznak. Nagyon sokan közülük elég rossz élményekkel gondolnak vissza az iskolai évekre, és elég hamar befejezték a tanulmányaikat. Itt tehát nem könyvelőkről van szó, vagy olyan emberekről, akik olyan jók lennének matematikában... Sikerült azonban elérnünk azt, hogy növelni, fejleszteni tudtuk a képességeiket, és képessé tettük őket arra, hogy ezeket a szervezeteket tudják működtetni. Mivel ezek kormányzattól függő szervezetek is, nincs egyszerű munkájuk, de duplán profitálnak ebből a tevékenységből: egyfajta jövedelemteremtést biztosítanak és segítik a családokat, ugyanakkor növelik tudásszintjüket. Ez annyira igaznak bizonyult, hogy már az volt a probléma, hogy néhány embert meg kellett próbálnunk továbbra is a hitelszövetkezetben tartani, mert el szerettek volna menni, hiszen már jobb munkahelyet is tudtak volna kapni. Ez azért már egy egész kellemes probléma.

Most néhány szót szeretnék arról beszélni, hogy mennyire megváltoztak a körülmények a gazdaságnak ebben a szférájában, és azt hiszem, hogy ez nálatok is nagyon releváns. A szövetkezeteket, ill. közösségi alapú vállalkozásokat kicsit idealista dolognak tartották, és sokan úgy gondolták, hogy nem lehet ezzel valódi eredményeket elérni. A helyi-, illetve a központi kormányzatnak az volt a véleménye, hogy csak úgy lehet a gazdaságot fejleszteni, ha invesztálnak. Tehát ha mondjuk Devon valamilyen csoda folytán oda fogja tudni vonzani a hatalmas gyárakat, és ezzel rengeteg munkahely fog teremtődni. Milyen meglepetés, hogy ez nem így történt...! Most már úgy tűnik, hogy mind a központi, mind a helyi kormányzat megváltoztatta a hozzáállását a közösségi alapú vállalkozásokhoz. És ez három módon nyilvánult meg számunkra: Az első az volt, hogy a különböző gazdasági fejlesztési EU programokban nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy bevonják a közösségeket a regenerációs törekvésekbe. Ez azt jelenti, hogy ha egy régió szeretne valamilyen EU-alapot megkapni, azt is meg kell mutatnia, hogy a helyi közösségeknek mi a szerepe ebben a programban. Ez óriási változást jelentett számunkra. Ugyanígy történt ez a központi kormányzat által nyújtott támogatásnál is. Ezeknek is nagyon fontos elemévé vált a közösségi aspektus. Harmadszorra pedig: új kormány van Angliában. Talán korai még ezt mondanom, de biztosak vagyunk abban, hogy ez igenis változást fog hozni abban, ahogyan a kormányzat a közösségi alapú vállalkozásokat tekinti. Elméletileg ezután nemcsak arról lesz szó, hogy úgy tekintenek minket, mint akik a szegény emberek számára valamilyen megoldást próbálnak találni, hanem valóban komoly partnerként fognak minket kezelni. Azt hiszem, hogy ez a fajta új hozzáállás hozzá fogja segíteni a közösségi alapú vállalkozásokat ahhoz, hogy valóban virágozzanak, s nemcsak Nagy-Britanniában, de egész Európában is.

S végül szeretnék arról beszélni, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, mi történik a mi saját közösségünkben. Nagyon sok olyan körülmény, amit itt láttam, tulajdonképpen Devonban is megtalálható: a vidéken élők nagyon gyenge szolgáltatásokkal rendelkeznek, magas a munkanélküliség, kevés a beruházások mértéke, s nagyon nehéz hozzájutni pénzhez, illetve forrásokhoz, amelyek ezen változtatni tudnának. De azért azt kell mondanom, hogy a közösségi gazdasági fejlesztés önmagában még nem válasz. Hiszen ez mindig is egy kisebb mérvű és lassúbb fejlődés lesz, tehát nem pillanatnyi, gyors megoldást jelent. Ami megkülönbözteti az egyéb jellegű gazdasági fejlődéstől, az ennek a fejlődésnek a minősége. Hiszen ezek a vállalkozások olyan embereknek a birtokában vannak, akik ismerik a helyi történéseket, mert ott vannak helyben, s éppen ezért sokkal jobban reagálnak a különböző változásokra. S miután helyi szolgáltatásokat biztosítanak, e szolgáltatásokat a fogyasztók nagyra értékelik. Ez olyan gazdasági előnyt jelent, amit a magánszféra soha nem tudna biztosítani. S ezek azok az erősségek, amelyekkel a sikeres közösségi vállalkozásokat építeni tudjuk. És hogyha feltennénk azt a kérdést, hogy milyenfajta közösségi vállalkozásokat kellene segítenünk, erre azt mondanám, hogy nincs válaszom, illetve sokezer válaszom van. De engedjetek meg néhány ötletet, ami ezen a gyönyörű tájon hasznos lehet. Ilyenek például a szövetkezeti marketing struktúrák kistermelőknek. Európában nagyon sok olyan szövetkezet és közösségi vállalkozás van, amelyek a tevékenységüket a turizmusra építik. S azt hiszem, itt is és Európa más részein is nagyon sok olyan ügyes kézműves van, akik nagyon nehezen tudnak megélni. Együtt viszont képesek lehetnek arra, hogy sikeresen tudják a termékeiket menedzselni és eladni. Ez csak néhány példa arra, hogy milyen területeken tudunk közösségi vállalkozásokat létrehozni.

Hoztam néhány brosúrát, és ebből az egyik pl. egy iránymutató könyvecske, a címe: Közösségi munkák - kalauz a közösségi gazdasági cselekvéshez. (Community Works! a guide to community economic action. Published by the New Economics Foundatin). E füzetecske célja az, hogy a különböző gazdasági vállalkozásokat valamilyen rendszerbe foglalja. Ha például valakit a közösségi hulladék újrafeldolgozása érdekel, erről egy egész oldal található. Ötletet adnak, hogy hogyan lehet egy ilyen vállalkozást elkezdeni, és megadják azoknak a szervezeteknek a címét is, akik beleegyeztek abba, hogy belekerüljenek ebbe a könyvbe és segítséget is hajlandók adni. Ez egyrészt elképzelést adhat arról, hogy mennyire széles skálája van a közösségi vállalkozásoknak Angliában, másrészt ötleteket is adhat a vállalkozásokhoz. Ötletet és inspirációt fog adni. Köszönöm a figyelmeteket.

Nagyon izgalmas, amit Judit elmondott. Utalt arra, hogy egy ún. közösségi felmérés által jött létre egy vállalkozás. Tudnotok kell, hogy éppen egy devoni utazás alkalmával találtak rá kollegáink erre a módszerre, és ennek kidolgoztuk a magyar változatát úgy, hogy régi módszereinket ötvöztük a Devonban látott módszerekkel... Az első közösségi felmérés Kecskéden zajlott, Vercseg Ilona és Mészáros Zsuzsa dolgozott akkor ott, és ennek eredményei is vannak, itt olvasható az összegző füzet. Cserkúton is lezajlott ez a folyamat, Jónás József cserkúti polgármester is itt van közöttünk. Cserkúton többek között a munkahelyteremtéssel kapcsolatban hangzottak el kérdések. Nagyon érdekes a legutóbbi közösségi felmérés, amely Budapest X. kerületében, Kőbányán zajlott, és ahol a kisgyerekes családokkal kapcsolatos volt a feltárás. Itt egy Szívesség-Szolgálat megszervezésére mutatkozik igény. Aki akarja, megnézheti ezeket a füzeteket.

Nagyon fontos az, ami a Judit előadásából is kitűnt és ennek egyfajta ellenpéldája volt a polgármester által említett, 150 embernek biztosított közmunka. Ennél sokkal finomabb dologra van szükség az életünkben, bár ez is egy út, de nem hosszú távú megoldás. Szünet után Alison Lys, a Munkaügyi Minisztérium Nemzetközi Programok Főosztálya tanácsadója következik.

(magyarul:) Szép jó napot kívánok! Alison Lys vagyok, a Munkaügyi Minisztériumból, tanácsadó vagyok, de a területfejlesztésen belül a munkanélküliek helyzetével foglalkozom. Öt éve vagyok Magyarországon, elnézést kérek, hogy nem folytatom magyarul, mert az nagyon lassú és pontatlan lenne.

(angolul:) Önök a kísérleti nyulak, mert most először vállalkoztam erre, hogy magyarul beszéljek. Kicsit nehéz helyzetben vagyok most, hiszen a központi kormányzat képviseletében vagyok jelen, és ez soha nem egy népszerű szerep, de ebből a szemszögből fogok Önökhöz beszélni és tudom, hogy ez esetleg egy kicsit provokatív lesz.

Bizonyos folyamatok, amelyek már végbementek Nagy-Britanniában és viszonylag lassan, Magyarországon sokkal gyorsabb ütemben zajlanak. Nyilván nem vagyok abban a helyzetben, hogy a közösségi vállalkozásokról beszéljek Önöknek. Szeretnék viszont a nem-kormányzati szervekről, vagy ahogy itt mondják, a civil szervezetekről beszélni, amelyek fantasztikus ütemben fejlődnek Magyarországon. És annak érdekében, hogy ezt bemutassam, ha megengedik, röviden arról beszélnék, hogy mi történt az elmúlt években Európában. Miután Önök is nagyon hamar belekerülnek ebbe az európai környezetbe, nagyon fontos, hogy ismerjék ezt az európai hátteret. Biztos vagyok benne, hogy Judith egy-két dologban majd vitatkozni fog velem. Mindenkit felkérek erre, nyugodtan vitatkozzanak, nyitott vagyok mindenféle kérdés iránt.

A háború óta Nyugat-Európában a kormányzatok mindig egy felülről jövő megközelítést alkalmaztak szociálpolitikájukban. Tehát a központban meghatározták, hogy mi a probléma, milyen krízis van - munkanélküliség vagy valamilyen egészségügyi téma -, és akkor ezt elkezdték megvitatni, elkezdtek rajta gondolkodni. És végül válaszként egy kormányzati kezdeményezést tettek, amihez a kormányzat adott pénzt, amit aztán mindig a központi vagy a helyi önkormányzatokon keresztül teljesítettek. Ez a módszer azonban nagyon drága volt, s nagyon gyakran nem is oldotta meg megfelelően a problémát. Ennek következményeként sok esetben a problémát felváltotta egy másik, egy újabb probléma. Ami természetesen azt jelentette, hogy egy újabb kezdeményezéssel kellett előállni, ami követte az előzőt. E folyamatok mellett ugyanígy megfigyelhettük Nyugat-Európában, hogy a piacgazdaság előtérbe került és nagyon sok olyan folyamat zajlott a gazdaságban, amelynek következményeként megnőtt a vesztesek száma. A szakadék a vesztesek és győztesek között megnőtt.

Abból, amit idáig mondtam, bizonyos dolgok ismerősnek tűnhetnek itt Magyarországon is. A kormányzati kezdeményezések alapvetően nem tudtak megbirkózni az igényekkel. És nem is volt elég pénz arra, hogy megfeleljenek az igényeknek. Többen elkezdték felismerni, hogy valami nem stimmel ebben a rendszerben, és elkezdték kifejezni nemtetszésüket különböző lobbycsoportok formájában. Ezek a csoportok meglehetősen esetleges módon jöttek létre. Voltak olyanok, melyek a probléma szerint csoportosultak, voltak földrajzi csoportok. Azok a lobbycsoportok, amelyek kis régiókban alakultak, sokkal jobb helyzetben voltak atekintetben, hogy jobban tudták azonosítani a problémákat, mert ott voltak a helyszínen. Nekem azonban az a személyes meglátásom, hogy borzasztóan sok időt vesz igénybe az, amíg ezek a csoportok meg tudják szervezni a tevékenységüket. Azt hiszem, hogy ebben a stádiumban van Magyarországon a civil szféra, illetve a nem-kormányzati szervezetek. Nagyon sok alapítvány jött létre Magyarországon, mint közösségi kezdeményezés vagy valamilyen nem-kormányzati szervezet kezdeményezése, ami természetes következménye annak, ami a közösségekben lezajlik. Azonban eljött az ideje annak, hogy valóban megszervezzük magunkat. Hogy elérjük azt, hogy egységesen tudjunk felszólalni, pénzforrásokat teremteni.

Hogy visszatérjek az általam elmondott európai példához: a kormányoknak, különösen a brit kormánynak, nagyon sok időre volt szüksége ahhoz, hogy elkezdjen bízni a nem-kormányzati szervezetekben, hiszen itt laza szerkezetű szervezetekben kellett megbízniuk, akik kormányzati támogatást szerettek volna. És tulajdonképpen kormányzati intézkedéseket hajtottak végre, de a dicsőség már az övék volt. Sok idő kellett ahhoz, hogy ez kialakuljon. Nagyon sok lobbycsoport kapcsolódik valamennyire a politikához és ezért nem élik túl a kormányváltásokat. Vannak nagyon kis csoportok, ami azt jelenti, hogy nem tudják kialakítani azt az infrastruktúrát, ami segítené őket abban, hogy továbbvigyék a projektjüket. Vannak olyan csoportok, amelyek azért jönnek létre, hogy bizonyos pénztámogatásokat megszerezzenek. Nem tagadhatjuk, hogy ez Magyarországon is előfordul, de emiatt nem kell aggódni, mert másutt is ugyanezt tapasztaltam. Azt azonban fontos felismerniük, hogy bizonyos spontán szerveződésű csoportok nem fognak fennmaradni. Azok viszont, amelyek fennmaradnak, beépülnek a közösség infrastruktúrájába. Partnerség keretében összekapcsolódnak, vagy valamilyen ügy mentén, vagy pedig földrajzi elhelyezkedés alapján. Így lehetőség van arra, hogy a szakmai tudásuk összeadódjon. A szakmaiság nagyon fontos, amikor a kormányunkkal kommunikálunk. Ha vérző szívként megyünk a kormányhoz, akkor nem fogjuk megkapni a megfelelő választ. Nagy-Britanniában most már kialakult a nem-kormányzati szervek magva, és a kormány lassan hozzászokott ahhoz, hogy ezeket a szervezeteket használja információszerzéshez és a különböző programok megvalósításához. Tehát így részesévé váltak a kormánypolitikát kialakító hálózatnak. És fölhasználják őket, amikor valamilyen új tervet alakítanak ki, vagy pl. a költségvetésnek az összeállításánál. Nagy-Britanniában manapság gyakorlatilag minden helyi kezdeményezést kiadnak alvállalkozóknak. Mondanék egy példát erre: a kormányzat által működtetett foglalkoztatási klubok hagyományosan a kormányzathoz tartoztak. Azért is említem ezt meg, mert tudom, hogy Magyarországon jelenleg 34 ilyen foglalkoztatási klub (job club) van. Ma már az ilyen job-cluboknak mintegy 90%-át a nem-kormányzati szervek működtetik. 7-8 évvel ezelőtt még kormányzati képviselőnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyent működtessen. Ugyanakkor a központi kormányzat szerepe is megváltozott Nagy-Britanniában, hiszen ha nem mi adjuk ezeket a kezdeményezéseket, akkor egy másik szerepet kell találnunk magunknak. Ez pedig a munkának a kiadása, figyelemmel kísérése, értékelése. Ez azt jelenti, hogy ha egy szervezet pénzt kap egy projektre a kormánytól, akkor számíthat arra, hogy ezentúl a kormányzati tisztviselők rendszeresen figyelni fogják, hogyan hajtják végre ezt a feladatot, figyelik a könyvelésüket, a színvonalat, amelyen teljesítenek.

És most néhány szót Magyarországról, az én személyes szempontomból. Teljesen világos, hogy a központi kormány felismerte, hogy nem tudnak megbirkózni azzal a rengeteg helyi problémával, ami helyi szinten jelentkezik. Az én rövid pályafutásom alatt is már 5-6 kormányzati alap jött létre, amelyet azután az ilyen munkákhoz ki tudunk adni. Az egyik probléma az - és ezt itt a minisztériumnál látom, hogy még nem eléggé világos -, hogy hogyan tudják ezt a folyamatot irányítani. Felkészültek viszont arra, hogy ezeket a pénzalapokat odaadják a nem-kormányzati szektornak, amelyben a szervezetek aztán a helyi igényekre fel tudják használni. Így sokkal gyorsabban végbement ez a folyamat Magyarországon, mint Nagy-Britanniában.

Tudom, hogy nemrégiben született egy új törvény a nemkormányzati szervezeteket illetően. Tudom, hogy még nem felel meg igazán az elvárásaiknak. De ez az a pont, ahol ez a szektor nagyon aktív lehet. Ha sikerül erős csoportokat összehozniuk - azt nem tudnám megmondani, hogyan -, akkor mindenképpen hasznos tanácsokat adnak, hiszen maga a minisztérium is valahol számít erre, mert ők sem tudják, hogy mi a legjobb. Tudom, hogy a kollegám, Bagó József jön holnap, úgyhogy ki lehet használni az alkalmat a lobbyzásra. Tudom, hogy a civil szervezetek egyik legnagyobb problémája az, hogy nincs külön alap a működési költségeik fedezésére. A kialakult rendszer miatt rákényszerülnek arra, hogy ezeket a működési költségeket elrejtsék a projekt-költségekben. Ilyenkor, ha a kormányzati tisztviselő olvassa a pályázatot, azt mondja: hoppá, nem lehet bennük megbízni! És ettől Önök fognak igazán szenvedni. Mindenképpen szükség van arra, hogy egész magas szinten lobbyzzanak, tehát egészen a miniszterelnöki hivatalig, hogy ott is megértsék, hogy a nem-kormányzati szervekben, a civil szektorban igenis meg lehet bízni és képesek arra, hogy végre is hajtsák azt, amit ígérnek.

Egy másik dolog, amit tapasztalok, hogy rengeteg kis szervezet ad be külön pályázatokat. Főleg a Foglalkoztatási Alaphoz kezdetben 7-800 pályázat érkezett be és ezek nagy része egészen pici pályázat volt. És miközben folyt ez a folyamat, ez a 7-800 szervezet nem beszélt egymással, hiszen attól féltek, hogy ezzel csökkentik a saját esélyeiket. A Foglalkoztatási Alap azért akkoriban még eléggé tapasztalatlan volt, és bizonyos politikai hatások miatt megpróbálta a pénzt úgymond egyenlően elosztani ahelyett, hogy a nehezebb döntést hozták volna meg, vagyis megnézték volna, hogy melyik az, amelyik valóban érdemes arra, hogy támogassák. Ami még rosszabb, az az, hogy a pályázók nem azt a pénzt kapták meg, amit megpályáztak, mert ugye arányaiban lett elosztva a pénz, hanem kevesebbet, ami azt jelenti, hogy sok projekt így elbukhatott. Általában épp elég nehéz megbirkózni a feladatokkal még akkor is, ha a teljes összeg rendelkezésünkre áll, de ha csak mondjuk 70%-a, akkor lehetetlen. Ekkor jutottam arra következtetésre, hogy sokkal jobb lenne, ha ezek a csoportok össze tudnának jönni valamilyen elvek szerint, pl. földrajzi elhelyezkedés szerint, és így már a pályázó csoportok nagyobbak lennének, erősebbek lennének, kevesebb lenne belőlük, aminek az lenne a következménye, hogy a Foglalkoztatási Alap könnyebben megbirkózna ezekkel a pályázatokkal, másrészt a projektek is sokkal sikeresebbek lehetnének. A Foglalkoztatási Alap és a többi alapok évről évre többet tudnak és egyre eredményesebbek, de ez a folyamat még sikeresebb lehetne, ha Önök is segítenének ebben a tanulásban. Ez nem azt jelenti, hogy most kioktatom Önöket, hiszen nekem sincsenek meg a megfelelő válaszok a tarsolyomban. Személyes megközelítést szerettem volna Önöknek adni, hiszen abban a megtisztelő helyzetben vagyok, hogy a kerítés mindkét oldalán ott lehetek.

És végül szeretném azzal befejezni, hogy mindnyájuknak gratulálok. Azok a civil szervezetek, amelyekkel találkoztam, egyszerűen fantasztikusak. Az az ütem és gyorsaság, amellyel a változások itt Magyarországon végbementek, Nyugat-Európában szinte elképzelhetetlen. És szinte nem is találok szavakat arra, hogy értékeljem azt a fantasztikus képességet és gyorsaságot, ahogy ezekre a változásokra tudtak reagálni. Éppen ezért az az érzésem, hogy ha meg tudnák úgy szervezni ezt a tevékenységüket, hogy nemcsak egymás között lobbyznak, hanem felfelé is, ezzel segíteni tudnák a kormányt abban, hogy jobban tudja végezni a tevékenységét, hiszen ők is nehéz időket élnek most.

Varga A. Tamás:

Amikor Alison beszélt, az jutott eszembe, hogy micsoda jó közösségi munkás is ő, merthogy pontosan az az izgalmas a közösségfejlesztő munkájában, hogy kívülről jött emberként kicsit rálát bizonyos dolgokra, és miközben a helyi emberek őrlődnek valamilyen malomban, ő meglát egy más összefüggést. És most adjunk szabad teret, hogy kérdezzetek, vitatkozzatok!

(Megjegyzés: terjedelmi okokból a megszólalásokat némileg rövidített, néhol tömörített változatban közöljük. Ez azonban, reményeink szerint, nem jelent tartalmi, csak stiláris rövidítést. Akik beszámolójuk mellé írásos anyagot is leadtak, azok projektismertetését ezek felhasználásával kiegészítettük és pontosítottuk. A szerk.)

Évekkel ezelőtt az álláskeresők egyesületei, a Közösségfejlesztők Egyesülete - én szerettem volna a Népművelők Egyesületét is bevonni, mert egy csomó kistelepülésen ők a természetes letéteményesei a dolognak - beadtunk egy pályázatot szövetkezetfejlesztési tanfolyamra a Nemzeti Kulturális Alaphoz, amelyik - mondanom sem kell - elég süket volt erre a kezdeményezésre. Gördítettük előre a dolgokat, elkészült egy nemzetközi testvérszervezetünkkel egy PHARE pályázat, ami immáron Brüsszelben veszített valami miatt. Azóta elkészültek újabb projektek, és úgy értünk el ide a mai napig, hogy sokfelől nagyon jó megközelítések, ráérzések történtek.

1991-92 óta az országban számos helyen nőtt fel olyan nonprofit kezdeményezés, amelynek iszonyú nagy szüksége lenne arra a gondolatmenetre, amiről most itt szó van. Elindultak egyesületi formában vállalkozások, és az én számomra már teljesen világos, hogy ezekre nem jó már az egyesületi forma, mert valójában munkahelyet teremtenek, gazdálkodnak, tehát valamilyen gazdasági formula kellene nekik. József Róbert talán majd erről is beszél. Tavaly decemberben - én MÁOSZ elnökként, Robi ÁSZOKFA elnökként - elmentünk az OFÁ-hoz, mert szele volt annak, hogy lesz egy új aktív eszköz, aminek a révén munkanélküliek ismét hozzájuthatnak tőketámogatáshoz, visszatérítendő formában. Robi összeállított egy pályázati tervet az OFA számára, amit meg is tárgyalt az OFA kuratóriuma, és ami arról szólt, hogy írjon ki az OFA egy szövetkezetfejlesztési pályázatot. Robi ezt majd elmondja. Hermann Imrét is bele kéne szőni ebbe a történetbe, de hát ő is majd elmondja. Most végre itt van együtt ez a társaság. Igenis vannak nagyon jó lobbykezdemények, valahogy össze kéne kötni ezeket a dolgokat. Picikét itt is lehet majd hozzátenni az ügyhöz. Alison is erről beszélt, és én nagyon örülök ennek. Olyan ez itt most, mint egy leendő szövetkezetfejlesztő szövetkezet, vagy szövetség.

Alison beszélt arról, hogy a kisebb civil szervezeteknek is össze kéne fogni. Tökéletesen igaza van, de csak a nagyok tudnak összefogni, közös projekteket kidolgozni és végigcsinálni, mert nem nyűglődnek működési gondokkal. Igazából abban kellene először is összefognunk, hogy a kisebb szervezetek működési költségei is biztosítottak legyenek. Be kellene valahogy építeni a pályázati kiírásokba a működési költségeket. Jóformán csak a nagyok tudnak már pályázni és ez egyre nehezebb. Csak azok tudják egyáltalán kitölteni a pályázatokat, akik már komoly tapasztalatokkal rendelkezzenek. Olyan bonyolultak az adatlapok is. És a nagyok a kezdőkkel nem igazán szívesen szervezkednek, mert félnek, hogy őket magukat is visszarántják a nullpont felé. Több bátorság kellene, azt hiszem, a kicsik részéről, viszont a nagyoknak is jobban körül kellene nézni a kicsik háza táján.

A pesszimizmusomat szeretném megosztani az utolsó előadással kapcsolatban, hogy az állam által leadott feladatokat a nonprofit szervezetek teljesítsék. Nekem van egy olyan erős gyanúm, hogy ez sokkal több kárt fog okozni, mint hasznot. Ezt pedig arra alapozom, hogy a nonprofit szervezetek egyik alapvető sajátja, hogy innovatívak. Az államnak az a sajátja, hogy nem innovatív, saját belső tulajdonságainál fogva nem is lehet az. Ha az állam leoszt bizonyos feladatokat a szervezeteknek, akkor az a szervezet, amelyik ezt elfogadja, az elveszíti az innovatív funkcióját, ez az érzésem. Mert szüksége lesz némi kompromisszumra vagy inkább konformizmusra az állammal szemben. És ez szerintem egy nagy veszély, mert épp a lényegétől fosztják meg a nonprofit szervezeteket, méghozzá pont azokat, amelyek a legerősebbek, hiszen a legerősebbeket fogja az állam támogatni. Csak a kicsik és gyengék maradnak radikálisak és innovatívak, azok viszont minek? Hiszen nem lesz semmiféle hatásuk arra, amire hatni akarnának.

Ez az egyik probléma. Úgy gondolom, ha ez bekövetkezik, akkor - hogy marxi terminológiát használjak - létrejön egy nem munkás-, hanem nonprofit arisztokrácia, amelyet megfosztanak radikalizmusától és innovatív sajátosságaitól, s mindezzel leválasztják azokról a kis szervezetekről, amelyek a legfontosabbak, és ettől kezdve egy egyenlőtlen verseny indul be, mert akiknek nagy a vagyona, jó kapcsolatokkal rendelkeznek, azok természetesen kiemelkednek, és meg tudják szerezni a működésükhöz szükséges forrásokat. Vagyis egy nagyon egyenlőtlen verseny fog kialakulni a nagyok és a kicsik között és egy ugyanolyan polarizálódás fog lezajlani a nonprofit szektorban, mint amilyen globálisan, a vagyon és a jövedelem elosztásában. Jó lenne erre odafigyelni, mert szerintem nagyon veszélyes folyamat az, ami megindult.

Tamás vitatkozott a legutóbbi előadóval, én meg vele szeretnék vitatkozni, mert pont az ellenkezőjét akartam mondani. Alison elmondta, hogy 7-8 évvel ezelőtt a job-klubokat Angliában a kormányzati emberek működtették. Mára 70-80%-ban a civilek működtetik ezeket. Az oktatásban, az egészségügyben is vannak ilyen állami feladatok, amit átadnak civil szervezeteknek és azok működtetik.

Szerintem inkább arról kellene beszélnünk ezen a szemináriumon, hogy a nonprofit törvénnyel összhangban hogyan tudnák az itt bemutatott projektek az állami feladatokat és a forrásokat is átvállalni, ill. megteremteni hozzá? Azt javaslom, hogy ha valaki bemutatja a saját programját, mondja el, hogy amennyiben nem pályázati forrásból teremti meg a működéséhez szükséges összeget, hogyan tudná állami alapfeladatként működtetni? A mi programunknál el fogom mondani, hogy nekünk milyen elképzelésünk van ezzel kapcsolatban. Aktuális ez a gond, mivel a munkanélküliség egy fiatal probléma, nem olyan, mint az egészségügy vagy az oktatás, hogy már kialakult rendszerek, normatívák vannak a források átadására, a munkaerőpiacon még nincs ilyen. Jó lenne, ha ez a sok okos ember, aki itt van, mondana erre ötletet, hogy lehetne az állami forrásokat az átvállalt feladathoz hozzárendelni. Köszönöm szépen.

Itt, Kunszentmiklós kistérségében, 1993. július 1-jétől 1994 végéig, azután egy 4 hónapos hosszabbítással konzulens voltam az itteni kistérségi szövetségnél. Itt szó esett a közösségi vállalkozásokról. Mi konzulensek, amikor megismertük a képzésünk anyagát, azt mondtuk: itt konok kunok vannak, akik iszonyodnak a szövetkezéstől. Azt gondoltuk, hogy csak az az egy út lehet, ha egy jó ügy mellé odaáll az önkormányzat, akinek van tőkéje, vannak szakemberei, és attól a perctől kezdve, hogy az önkormányzat részt vállal vagy netán kezdeményez, már hozzáteszik az emberek a maguk tőkéjét. És igazunk is volt. Egy példát szeretnék erre felhozni. Itt Kunszentmiklóson van egy tejgyűjtő-feldolgozó üzem. '95 év elején 15 millióért meg lehetett volna kapni. Abban az időben másfél milliót kaphatott egy-egy ember reorganizációs hitelként, de egyedül nem, csak összefogással lehetett volna ezt megvalósítani. A hozzáértő szakember egy gazdaköri gyűlésen ezt elmondta 30-40 ember előtt, majd szünetet rendelt el. Kiderült, hogy a 30-40 emberből nincs 10 olyan, aki megbízott volna egymásban. Mondták az úriembernek, hogy jöjjön egy hét múlva, biztos, hogy lesz 2-3 érdeklődő. Kunszentmiklós nagy, mezőgazdasági település, és nem volt 10 olyan ember, aki vállalkozott volna arra, hogy a társaival megpályázza ezt a lehetőséget. Ez egy szomorú történet, egy sirató-történet.

A másik sirató-történet. Egy kis cigány szervezetnek vagyok a patrónusa. Másfél éves intenzív és nagyon eredményes működés után - kulturális tevékenységgel foglalkoztunk - lassan a szétesés állapotába került ez a szervezet. Kaptunk egy székházat, fönntartási költsége nincs, pályáztunk az emberi jogi kiírásra, de az volt a föltétel, hogy csak azok pályázhatnak, akik már 3 évvel ezelőtt bejegyeztették magukat. Mi ennek ellenére elküldtük a pályázatunkat, már csak azért is, hogy elmondjuk: ha egy újszülöttnek 3 évig nem adnak táplálékot, csak utána, akkor azt a kort az újszülött már nemigen fogja megérni. Úgy is lehetne adni támogatást, hogy félévenként megnézik a felhasználást. Valami ilyenfajta megoldást szeretnék javasolni.

Annyit tennék még hozzá a felső-kiskunsági példákhoz, hogy volt egy kísérlet itt, ami a kistérség 11 településére terjedt ki. Általunk nem ismert angol kollégák kiképeztek embereket arra, hogy valamilyen munkamenedzserek legyenek. Az volt a gond, hogy munkanélkülieket kerestek, és amikor lejárt a közhasznú munka ideje, menesztették őket. Igazából nem a fenntarthatóságra törekedtek, így csak a kísérleti időszakon működött a dolog. Azért fontos tanulság ez, mert ezentúl nem szabad elfogadnunk még a szándékát sem olyan törekvésnek, aminek nincs meg a fenntarthatósága.

Lantos Tamás hozzászólására szeretnék reagálni, nem mintha a veszélyérzetét el akarnám altatni, mert fontos, hogy legyen veszélyérzetünk, inkább csak egy másik oldalát szeretném ugyanennek a dolognak megvilágítani. Az volt az érzésem, amikor beszéltél, mintha lenne egy állami feladatrendszer, egy kikristályosodott és konkrétan megfogalmazott, feladatokra, emberekre lebontott struktúra, és ebből akarna nekünk, civil szervezeteknek az állam leosztani bizonyos feladatokat. Én meg úgy látom a dolgot, hogy az állami feladatrendszer sosem volt tökéletes, és sosem fedett le minden hiányt az életünkben, akkor is hiányos volt, amikor azt mondták, hogy tökéletes. A rendszerváltás óta meg fantasztikus új kihívásokkal találjuk szemben magunkat, és azóta úgy érzem, hogy még meg sem születtek azok az állami válaszok, amikben a civil szervezetek már gondolkodnak. Azt hiszem, nekünk inkább az a feladatunk, hogy meglássunk valamilyen fontos hiányt, arra megpróbáljunk megfogalmazni valamilyen választ és annak az intézményesülését is elősegíteni, és az a dolgunk, hogy ugyanazokat a feltételeket ki tudjuk harcolni a civil szféra számára is, mint amilyeneket az állami szektorban dolgozók feltételként megkapnak egy hasonló vagy alternatív feladat megoldásakor. Akkor talán nem veszítjük el a civilségünket. A polarizálódás a nonprofit szektorban máris megfigyelhető, teljesen igazad van. Ez az élet rendje, hogy vannak erősebbek és gyengébbek, jobb érdekérvényesítők és rosszabbak stb. Az más kérdés, hogy ha összefogunk, akkor ezt is jobban tudjuk a magunk eszközeivel ellensúlyozni. Nagyon izgalmas, amit felvetettél, ezen órákig lehetne vitatkozni.

Igazad van, csak azzal nem értek egyet, hogy ez az élet rendje. Az nem az élet rendje, hogy óriási polarizáció zajlik akár vagyoni téren, akár a nonprofit szektorban. Ez egy rossz trend, és ez ellen küzdeni kell. Tudom, hogy az egyenlőtlenség természetes dolog, de amikor az már egy bizonyos mértéket meghalad, az már megöli a rendszert, és erre kell vigyázni.

Az Ilona elmondta a mondandóm lényegét: az állam nem tud mindent megoldani, és ebből nyilvánvalóan következik, hogy a civil szervezeteknek be kell segíteni. A munkanélküliek segítésére az alapot mi adjuk össze, és ezt önkormányzati alapon kezelik az első perctől kezdve, ami azt jelenti, hogy az Országos Munkaügyi Tanács ebben dönt, és teljesen igaza van abban a kérdésben, hogy kísérleti alapon meg lehet fogalmazni programokat, és ettől a bizonyos tanácstól, ha ez működik, meg lehet kapni ezeket a forrásokat. Hogy a lobby hogyan tudna esetleg működni, azt tudom mondani, hogy össze kellene gyűjteni az adatokat: melyik program milyen sikerrel működik és ezekkel a konkrét eredményekkel lehetne befolyásolni a döntéshozókat. Nagyon sok konkrét eredmény van már, és ez jó alap arra, hogy ebben a témában lobbyzzunk.

Örültem neki, hogy elég sokan használták a "szövetkezet" szót. Szövetkezetszervezési tapasztalataimból jól emlékszem arra, hogy elég nagy meghőkölés volt, amikor először felvetettük: csináljunk szövetkezetet! Aztán a második, harmadik találkozás után, amikor megmagyaráztuk az embereknek, hogy itt nem tsz-t akarunk csinálni, hanem szövetkezetet, és hogy mi a különbség a régi szövetkezet és az új között, mit tud az új és mit a régi - egészen más volt a dologhoz a hozzáállás. Nagyon fontos, hogy ezt tisztázzuk, és én feltétlenül a "szövetkezet" szó mellé tenném le a voksomat.

Az álláskeresés-témára reagálnék még röviden: Tolna megyében csak egy álláskereső klub működik és kiképzett emberek sincsenek erre megyei szinten, csak kettő. Én több pedagógussal beszéltem már, akik hajlandók lennének rá, hogy megtanulják ezt a technikát, és hogy trénerek legyenek. Ez a társaság felvállalhatna egy ilyen trénerképzést, és utána elindulhatna ez a munka, és ha működik, akkor lehetne az állami forrást odatenni mellé. Fontos, hogy minél több helyen próbálja a civil szervezet kiharcolni magának a helyet. Köszönöm.

Ha 1991-ben volnánk, akkor úgy mutatkoznék be, hogy Alapítvány a Közösségi Vállalkozásokért. 1992-ben úgy mutatkoztam volna be, hogy a Prince of Wales Business Leaders' Forum hazai képviselője. 1993-ban a Magyar Business Leaders' Forum főtitkára, 94-ben a Jobworld Hungary Kft. ügyvezetője. Most nyugdíjas vagyok. Egyébként 1991 óta úgy mutatkozom be, hogy ambícióim szerint a nemzet papagája kívánok lenni, és azt rikácsolom, hogy a gazdaság van az emberekért és nem az emberek a gazdaságért! Én pesszimista vagyok. Nem hosszú távon, de az én életemre nézve. A gondolkodásmódunkban - és most nem rólunk, a 10 millió magyarról, hanem a 6 milliárd emberről van szó - nincs rendben az, hogy olyan fogalmakat használunk, mint pl. a munkaerőpiac. Ez a kifejezés sérti az emberi méltóságot. Én egy olyan közgazdaságtanban hiszek - és ez az én hosszú távú hitem -, amelyben ez a szó nem létezik. Az egész gazdaságnak ugyanis az a célja, hogy az emberek életben maradjanak, emberi életet éljenek, tehát hogy az ehhez szükséges biológiai és szellemi feltételeket - gondolkodás, érzelmek, lelkivilág - biztosítsa.

Mondok is egy példát, ha megengedik, amelyik nagyon egyszerűen bizonyítja, hogy a közgazdaságtannal alapvető problémák vannak. Megjelent tavaly augusztusban egy cikk a Népszabadságban, amely egy Közlekedéstudományi Intézet által készített tanulmányról szól. Ebben arról írnak, hogy egy halálos baleset 17 millió forint kárt okoz a nemzetgazdaságnak. A tanulmány Nyugat-Európai elméletek szerint készült, tehát nem magyar találmány, hanem európai ötletek és vizsgálati módszerek alapján dolgozták ki. Ezek szerint ha az az 1562 ember, 35 éves átlagéletkorú, főként férfi, aki 1994-ben meghalt, még élne, akkor még 25 évig dolgozhatna. A magyar nemzetet ért veszteséget a következőképpen számolták ki: az 1 főre jutó GDP 4000 dollár, ez 25 évre ennyi meg ennyi. Most figyeljenek! A GDP az az összérték, amit a magyar nemzet előállít egy évben. Az egy főre jutó GDP úgy jön ki, hogy a nemzeti össztermék dollárban kifejezett értékét 10 millióval osztják. Magyarul: ez annak az absztrakciónak felel meg, hogy ennyit fogyaszthatott volna mindenki, ha egyformán van elosztva. De ha arról van szó, hogy ezt megtermelni, akkor a nemzeti összterméket nem 10 millió, hanem mindössze 3,6 millió ember termelte meg, a termeléskiesés tehát valójában közel háromszoros. Mindannyian velem vannak? Ez azt jelenti, hogy a mai közgazdaságtani matematika a fogyasztáselmaradást számítja termeléskiesésként. 1994-ben a magyar dolgozók átlagában 1,2 millió forintot termelt egy magyar, állományban lévő dolgozó, s ezért 274 ezer forint nettó fizetést kapott évente. Tessék mondani, mit ér az ilyen közgazdaságtan?

Amíg úgy gondolkodunk, hogy új forrásokat kell bevonni a GDP-be és azt pénzben értjük, addig nincs kikászálódás a gazdasági csőd felé menetelésből. Nincs új forrás! Adva van az ország földje, időjárása, meg más természeti adottságai, meg a korábbi emberi munkával megvalósított javai, és adva van 10 millió ember lakása, ezek hatékony működtetése a gazdaságpolitika feladata.

Valóban volt kistérségfejlesztési menedzserképző tanfolyam itt Kunszentmiklós térségében, már befejeződött, amikor belekerültem a témába. A Jobworld Hungary még másik 3 ilyen tanfolyamot tartott, és másutt sem volt szükség a térségfejlesztési menedzserekre. Én az adott egy év nagy eredményének azt számítom, hogy a Balaton-felvidéken nyolcan jelentkeztek a tanfolyamra, 8 különálló ember, és amikor elhagyták a tanfolyamot, akkor már egy csoport voltak, és azóta is összejárnak havonta, immár három év óta. Mert bár a térségnek nem kellenek, de ez a 8 ember egy igazi közösség.

Más. Az önkormányzatokkal kell küszködni azért, hogy bizonyos dolgok megoldódjanak. Ez egyszerűen érthetetlen. Az innovációs menedzserségem 10 éve alatt is az volt a bajom, hogy nem az a gond, hogy egy új dologért küszködni kell, hanem az, hogy azokkal kell megküzdeni, akik azért kapják a fizetésüket, hogy ezeket megvalósítsák. Ha egy közösség vagy bárki egy területen marketing munkával feltérképezi, hogy ott mire van lehetőség, akkor azt az önkormányzatoknak nem a maszekok közt kellene szétosztania, hanem a közösséget kellene helyzetbe hoznia a munkalehetőség kiaknázására! De most arra büszke egy önkormányzat, ha náluk gazdagok a vállalkozók.

Mondanék valamit, aminek talán hasznát veszik. Az Alapítvány a Közösségi Vállalkozásokért szervezetet fölszámolták, és a bíróság nem engedte, hogy nektek adjam a pénzt. Másnak adta. Viszont rengeteg irodalmam van, ezt örököljétek meg tőlem, legyetek szívesek! 1990 július végén voltam kinn Angliában, és akkor ismerkedtem meg azzal, hogy "community enterprise", "business in the community" - tehát a közösségi vállalkozással. Belelkesedtem, és amikor hazajöttem, létrehoztam ezt az Alapítványt. Mert akkor még azt hittem, hogy itthon olyan változás történik, ami mindazokat a hülyeségeket kiküszöböli, ami 1989 előtt volt. Ebből semmit sem küszöbölt ki, legfeljebb csak súlyosbította a körülményeket. Én nem hiszek abban, hogy állami feladatokat kell a civil szervezeteknek átvenniük. Ők csak kényszerűségből veszik át, mert különben megdöglünk, ha ezt nem teszik. Az Alkotmány, ha esetleg olvastátok a szövegét, azt mondja, hogy mindennek az alapja a nép szuverenitása, amelyet különböző szavazások útján különböző szervekre testál mint hatalmat. Arról azonban nem esik szó, hogy az állam 10 millió ember képviselete. Az államnak volna a feladata, hogy ne legyen munkanélküliség. Olyan értelemben, hogy ha egyszer egy ember joggal elvárja, hogy ne hagyják éhenhalni, akkor a közösség is joggal elvárhatja, hogy az illető tegyen érte valamit. Ha pedig nem engedik semmit sem tenni, arról nem az illető tehet. Valahol valami segítsége kellene legyen! A nemzet közössége képviseletének, azaz az államnak volna a kötelessége, hogy az emberek - minden ember - megtalálhassák helyüket a társadalmi munkamegosztásban. Ha az előbb idézett tanulmány módszere alapján kiszámoljuk, hogy a munkanélküliség GDP-ben kifejezve mit jelent, akkor az 735 milliárd forint évente. Ennyit veszít a magyar nemzet, hogy nem engedi a Tóth Jóskát meg a Nagy Pistát dolgozni. Ezt nekünk, a 10 millió embernek kell, adott esetben 8 elemivel megszervezni? Mire jók akkor az állami szervek?

Attól látom reménytelennek a helyzetet, hogy az egész közvélemény elfogadja azt, hogy a politika a hatalom a megtartásáról szól, és nem arról, hogy az emberek sorsán jobbítson. Ha ezt az egész világ elfogadja, akkor mire megy?

Egészen más. Az angol példákat azért szeretem nagyon, mert az angolok azt tudják, amit nekünk meg kéne tanulnunk, nevezetesen, hogy ha egy állást csináltam, egy pici problémát megoldottam, akkor már tettem valamit. Mi magyarok összeállunk ketten, megbeszéljük, hogy egy hét múlva a szomszéd község is meg fogja csinálni, a megyék is, és jövőre az egész országban lesznek ilyenek. Az így indított kezdeményezés hamvában holt.

Még egy tanulság. Amikor én azt gondoltam, hogy a magyar Business Leaders' Forum körüli sertepertélést elvállalom, akkor ezen keresztül módomban lesz a közösségi vállalkozások ügyét támogatni. Ez egy kis iroda Londonban, 10 emberrel. Volt egy munkaértekezlet, ahova a külföldi szervezetek képviselőit is meghívták. Amikor a főnök azt mondta, hogy jó a sajtónk, akkor én korelnökként elmondtam, hogy én a nyugdíjaskor küszöbén vagyok, a régi rendszerben is éltem, ahol az volt a módszer, hogy a vállalati könyvelésnek nagyon jól kellett kinéznie - tettek helyett. Ha jól nézett ki, akkor kapott az ember lóvét a visszaosztásnál. Ha mindenki így csinálja, az ember ne legyen mafla, hisz meg kell élni! Az én cégem is úgy csinálta, és én egyet is értettem vele. A baj akkor következik, amikor valaki elfeledkezik az eredménykészítés módjáról, és meg van róla győződve, hogy ő valóban jól dolgozott! Ezt elmeséltem ott, és úgy látszik, nem is hiába, mert megértették. Megástam tehát a magam sírját, néhány hónap múlva menesztettek a Business Leaders' Forum-tól.

A tanulság most következik. A walesi herceg nevét adja minden olyan mozgalomnak, ahol fiatalokról, innovációról van szó, vagy a munkanélküliség kezeléséről, és ő ezt komolyan is gondolja. De ott is emberek élnek, s mire a szándék leér a napi cselekvés szintjére - hogyan is mondjam finomam? - veszít a csillogásából. Angliában van annyi előnye a dolognak, hogy a trónörökös által figyelemmel kísért "intézmény" a "business in the community" mozgalom attól kezdett igazán fejlődni, hogy '87-ben elvállalta az elnökségét a walesi herceg, és akkor elkezdett a sajtó, a rádió is foglalkozni ezzel a dologgal.

Én azért csináltam az Alapítványt, mert megjelent a Times-ben egy cikk: itt volt egy magyar delegáció, és a walesi herceg felszólította a hallgatóságot, hogy a közösségi vállalkozások között valami nemzetközi kezdeményezést kell létrehozni. Azt gondoltam, ha ezt ő mondja, meg 1990-et írunk, meg a Nyugat támogatja a Keletet, akkor csináljunk valamit, hogy tudjanak támogatni minket! De kiderült, hogy senki nem gondolta komolyan rajta kívül, és egy-két naiv megszállotton kívül ezt az ügyet. A történelmi hagyományoknak megfelelően, rendszerfüggetlen tényként állítom, hogy a politikai hatalom számára nem fontosak az emberek, az emberek emberibb élete.

Ne haragudjatok, ha feltartottalak benneteket!

Elnézést, hogy a politizálásból visszahozom a beszélgetés fonalát. Engem praktikusan érdekelne, hogy Devonban hogyan tudtak a szövetkezetek megbirkózni a mindenkori törvényekkel. Mert én úgy érzem, nálunk nem az a baj, hogy nincsenek ötleteink, hogy miben lehetne szövetkezni, hanem azzal van baj, hogy nehéz megmagyarázni az OFA, a munkaügy, az APEH felé, hogy ő miért csak 4 órát dolgozik és nem 8-at, vagy - vesszőparipám ez - hogy télen szőjenek, nyáron kapáljanak, tehát hogy kiegészítő munkát, emberhez méltó munkát vállalhassanak az emberek, olyat, amilyen az erejükből, a tehetségükből, az idejükből, az időjárásból és a közösségből kitelik, és ennek olyan akadályai lesznek, hogy egyszerűen nem tudjuk megoldani helyben. Ránk kenik, hogy persze, ezek fekete munkások, ránk kenik, hogy ilyen-olyan adókat kell kifizetnünk - nem tudom már követni, hogy hol tartunk, és nem merem már rávenni az embereket, hogy igenis dolgozzanak, mert a munkához joga van az embernek - nem csak joga, hanem nyilván ez természete is -, mert elbukik az egész, és nem tudom megvédeni. Devonban hogyan lehet az, hogy ketten-hárman összeállnak? Hogyan lehetett az, hogy a kapolcsi medencében, amikor a sajtgyártást megkezdték - nem tudom, most hol tart a dolog -, majdnem megbuktak, mert nem tudták a Köjállal - vagy kikkel? - megverekedni a dolgot. Boldog lennék, ha volna egy jogtudó ember közöttünk, aki azt mondaná, hogy én képviselem a civil szervezeteket az apró-cseprő gondjaikban, és utánajárunk, hogyan lehetne ezt megcsinálni. Devonban vannak-e ilyen akadályok, vagy nincsenek?

Két különböző módon szeretném ezt a kérdést megválaszolni. Először elmagyaráznám, hogyan is néz ki az általános gazdasági helyzet Devonban. Devon eléggé vidékies környezet, és nincsenek hagyományai a nagy iparágaknak. Nagy hagyománya van viszont nálunk a részmunkaidős és szezonális foglalkoztatottságnak. Akik az üzleti szférában dolgoznak, 90%-ban olyan vállalkozásban dolgoznak, ahol 5 vagy még kevesebb ember dolgozik. Ebből látszik, hogy ez a gazdasági környezet tulajdonképpen kínálja magát kisebb vállalkozások létrehozására. Ez az egyik oka annak, hogy a kisvállalkozások sikeresek lehetnek.

Devonban másrészt - nem szeretném, ha ez dicsekvésnek hangzana - azért maradnak fönn ezek a szövetkezetek, mert van egy ügynökség, amelyik segíti őket. Az a feladatunk, hogy üzleti- és jogi tanácsokkal segítsük az új vállalkozásokat. Olyanok számára is hozzáférhetővé kell tennünk az információkat, akik hagyományosan nem foglalkoztak üzlettel. Azt kell mondjam, hogy egy szövetkezet gazdaságilag nem különbözik semmilyen más vállalkozástól, annak fenntarthatónak kell lennie.

Két kérdésem lenne. Az egyik: a szövetkezet tagjai a szövetkezet alkalmazottjai, vagy önálló vállalkozók? A másik - már elnézést, hogy ilyen kérdést teszek föl -, de azt szeretném megtudni, hogy önt az állam, vagy a tagok fizetik? Hogyan jön össze egy ilyen iroda, amiben ön dolgozik? Kitől kérjük a pénzt, ha esetleg mi egy ilyent csinálunk?

Örömmel válaszolok mindkét kérdésre. Nagy-Britanniában kétféle szövetkezeti forma jött létre. Az egyik a munkások szövetkezete, ahol a szövetkezet foglalkoztatja az embereket, ugyanolyan jogokkal és adózási feltételekkel, mint más munkahelyeken. A második típus pedig az ún. marketing szövetkezet, ahol a különböző kis vállalkozások, szövetkezetek tulajdonosai jönnek össze, hogy közösen végezzenek marketing tevékenységet, de emellett megmaradnak saját vállalkozásuk tulajdonosainak.

A második kérdésre bonyolult választ kell adnom. Amikor elkezdtük ezt a munkát, egyetlen támogatónk volt, és ez a helyi önkormányzat volt. Azért adott az önkormányzat pénzt, mert remélték, hogy tudunk munkahelyeket teremteni. Olyan súlyos volt a munkanélküliség akkoriban, hogy az önkormányzat bárkinek adott volna pénzt, aki azt ígérte, hogy munkahelyeket tud teremteni. Ez tehát még nem jelentett elkötelezettséget a közösségi vállalkozások, a szövetkezetek felé. Jelenleg kb. 10 különböző támogatási forrásunk van. Egyrészt a régió önkormányzatai támogatnak minket, azután az Európai Unió különböző meghatározott fejlesztésekre ad pénzt. Szerződéseink vannak két központi kormányzati alappal. Elég bonyolult a pénzügyi rendszerünk.

Miért gondoljuk azt, hogy nem politizálunk, amikor a szociálpolitika irányítóivá váltunk ebben a teremben az én olvasatomban? Amikor azt hiszem, hogy helyi szinteken beavatkoztunk a gazdaságpolitikába, a művelődéspolitikába és minden olyan dologba, amiről úgy gondoltuk, hogy rá tudjuk irányítani a hatalom figyelmét arra, hogy ez nem jól működik! És a hatalom nem reagált úgy, ahogyan a civil szféra szerette volna, illetve elhárította a felelősséget magáról, mintha nem is az ő problémája lenne az, hogy ezeket a gondokat megoldja. Egyetértek Hermann úrral - azért vagyunk ebben az országban, hogy jól érezzük magunkat benne. Egész délután arról beszéltünk, hogy miért nem érezzük magunkat jól benne, min kell még változtatnunk, mi az, ami még erőforrásokat igényelne a civil szférától. Jajkiáltásokat hallatunk a hatalom felé: figyeljetek ránk, itt vagyunk, talán mi jobban látunk bizonyos dolgokat! Abban hiszek, hogy a helyi problémák helyben kezelhetőek. Amikor az érdekérvényesítésről beszélünk, mindig arra kell gondolnom: tragédia, hogy éppen azoknak az embereknek az érdekeit nem tudjuk képviselni igazán, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Akik a legalulképzettebbek, akiknek az érdekérvényesítési képességük szinte nulla. A lobby azok lehetősége, akik mögött már van valami, akik már letettek valamit az asztalra, akik az érdekérvényesítés magas fokán vannak. Most kell megkérdezni magunktól, hogy miért áll így a mi érdekérvényesítési képességünk. Merthogy a nagy tömegeket képviseljük, nem azokat, akik az egyharmados társadalomba tartoznak. Azon gondolkodtam, hogy miért nem csinálunk mi egy civil parlamentet ebben az országban. Ki kellene kiáltanunk mindenkinek, hogy ezek a problémák élőek! Folyton hallom az OFÁ-t, a Közmunka Tanácsot, és arra gondolok, hogy az embereket rabszolgává tesszük, amikor közmunkásként kivezényeljük őket és döngetjük a mellünket, hogy mi 300 embert tudtunk foglalkoztatni a településen. De hogy hogyan, milyen körülmények között? Miért kell az, hogy mentálisan leépüljön, hogy teljesen elveszítse az emberi mivoltát, miért kell, hogy úgy érezze: borzasztó rossz neki ebben az országban, miért kell benne a kilátástalanság érzetét kelteni? Lehet, hogy arra lenne szükség, hogy újra felülvizsgáljuk a munka értékét és szerepét! Ma már nem az számít munkának, hogy valaki a gyárban dolgozik - az egy elavult dolog. Számítson már az is munkának, hogy valaki háziasszonyként otthon dolgozik, hogy a saját közösségében tud valamit tenni. Nem olyan régen olvastam egy nagyon jó tanulmányt: Simonyi Ágnes: Változó munka - strukturális értékek. Elkezdtem rajta gondolkodni, hogy mennyire idegen ez a szemlélet tőlünk, hogy mennyire nem vagyunk szolidárisak egymással, amikor pedig nagyon sokan vagyunk ugyanabban a helyzetben. Visszatérve ahhoz, hogy miért nem tudunk egymással szövetséget kötni? Azért, mert attól rettegünk, hogy nem fogjuk túlélni a mát! És nem akarunk mással még sorsközösséget is vállalni. A szolidaritásnak kellene - azt hiszem - még sokkal jobban működnie ebben az országban. Ha fel tudnánk ismerni - de ebben a helyzetben, amiben sokan vagyunk, nagyon nehéz felismerni -, hogy összefogásra épül minden, akkor bizonyára változna ez. Nekünk ebben van nagy szerepünk ott, ahol dolgozunk. Ezeket a dolgokat tudjuk kimondani és merjük felvállalni a helyi hatalommal szemben, és tudjunk konfrontálódni - ha kell, minden áron -, mert azt hiszem, hogy csak ez viszi előbbre a dolgokat. Mi szerintem most világot rengető deszkákat ugrottunk át ma délután, és kár, hogy a kormány részéről most nem ül itt valaki. Köszönöm.

Néhány barátom ismer csak itt, egy kis civil szervezetet képviselek, de most felfedem inkognitómat, mert most más minőségemben szeretnék szólni, és az előttem szóló hölgy késztetett szólásra. Fővárosi képviselő vagyok. Arra szeretném felhívni az önök figyelmét, hogy a fővárosban működik egy foglalkoztatáspolitikai bizottság, az egyetlen olyan bizottság, amelyiknek nincs kompetenciája, és amelyik egyetlenegy fillér fölött sem rendelkezik. Ez önmagáért beszél. Akkor, amikor a Fővárosi Önkormányzat 170 milliárddal gazdálkodik, a napokban osztotta el azt a másfél millió - 1,5 millió! - forintot, amelyet a hozzá benyújtott 60 valahány pályázat között kellett szétosztania és emlékezetem szerint 40-150 ezer forintokat tudott adni. Mindez az önök véleményét igazolja.

A Munkaügyi Minisztériumból érkezett angol hölgy azt mondta, hogy kezdetben náluk a foglalkoztatási gondokkal 99%-ban az állam, és ma 99%-ban a civil szféra foglalkozik. Nálunk az állam az első lépést átugrotta. Ha tényleg komolyan veszik a feladatukat, ha szeretik, amit csinálnak - és a hozzászólásukban ezt éreztem -, akkor ne csak itt mondják el, hanem emeljék fel a szavukat, és mindent tegyenek meg azért, hogy a döntési fórumokon - Hermann úr mondta, hogy azért hivatalnokok, hogy végrehajtsák a döntéseket - hallják is meg az önök szavát. Bár a Fővárosi Közgyűlésnek nem igazán van sem programja, sem elképzelése, sem kompetenciája, de a fővárosban millió szervezet van. Rendkívül bonyolult fórumok, döntéselőkészítés, operatív végrehajtás - egyre bürokratikusabbak a szervezetek, egyre nehezebben végzik el a feladatukat és egyre kevésbé akarják elvégezni. Lehet, hogy volt, akit sértett a kijelentésem, én nem régóta érintkezem ezzel a szférával, és bennem ez a kép alakult ki.

Az Álláskeresők Egyesülete három nagy programot visz. Az "Újra dolgozom" programot az OFA 30 millió forinttal támogatja, a Soros Iroda 3,5 millióval támogat egy civil szervezeti kezdeményt, amely egy központot létesít a Bács-, Szolnok- és Pest megyében lévő 970 civil szervezetnek, és van egy olyan programunk, amelyik most válik komollyá, s ez az "Első munkahelyem" program, ami egy 5 milliós program a középiskolás fiatalok tájékoztatására, hogy ugyanis mi vár rájuk a munka világában. Ez a program főleg a tőlük, a mintegy 10 ezer gyerektől szerzett tapasztalatokat dolgozza fel, és az Interneten keresztül majd visszaadja az iskoláknak.

Az "Újra dolgozom" program egyik tanácsadója vagyok. Ennek a programnak a bemutatása annak illusztrálására is alkalmas, hogy hogyan tudja egy civil szervezet az állami feladatokat úgy átvállalni-megszervezni, hogy közben innovatív maradjon.

A program célja az volt, hogy 2 év alatt, 1996 júliusától 1000 munkanélkülit vonjon be képzésbe, képezzenek át és/vagy helyezzenek el Kecskeméten és Kalocsa térségében. A program újdonsága munkamódszerünkben rejlik, hiszen partneri viszony kialakítására törekszünk az ügyféllel, a személyre szabott megoldásokat keressük, amelyek hosszú távú együttműködést feltételeznek mindkét fél részéről.

A program fél év alatt a két városban összesen 981 munkanélkülivel és 401 munkáltatóval alakított ki kapcsolatot. 253 személyt munkába helyeztek, képzésbe pedig 72 személyt vontak be. A kecskeméti csoportban 8, a kalocsaiban 4 tanácsadó munkatárs dolgozik.

A program újszerűsége a gyakran szükségessé váló szociális- és mentori munka is, az, hogy a tanácsadók a már kiépült és működő szociális intézményrendszerben dolgoznak: három családsegítő központban, a HELPI Ifjúsági Információs és Tanácsadó Irodában, a Cigány Kisebbségi Önkormányzatnál, közösségi házban. A foglalkozás intenzív és hosszú távú, az igényekre épít, a személyes kötődésektől sem mentes, és a munkahely megtalálása után is követi az ügyfeleket. Ingyenes és mindenki számára elérhető ez a szolgáltatás. Kalocsán nagyon barátságosak a körülmények, kávézni, teázni is beülhetnek a munkanélküliek, ahol egymásnak is mondják az információkat, mert ez is nagyon fontos lehet.

A munkáltatók szeretnek minket, mert gyorsak vagyunk, és olyan embereket küldünk csak hozzájuk, akikre szükségük van.

Én is az "Újra dolgozom" program munkatársa vagyok. Arról szeretnék beszélni, amit az 1 éves tapasztalataink alapján kitaláltunk. Célcsoportjaink a hátrányos helyzetű munkanélküliek, az alacsony iskolázottságúak, kiemelten a tartósan munkanélküliek, ezen belül a jövedelempótló segélyezettek, a nem regisztráltak, a cigányok, a megváltozott munkaképességűek, a hajléktalanok, a börtönviseltek, az állami gondozásból kikerültek, valamint a pályakezdő munkanélküliek. Az egyéves tapasztalat azt mutatja, hogy a cigány munkanélkülit a halmozottan hátrányos helyzet miatt nehezebb elhelyezni, mint a többi ügyfelünket, ezért kidolgoztunk egy újabb projektet, melynek célja: cigány közösségben szövetkezet- és vállalkozásfejlesztés. 3 csoport képzésének indítását tervezzük egy 2 éves időszak alatt. Az első év végén kezdené az első csoport a tulajdonképpeni tevékenységét, és a legrövidebb követési időszak a 3. csoportnál lesz, 4 hónap. A képzés is több szakaszra bomlik. Az első szakaszban az "Újra dolgozom" programon keresztül odakerülő ügyfelek vesznek részt egy kommunikációs tréningen, és vállalkozási ismereteket tanulnak. Ennek alapján eldönthetik, hogy szeretnék-e ezt csinálni, vagy nem. Akarnak-e vállalkozni, vagy ez nem az ő asztaluk? Arra számítunk, hogy néhányan azért fantáziát látnak ebben, s mivel elég nagy csoportban vannak, lehet, hogy kialakul bennük egy szövetkezet elképzelése. Akik így döntenek, azokat továbbképezzük arra, hogy ki tudják használni az összes rendelkezésükre álló lehetőséget és együtt tudjanak valamit elindítani. Nagyon reméljük, hogy ez sikerülni fog.

Elmondtam már, hogy jó lenne, ha mindenki elmondaná, hogyan látja a programja fennmaradásának esélyeit. Az OFA a szerződésünkben kikötötte, hogy november 20-ig le kell tennünk az asztalukra egy koncepciót arra, hogyan tudnánk a tartós munkanélküliekkel való foglalkozás állami feladatát átvállalni. Dolgozzuk ki, hogyan lehet ezt az állammal megfinanszíroztatni? Ez a fő munkánk most Alisonékkal is, kitalálni, hogyan lehet a civil szervezetek szolgáltatásait az állammal megfinanszíroztatni. Több lehetőség is van, az egyik az, hogy a megyei munkaügyi központ megveszi a szolgáltatást egy megállapodási szerződés keretében, a másik az - és ez a reménytelenebb -, hogy egy állami normatívához jussunk, mint az oktatásban. Nagyon körbejártuk ezt a dolgot, de nem sok reményt fűzünk hozzá. Fölvetődött az is, hogy riválisa-e a civil szervezet a munkaügyi központnak? A civil szervezet azokat éri el, akiket a munkaügyi központ soha életében nem fog elérni, a tartós munkanélkülieket. Ezért nem riválisa. De kiszélesedhet az a kör, amit el tudunk érni, együtt a munkaügyi központtal. Ezért érdemes megvásárolniuk ezt a szolgáltatást, és akkor miért ne csinálja ezt a civil szervezet, aki van annyira innovatív, hogy el tudja érni ezt a célcsoportot is.

Még egy szót az "Első munkahelyem" programról. A programnak még az a különlegessége, hogy nem meghívtuk a fiatalokat, hanem megkerestük őket az iskolákban, szünetekben tájékoztatókkal, és kértük őket, hogy ha tudnak a környezetükben munkanélküli fiatalról, keressenek meg bennünket. És keresnek minket. Nem mindegyiket regisztráljuk, mert van, akivel csak el kell beszélgetni, vagy meg kell hallgatni, és ez erőt ad neki ahhoz, hogy újra elmenjen a munkaadóhoz, vagy újra felvételizzen stb.

Tóth István: Köszönjük a lehetőséget.

Ez a program azért indult el néhány évvel ezelőtt Alison Lys-ék és a Know How Fund invitálása alapján, hogy egy olyan program jöjjön létre, amelyik az állami feladatok ellátását segíti. Ez a módszer az angliai Bradfordból indult. Ott azt a következtetést vonták le, hogy ez a program az állami intézményeken belül meg nem valósítható problémák megoldására képes. Ott is úgy tűnt, hogy egy állami intézmény soha nem fogja tudni a munkanélküliek egy bizonyos rétegét megközelíteni, és nem fogja tudni ezt a réteget szolgáltatásokkal ellátni. A Know How Fund és az OFA támogatása arra irányult, hogy ezt a módszert Magyarországon is ki lehessen próbálni. Annyi már látszik az eddigi tapasztalatokból, hogy az állami szervezetek nálunk sem fogják tudni ezeket a funkciókat betölteni, csak civil szervezetek. Minden törekvésünk arra irányul, hogy kialakuljon egy olyan rendszer, hogy ilyen szolgáltatásokat az állam megvegyen, ahogy Tóth Pista mondta. Ami pedig a konkurencia vagy rivalizálás kérdését érinti, azt hiszem, hogy rossz ez a megközelítés. Nem lehet ugyanis szó konkurenciáról olyan funkciók esetében, amiket az állam nem tud vagy nem akar ellátni. Itt egy egészen más útvonalról van szó, és ezt kellene megérteni sokakkal.

Először megyénkről és szűkebb környezetünkről szeretnék beszélni. Hajdú-Bihar megye második legnagyobb lélekszámú városa Hajdúböszörmény, 32 ezer lakosa van. Debrecen 20 km-re található, ami előnyt, de hátrányt is jelent számunkra, mivel Debrecenben valósulnak meg az új munkahelyteremtő beruházások, és nem jönnek el Hajdúböszörménybe. Városunk mezőgazdasági város, ipart csak a Budapestről lehozott leányvállalatok jelentettek, amik a rendszerváltással felszámolásra kerültek. A mezőgazdaság átalakulása és az ipari cégek megszűnése magával hozta a nagyszámú munkanélküliséget. Megyénk az országban a 3-4. helyen van, a munkanélküliséget tekintve, ami 13-15%-os munkanélküliséget jelent.

Egyesületünkről röviden csak annyit, hogy 1991. június 10-én alakultunk meg, és azóta is folyamatosan működünk. Működésünket és az egyesületünknél dolgozó 3 fő munkabérét pályázatokból tudjuk előteremteni. Az alapszabályunkban megfogalmazottak szerint próbálunk meg segíteni a hozzánk forduló embereknek. A munkáltatóktól beérkező munkaajánlásokkal, a munkanélküliek és álláskeresők érdekképviseletével, átképzések, tanfolyamok szervezésével és beindításával, mentális és szociális problémák feltárásával és annak kezelésében való aktív részvétellel foglalkozunk. Külön programot dolgoztunk ki a tartós munkanélküliek gondozására, teljes leépülésük megakadályozására. Célunk minél több embert visszavezetni a munka világába. Egyesületünk nemcsak a munkanélkülinek, hanem egész családjának próbál segíteni, hisz bebizonyosodott, hogy a munkanélküliséget az egész család szenvedi. Ezt felismerve, olyan pályázatokat próbálunk keresni, amelyek a családoknak segítenek.

Így jött létre a konyhakerti programunk is, amelyik már 5. éve működik. Az önkormányzat segítségével, egyesületünk koordinálásában, ebben az évben is 32 családnak tudtunk 400 négyzetméteres földet juttatni ingyenesen. Az üdültetési programot, ami a munkanélküli szülők gyerekeinek szól, már 3 évben sikerült folyamatosan megvalósítani. Segélyakciókat szervezünk: tanszer, élelmiszer, fenyőünnepség stb. 1993 januárjában Salgótarjánban került megrendezésre egy egyhetes képzés, amit a munkanélküli egyesületekben dolgozóknak indított és szervezett meg a Nonprofit Alapítvány, dr. Gayer Gyuláné Anikó vezetésével. Egyesületünk számára ez volt az a képzés, ami elindított bennünket, és a mai napig is folyamatosan tart. Állandó és szoros munkakapcsolat van az Alapítvány és egyesületünk között.

Több nyertes pályázatunk közül egyet szeretnék részletesen bemutatni, ez az OFA-hoz benyújtott egyik pályázatunk, aminek a címe Szociális Szolgáltató Ház. A program a tartósan munkanélküliek, ill. jövedelempótló támogatásban vagy már abban sem részesülők számára készült. Létrehoztunk egy vegyes célú szolgáltató házat, szakipari szolgáltatásokkal, amelyek mindenki számára elérhetőek, megfizethetőek a városban, tehát szociális szolgáltatásokról van szó. A szolgáltatók volt tartósan munkanélküliekből állnak. Feladatuk olyan apróbb ház körüli munkák elvégzése, amelyek iránt a munkaerőpiacon nincs érdeklődés, de nagy igény van elvégzésükre: asztalos, ács, kőműves, varrás, takarításban való segítés, meszelés, festés, gyógyszerek és bolti élelmiszerek bevásárlása, házhoz szállítása, téli tüzelő hazaszállítása, elpakolása, kerti munkák végzése, ásás, kaszálás, fűnyírás, favágás, minden, amit csak el tudunk vállalni.

Ebbe a házba bárki, aki szociálisan rászorul, bármikor bejöhet. A meglévő szerszámokkal, amiket szintén pályázati pénzből nyertünk, saját magának javíthat, ami számára sokszor létkérdés, mivel a szerviz javítási költségeit nem tudja kifizetni, viszont a nálunk lévő szakemberek meg is csinálják számára. Ugyanakkor emberek között van, nem szigetelődik el teljesen, s hamarabb vissza lehet vezetni a munka világába. Egyesületünk felszereltsége lehetővé teszi, hogy igénybe lehessen venni fénymásolási, gépelési, akár számítógépes munkákat is.

Ebben a házban dolgoznak a szakképesítéssel rendelkező, tartósan munkanélküliek, jelenleg 10 fő: asztalos, villanyszerelő, lakatosok, szobafestők, kőművesek és két szociális munkás. A bérüket az OFÁ-tól megnyert pénzből fizetjük, a minimálbért kapják. Egy éves időtartamra kaptuk meg egyelőre a pénzt, de a pályázat min. 3 évre szólt. Minden évben pályáznunk kell a folytatásra, az eredményességi mutatókat ismertetnünk kell. A mostani szociális pályázatokat beadóknak már nem is kell eredményességet bemutatniuk, de nekünk még kellett.

Akik ide betérnek, hozzájuk hasonló sorsú emberekkel találkoznak, hasznos tevékenységet végeznek, és ez az önbizalom visszatérésének jó módja, így a valós munkaerőpiacon is új lehetőségek nyílnak meg számukra, amit segítségünkkel ki is tudnak használni. Programunkat hosszú távra tervezzük, minél több ember gondozását és foglalkoztatását akarjuk elősegíteni.

E szolgáltatásokat minimális bérért végezzük, ami most 100 Ft-os órabért jelent - áfával együtt. Ebben minden benne van. Egy 50 négyzetméteres lakást egy szobafestő megcsinál mondjuk 50 ezer forintért, mi meg el tudjuk vállalni 18-20 ezerért. A program áprilisban indult - és működik. Úgy néz ki, hogy sikeres és tartósan szükség van a városban ilyen szolgáltatásra. Egyre több ember fordul meg az egyesületünkben.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy én nem vagyok az "Esélyteremtés" Alapítvány dolgozója, hanem egy külső segítője vagyok, annak megalakulása, 1992 óta.

A program részletezése helyett én inkább a program szellemiségét tartom fontosnak most ismertetni, és azt jelezni, hogy az Alapítvány most már a megfogalmazódott problémák kezelését tudja a kezébe venni, és ehhez azért elég sok évnek kellett eltelnie, mert a társadalmi környezet nem volt erre befogadó. Nagyon fontos, hogy ezt itt elmondjam, mert erről még senki nem beszélt: az állami szféra ragaszkodik a feladataihoz. Érthetetlen lenne máskülönben, hogy miért is nem tudjuk mi keresztülverni ezt a projektet, ami szerintem nagyon jó. Azt látom, hogy az intézményesített gyermekvédelem rendszerét - amelyben mellesleg én is dolgozom - a megye nem akarja kiadni a kezéből. Nem tudjuk, hogy ez miért van így. De azt tudom, hogy a civil szférára borzasztó nagy szükség lenne, pontosan azért, mert nem teszünk meg mindent azokért az állami gondozott fiatalokért, akik 18-24 éves korukban elhagyják a rendszert. Nem tettünk meg mindent, illetve azt tette meg értük az állam és a hatalom, hogy egyenesen a hajléktalanszálló felé vehették az útirányt. Semmilyen félutas házat, olyan rendszert nem tudott kiépíteni, amiben ezek a gyerekek megtalálhatták volna saját magukat, vagy tudtuk volna az ő élethelyzetüket valamilyen szinten javítani.

Ez engem mindig borzasztóan elkeserített, és valamikor '91 táján kezdtünk el azon gondolkodni, hogy másképpen kéne ezt csinálni. Az nem lehet, ha ezt a gyereket azért emelték ki a családból, mert úgymond a család nem volt alkalmas a nevelésére, akkor mi sem tudjuk megadni azt, amire szüksége van: nem tudtuk a családját pótolni, nem tudtuk olyan életesélyekkel kiengedni, amitől be tudott volna kerülni a társadalomba és megtalálta volna a természetes támpontokat, amikben jól el tudna igazodni. Aztán történt a megyében egy váltás, amit nem a szakmaiság és nem a gyermekek érdekeinek védelme, hanem az anyagiak indokoltak. A szakmának és személy szerint nekem is ez egy trauma volt. Az lehetetlen, hogy a gyermeki jogokat sehol nem tudjuk érvényesíteni, ezek ebben az országban nem működnek stb...

Az Alapítvány megvásárolt Kányáson - amely Mátraverebélyhez tartozik - egy ingatlant, Bátonyterenyéhez nagyon közel - ahol a munkanélküliségi ráta a rendszerváltás óta 24-25% körül mozog -, Mátraverebélyen pedig a lakosság 51%-a roma. Itt tervezünk kialakítani egy iskolát, oktatási- és átképző központot és az állami gondozott gyerekek "félutas" házát. Ennek a célja az, hogy a fiatal max. 3 éves ott-tartózkodása alatt közösen építsük fel az ő lakását, és megpróbáljuk olyan képzéshez juttatni, amivel az életesélyeit növeljük. Számomra az is a munkába állítást jelenti, ha valaki megtanul a konyhakertben jól gazdálkodni, és meg tudja termelni saját magának azt, amit a saját környezetében el is tud adni, s neki magának is megmarad valamennyi, amiből élni tud.

Az iskolarendszer olyan, amilyen, Bátonyterenyén van egy 1000 fős szakmunkásképző intézet, ami tömegével bocsátja ki a professzionális analfabéta fiatalokat, vagy az történik, hogy a 8. osztály elvégzése után eltölt a gyerek egy fél évet ebben az intézetben, aztán elveszik a rendszerben. Az alapítványunk erre azt mondta, hogy 16-24 év között bárkit, aki nem fejezte be az általános iskolát, és aki még szakmát tud tanulni, vagy szeretne valamit elsajátítani, az jöjjön ide, tehesse meg nálunk. Egy viszonylag jól felszerelt asztalosműhelyünk van és egy nagyon jó népi iparművész tanárunk, aki kismesterségek oktatására magas szinten képes, és óriási személyiségformáló hatással bír a gyerekekre. A nevelőotthonban az a gyerek, aki mindig csak azt hallotta, hogy ő sehol nem tud megfelelni, itt fantasztikus munkákat tud előállítani, és iszonyatosan nagy sikerélménye van, ami nélkül nem lehet dolgozni és élni senkinek, és különösen nem egy olyan gyereknek, aki mindig ütve-verve volt. A projekt nagyjából erről szól: lesz 8 minigarzon, aminek az építése most már folyamatban van, a gyermekek kiválasztása elkezdődött.

Meg kell mondanom, hogy még nem jelentkezett igazán az az igény, amire én számítottam. A gyerekek talán még nem igazán érzik át, hogy milyen nagy jelentősége van ennek a dolognak. Nagyon őszinte vagyok, és azt szeretném elmondani, hogy milyen problémákkal kell megküzdenünk. Voltak olyan emberek, akik azt mondták családgondozóként, hogy jót teszek veled, ha 300 ezer forintod van. Megveszek érte egy romos házat, ebben te ellaksz, 3 év múlva rád fog dőlni és a fenét sem érdekli, hogy miben fogsz utána lakni, én a problémát megoldottam. Ezzel szemben az Alapítvány azt mondja, hogy tedd el ezt a pénzt egy lakáskasszába, és mi vállaljuk azt, hogy itt élhetsz velünk, adunk neked munkát és ha összegyűlik egy kis pénzed, együtt megteremtjük a te saját otthonodat. Ez egy óriási különbség. Meg kell tanulnia a gyereknek, hogy meg kell bíznia a felnőttben. A bizalom óriási dolog, el kell tudni fogadtatni magadat a gyerekkel, hitelessé kell válni előtte. Tehát lesz 8 minigarzon, amely max. 3 évig fogadna egy gyermeket, utána a gyerekek folyamatosan cserélődhetnének. Sokan mondták már, hogy a 8 fő minimális. Tényleg az, amikor 23 ezer állami gondozott van az országban, és 232 nagykorúvá váló fiatal van a megyében, de ez így emberi, mert mind a nyolccal tudunk személyre szólóan foglalkozni, utána tudunk majd nyúlni és akár a védett munkahely felé is el tudunk majd menni. Mindenáron a minőségre kell törekednünk, hogy egy bizonyos idő után az a gyerek már ne váljon kint kiszolgáltatottá. És ha mi ezt csak 50 gyerekkel fogjuk megtenni a megyében, akkor azt hiszem, hogy ez az alapítvány megtette a magáét, és ez elindíthat követőket is.

Az iskolával ugyanez a helyzet. Ki nem állhatom a betanított munkás-képzőket, a 9-10. osztályt. Tessék mondani, hogy azon kívül, hogy bent van a gyerek és kapja a családi pótlékot, mire tanítottuk meg? Hogyan engedtük ki a munkaerőpiacra? Alulképzetten, semmit nem adtunk a kezébe. Nem elég, hogy a családja munkanélküli, ő is munkanélküli lesz, és ez a településen fog lecsapódni, mert a település polgárai ők lesznek. Mindig csodálkozom, amikor az önkormányzatban nem akarják látni, hogy mi lesz 10 év múlva. Településről csak úgy érdemes gondolkodni, hogy tudom azt: ez a gyerek egyszer felnő, itt fog családot alapítani, és nagyon rossz lenne, ha nem tudna bekerülni a társadalmi körforgásba.

Azt várom ettől az iskolától, hogy egy kicsit megszeresse a gyereket és hitet adjon neki, hogy ő is képes megtanulni bizonyos dolgokat. Lehet, hogy nem matematikát és fizikát fog 8 órában tanulni, hanem gyakorlati ismereteket, de mindannyiunkból nem lehet egyetemet végzett ember, viszont mindannyiunknak vannak olyan értékei, amelyek tökéletesíthetők, és mindez visszaadhatja a gyereknek azt az érzést, hogy ő is való valamire ebben a világban. Hiszek ebben a projektben, igaz, hogy most vagyunk az elején és nagyon sok a gáncsoskodó, de az új gyermek- és ifjúsági törvény végre nekünk kedvez. Minél több támogatót kell szereznünk, meg kell találnunk azokat az embereket, akik így gondolkodnak, és ez nem könnyű dolog. Vannak már segítőink, elindult egy nagyon pozitív folyamat, 4 önkormányzat már felajánlott ingyen telket a gyermekek számára. Tehát nem is egy helyen lesznek az építkezések, hanem olyan pontokon, ahol a gyerek valóban integrálódni tud a környezetébe. Köszönöm szépen.

Az OFA tavaly meghirdetett egy pályázatot, amelyik olyan nonprofit szervezeti tevékenységet támogatott, amelynek során állami gondozott gyerekek olyan képzésben és foglalkoztatásban vesznek részt, aminek a végén a saját lakásukat csinálják meg. Nagyon izgalmas kiírás volt, 32 szervezet érdeklődött, és a végén csak 2 db pályázat jött be. De a GYIVI egyre inkább érdeklődik ez iránt a dolog iránt. Nemrégiben volt egy konferenciájuk, ahol végre arról tárgyaltak, hogy a gyermekvédő intézmények munkahelyteremtésben, elhelyezésben, munkába állításban mit tudnak lépni.

Egy egyesületet hoztunk létre Kisizsákon. A Homokhátságon szőlő, gyümölcsös, minden tönkrement - mit is tudnánk csinálni? Mihez nyúlhatunk? A népi hagyományokhoz. A munkanélküliség csökkentése érdekében népi kismesterségeket tanítok különböző tanfolyamokon - kosárfonás, szőnyegszövés, fonottbútorok készítése. Idáig 17 kosárfonó végzett, 14 szőnyegszövő, és most folyik a fonottbútor tanfolyam, de nagyon sok problémával küszködünk. A Kisizsákon lévő tanyasi iskolát elkértem a polgármester úrtól, a Láng Laci segítségével, ahol már 7 éve nem volt tanítás - gaz, düledező épület. Felelősséggel tartozom a közösségnek - kimeszeltük, rendbehoztuk és most ott folynak a képzések. Sok támadás ér: én mindent ki akarok igényelni, az állam vagyonát herdálom stb. Beadtam egy pályázatot a DemNet-hez és sikeres lett: 1 millió forintot nyertem és most azt bizonyítom, hogy az amerikai állam vagyonát herdálom. Ez a mentalitás él: "gyüttment, mit akar ez itt?" Az a baj, hogy akarok valamit. Jó volt az úgy, ahogy eddig volt - úgysem lesz jobb, úgysem adnak. Bizonyítani akarom, hogy adnak és jön a pénz, ha akarjuk. Ha akarunk magunkkal valamit kezdeni.

Öten vagyunk közhasznú munkások, szőjük a szőnyegeket, Alison is látta a termékeinket Kecskeméten, az alapítványi kiállításon, Siófokon, a Balaton-parton is szereztünk ingyenes árusítási lehetőséget - nemsokára már egész jól fog menni nekünk a dolog, még a 20 ezer forintos gázszámlát is ki fogjuk tudni fizetni!

Egy kicsit furcsán érzem most magam, mert valahogy kilógunk a sorból, hiszen mi nem közvetlenül munkanélkülieken szeretnénk segíteni. Egy civil szervezet vagyunk a VIII. kerületnek egy pici kis pontján. Egy kicsi lakótelepen és környékén próbálunk helyi közösséget kifejleszteni, olyat, amelyik a kölcsönös segítésen és szolidaritáson nyugszik, és ebbe véletlenül belekerül ez a probléma is, mivel az ott élő emberek gondjaival, problémáival foglalkozunk és vannak munkanélküliek is. Ez a megközelítésünk egyik útja. A másik, hogy 1992-ben, alakulásunk évében, készítettünk egy 10 éves fejlesztési programot, és ennek alapján szeretnénk eljutni oda, hogy a helyi kisközösségek önfenntartókká váljanak. Ne tartósuljon az a helyzet, hogy a költségeink 80%-a pályázatokból van. A pályázatírásba teljesen bele lehet sántulni meg nyomorodni, főleg a beszámolók gyártásába - ezért is ez a célunk. Szerencsénk volt, sok képzésben is résztvehettünk, azokban is, amit a közösségfejlesztők szerveztek. Rengeteget segített ez nekünk. A legnagyobb segítséget talán az adta, hogy a szemléletünket változtatta meg: ne azt keressük, hogy mi miért nem sikerülhet, hanem azt, hogyan lehet valamit megvalósítani. Ennek ellenére a mi vállalkozásaink eddig nem sikerültek. Sok kisebb eredményt és ennél sokkal nagyobb kudarcokat értünk el. Nem mondom el az összes próbálkozásainkat, de pl. munkát szereztünk különböző munkanélkülieknek - ők főleg kézművesek, varrónők, pedagógusok - most is ajánlunk nyári munkát fiataloknak, de igazi vállalkozást olyat amelyik hozna valamit az alapítvány konyhájára, még nem tudtunk megvalósítani. Próbáltuk elemezni persze, hogy ez mitől van, és rájöttünk, hogy alapvetően mi nem vagyunk vállalkozói típusú emberek, mert a vállalkozó és a közösségfejlesztő nem hiszem, hogy ugyanazokkal a tulajdonságokkal kell rendelkezzen, vagy legalábbis bizonyos tulajdonságokban el kéne térni. Ezt nem tudtuk tehát megvalósítani. Csináltunk vásárt is, ráfizettünk. Mindenki jól járt, aki a vásáron részt vett, csak mi fizettünk rá. Mindezeken túl - pl. hogy a szövetkezeti törvény nem kedvez Magyarországon annak, hogy kisszövetkezetek létre jöjjenek, mert minimum 5 embernek kell részt venni, kettős könyvelést kell folytatni, vezetőséget kell választani, ellenőrző bizottság stb., amit egy kis szövetkezet képtelen lenne megtenni, és nem biztos, hogy olyan jövedelmet tudna biztosítani, amiből a tagjai megélnének.

A legnagyobb problémát abban látjuk, hogy a kis civil szervezetek, mint amilyenek mi is vagyunk, egyedül képtelenek arra, hogy ilyen tevékenységet végezzenek. Szerencsére, amikor már végképp nem ment, megint jött a Közösségfejlesztők Egyesülete, és felajánlották, hogy részt vehetünk a Business Leaders' Forum programjában. Részt vehettünk egy tréningen, ahová elküldhettünk az önkormányzattól valakit, vállalkozót, meg magunkon kívül egy másik civil szervezet képviselőjét is, tehát 4 főt. A polgármesterünk pedagógus volt, jó szívvel áll az ügyhöz, meg gondoltuk, hogyha a feje elmegy, hátha elmegy a többi is. A polgármester és mi is rengeteget tanultunk ezen a programon, most legutóbb pályázaton is nyertünk náluk, de még mindig nagyon döcög a dolog. A polgármester és most már az irodavezetők is támogatnak bennünket, de bizony az apparátussal azért kemény csatákat kell megvívnunk. Ennek ellenére mégis úgy gondoljuk, hogy a közösségi összefogásban van a lehetséges út. A projektjeinkről - egy ilyet készítettünk közösen Judith Reynolds-ékkal is a PHARE Lien programra -, ezekről tehát nem mondtunk le, csak félretettük. Meg kell teremteni hozzá a helyi erőt, ami az ott működő civil szervezetek, a vállalkozók és az önkormányzat közös összefogásából majd megteremtődik. Az igazság az, hogy ez nagyon hosszú folyamat, kis lépésekben haladhatunk, de úgy néz ki, hogy sok mindent megoldhatunk. Most ott tartunk, hogy létrehozunk a kerületben civil szervezeteknek egy kerekasztal-társulást. Nem ernyőszervezetet akarunk létrehozni, hanem olyan civil társulást, amelyik nem jogi személy, hanem egy társulás, amelynek a tagjai tényleg segítik egymást. Egy szövetségre, egy laza társulásra gondolunk. Részben szakmai segítséget adunk egymásnak, részben közösen szeretnénk indulni olyan programokon, pályázatokon, amelyet egy kis civil szervezet nem nyerhet meg. A pályázatok nem a kis civil szervezeteknek segítenek, hanem a nagy szervezeteknek - én nem is nevezném őket civileknek, amelyeket nagy külföldi, amerikai, angol stb. civil szervezetek hoztak létre itt, helyben, akik olyan infrastruktúrával indultak, amit mi 5 év alatt tudtunk megteremteni, vagy még most sem. Nyilvánvaló, hogy ebből a kilábalás az, hogy valahogy fogjunk össze. Az ilyen jellegű összefogás is nagyon-nagyon fontos, de a helyi is legalább ennyire fontos. Az itteni dolog minket megerősít, és segít abban, hogy ki tudjunk tartani, az emberi tartalékokat is meg tudjuk őrizni, a helyi viszont sikerhez juttatja a kis civil szervezeteket. Ha ez a siker nincs meg, elpusztulnak a kis civil szervezetek, és akkor elpusztul a demokrácia is. Anélkül nincs demokrácia, mert minket nem képvisel senki.

A lokalitásban lévő szervezeteknek nincs egy felépítménye, nincs egy közös platformja. Csak olyanok vannak, amit fölülről valakik kitaláltak, és azt mondják, hogy ők azok és képviselnek minket. Szükség lenne egy olyan civil parlamentre, amely valóban a lokalitásban lévő közösségek egyfajta felépítménye lehetne.

Itt felmerül rögtön az, hogy vajon a civil szervezetek akarnak-e együttműködni, összefogni? Nagy a féltékenység, ha valamelyik eredményt ér el, a másik úgy gondolja, hogy az az ő kárára történt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Ha szerepelnék a programban, úgy szerepelnék, mint egy keserű-bús sikertörténet előadója egy olyan alapítványtól, amellyel én szervezetfejlesztőként kerültem kapcsolatba és egy picit úgy, mint Judith, kívülről nézem, de próbálok résztvenni gondjaik megoldásában is.

Mivel este 8 óra elmúlt és különben is, minek dumálok én itt olyasmiről, amiben benne sem vagyok, ezért egy viccet szeretnék elmondani. Móricka azt képzeli, hogy a munkanélküliséget úgy lehet megoldani vagy csökkenteni, hogy szenvedélybetegeket olyan termelő vállalkozásban foglalkoztatni, amely piacképes terméket állít elő. Ez a foglalkoztatás egy rehabilitációs foglalkoztatás, ami hozzásegíti ezeket a szenvedélybetegeket ahhoz, hogy vissza tudjanak kerülni az elsődleges munkaerőpiacra, és az általuk termelt nyereségből egy település vagy több település szociális segítőmunkáját lehet finanszírozni. A piacképes termék a "Nap gyöngye" nevet viselő, hidegen sajtolt étolaj, Mórickát pedig 1993 augusztusában Hegyháti Jóléti Szolgálat Alapítvány néven anyakönyvezték. A vicc csak egy fél vicc, mert nem ez a poén, hanem az, hogy ez az alapítvány még életben van, és most ért el egy olyan stádiumba, miközben egy csőben mászik előre, nincs jobbra-balra út, vagy megáll, vagy visszamegy, vagy ész nélkül törekszik előre, és nem tudni, hogy a cső vége nincs-e bedugaszolva? A sok kép helyett néhány dolgot hadd mondjak el még az alapítványról. A dolog 1992-ben egy vasvári művelődési házból indult, amikor néhány természetgyógyászattal, gyógynövényekkel foglalkozni szerető népművelő kitalálta, hogy gyógynövényeket lehetne gyűjttetni munkanélküliekkel, ezzel nekik egy kis foglalkozást teremteni és a gyógynövények kultúráját egy kicsit népszerűbbé lehetne tenni. Ebből alakult azután az 1993-ban PHARE támogatással elindított Jóléti Szolgálat Alapítvány, megpályázták, és 5,5 millió forint vagyonnal útjára indították ezt az agyrémet, amivel az elején kezdtem. Akkor 4 embert foglalkoztatott az alapítvány főállásban, további négynek idénymunkát adott gyógynövények gyűjtésére, és 5 különböző foglalkozású embernek adott szerződést különféle feladatok ellátására. Ezek között volt olyan feladat is, amelyik az alapítvány feladatának kitalálását jelentette, mert már be volt jegyezve az alapítvány, amikor a fejéhez kapott mindenki: Úristen, most valamit csinálni kéne, leginkább foglalkoztatni embereket! Ez az, amihez nem értett senki. A gyógynövényből egy kertészeti program lett, bérelt földterületeken uborkát, karalábét stb. termeltetnek, részben az alapítvány saját, önkormányzatok által aportként bevitt földterületein, ezt fölvásárolják és eladják. Beindították a már említett étolaj-programot és a kuriózumnak számító salátaolajak felé veszik az irányt. Közben a pályázaton nyert pénzből és részben a termelésből nyert haszonból különböző gyermektáborokat szerveztek nagycsaládosok gyerekei számára. Működtetni kezdték az Alkoholizmus Ellenes Klubot és a Lelkisegítő Szolgálatot. Kezdett fölépülni az alapítvány, 93-94-ben zömében önkéntesekkel, ill. évente kb 50-60 idénymunkás foglalkoztatásával, ami a szó szoros értelmében nem jelent igazi foglalkoztatást. 95-ben elnyertek az OFÁ-nál egy ún. MÉKA programot - ez Munkanélküliek Építő Kertészet- és Aszalóban való foglalkoztatását jelenti, ahol 13 embert főállásban foglalkoztattak már, közben az étolaj-program 3 főfoglalkozású tartós foglalkoztatását jelentette. A MÉKA program keretében és az alkoholbetegek rehabilitációjának céljából rendbehoztak egy erre a célra alkalmas épületet, amelyet a helyi önkormányzattól kaptak, és amelyet védett szállóként lehet működtetni. Egyelőre nincs lakója még, most dolgozzák ki azt a programot, hogyan lehetne itt ideiglenesen elhelyezni és foglalkoztatni azokat az alkoholbetegeket, akik teljesen alkalmatlanok még a MÉKA programban, pláne az étolaj-programban való foglalkoztatásra is, és továbbra együttműködik az önkéntesekkel. Ami ebben a történetben siker, az az, hogy 1995-ben kiképeztek a szombathelyi Egészségügyi Főiskolán 9 szociális asszisztenst, akik gyakorlatilag tavaly novembertől az OFÁ-val kötött szerződés értelmében június elsejétől dolgoznak Vasvár és környéke 23 településén, 1 szociális munkás vezetésével. Elérte tehát az alapítvány az 1993-ban megálmodott konstrukciót, mert van egy termelő ága, és van egy szociális ellátó szervezete. Zárójel: az OFÁ-tól erre az évre nyert pályázat fedezi a Hegyháti Segítő Hálózat 1 éves működésének költségeit, zömében munkabért és annak terheit és egy minimális működési költséget, kb. 6 millió forint ez az összeg. Az étolaj üzem kiváló minőségű napraforgóolaj előállításában, évi 5.5 millió forintot tud termelni. Van-e dugó a cső végén, barátaim? Ezt e pillanatban megmondani nem tudom. Mindenesetre van egy tanulsága ennek a sikertörténetnek, és mivel Pista barátom fölszólított bennünket, hogy a magunk projektjeinek a bemutatásakor próbáljunk mutatni előre valamit, hogy mifelé mehetne a szekér, én néhány alapítványi munkatárssal arról győződtem meg az elmúlt időben, hogy nem lehet rehabilitációs munkával olyan nyereséget termelni, ami aztán a szociális segítőmunka pénzt-fogyasztó lehetőségét teremti meg. Itt tehát át kell állni ezen az oldalon egy szigorúan üzleti alapon szerveződő, piszokul profitorientált tevékenységre, ha ki akar mászni a cső végén az alapítvány. Kell, hogy legyen elég ereje ahhoz, hogy a dugót a végén a fejével kilökje. Ellenkező esetben a nagy nehezen kiszenvedett Hegyháti Segítő Hálózat megszűnik, az alkoholisták nem a klubban fognak találkozni, hanem a 23 település közel 100 kocsmájában és bögrecsárdáiban, a mentálhigiénés műhely pedig átalakul jóbarátok esténként egymás vállán síró közösségévé. A védett szállót pedig kitűnően lehet majd értékesíteni, mint a Hegyhátra idegenforgalmi céllal látogatók alkalmi szálláshelyét.

Zárszóként hadd mondjam el, hogy a Hegyháti térség 23 településből áll, egy városa van kb. 5-5,5 ezer lakossal és 11 ezer, 22 faluban élő emberrel. Ez a térség, amely Vas megyének Zala megyével határos sávján van, egy elmaradott térség. A jegyzett alkoholbetegek száma 7-7,5%, az érintett szenvedélybeteget aránya 10-12%-ra becsült. A munkanélküliség "csak" 8-9% körül mozog, a zömüket azonban éppen a szenvedélybetegek adják. A legsúlyosabb gondja ennek a térségnek, hogy iszonyú szellemi forráshiány van. Az alapítvány vezetője most szerzi a harmadik diplomáját, hogy elég esze legyen az egészhez, a projektvezető kollégák legmagasabb iskolai végzettsége középiskola. Mindenki kívülről, máshonnan jár be dolgozni. Én is így próbálom segíteni a munkájukat. Vészhelyzet van. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Köszönöm a szót, és engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Galyas László vagyok és Borsod megyéből jöttem, annak is a zempléni részéből, közelebből az Abaúj részéből és annak is egy speciális tájáról, az ún. Kegyetlen térségéből vagyok. Ez a program a romák részére próbál kitörési lehetőségeket kidolgozni. A program feltételrendszerét is nekünk kell kidolgozni. A Kegyetlen térségében és azon túl nagyon erős a cigány önszerveződés, ami azt jelenti, hogy sok érdekvédelmi szervezet jött létre, és nem véletlenül jött létre nagyon sok Praliphe szervezet. Elindul egy folyamat - az egyik faluból ismerek egy embert, amaz a másik faluban ismer egy másikat, és innentől kezdve elindult egy láncszerű folyamat, az önszerveződés.

Érdekvédelmi tevékenységet és közéleti politikát folytatunk, s amennyire lehet, befolyásoljuk a helyi politikát. Borsod megyének ezen a részén mindenhol létrejöttek kisebbségi önkormányzatok, mindenhol be vannak vonva a kisebbségi civil szervezetek az önkormányzatok munkájába.

Lehet, hogy speciális helyzetben vagyunk, mert az ország legelmaradottabb részén, borzalmas depresszióban és nagy hátrányokkal élünk. Érvényes a Tisza-választóvonal. Az ún. kassai centrum volt a mi részünk, de amióta a határvonal módosult, mi el vagyunk felejtve. Ha elindulok otthonról, 50 km-enként látom a változást. Ez egy bizonyos, kényszerhelyzetből adódó szellemi frissességet is eredményezett a romák körében, mert egy-két okos ember azt mondta, hogy valamit kell csinálnunk! Az emberek megkeresték egymást, mindegy, hogy milyen módon, megtervezve-e, de a lényeg, hogy egymásra találtak. Innentől kezdve elindult egy folyamat, melynek során önmagunkat hozzuk helyzetbe mint vezetőket, és azután megkeressük a külső társadalmi segítséget is a problémák megoldására. Olyan embereket és olyan pénzügyi forrásokat keresünk, amelyek biztosítják a program sikerét.

Aki romákkal foglalkozik, az tudja, hogy minden egyes ember külön világ, és egyénileg kell az embereket kezelni. Ahhoz, hogy közösséget lehessen létrehozni, ezeket az egyéniségeket kell megnyerni. Ennek kapcsán létrejött egy másfél éves képzési folyamat, amelyet természetesen a civil szféra produkált. Engedjétek meg, hogy közbeszúrjam, hogy az Autonómia, a Soros Alapítvány, ill. a Kárpát-EuroRégió Fejlesztéséért Alapítvány nagyon nagyban járult hozzá a térség fejlesztéséhez, ill. a helyi roma vezetők képzéséhez.

A másfél éves képzési folyamat roma és nem roma szervezetek vezetőinek és tagjainak képzését jelentette. Ennek során felmértük azt, hogy mik is azok a problémák, amelyek jelen vannak a térségben. Összeállítottunk egy probléma-térképet. Minden külső segítséget megkerestünk, ami a térségünkre vonatkozott, és amiről eddig nem is tudtunk, nem is tudhattunk, mert mi egy frissen tanuló társadalmi réteg vagyunk, és nekünk a tudást, amivel a romák nem rendelkeznek, importálnunk kell. Egy 3 éves válságkezelő program is megfogalmazódott a térségre. Ez a válságkezelő program 4 irányvonalat képvisel: oktatási, gazdasági, közösségfejlesztési, valamint marketing- és foglalkoztatáspolitikai programot - ez utóbbihoz kapcsolódik az ún. "bizalmi bank" létrehozása. Röviden vázolnám, hogy mi ennek a 4 irányvonalnak a lényege.

Az oktatást szinte az alapoktól kell kezdeni. El kell ismerni, hogy a romáknál bizonyosfajta analfabétizmus uralkodik, nincs meg az általános iskolai végzettség. Fel kell zárkóztatni. A program úgy szólt, hogy 35 éves korig ez kötelező, mert afölött, úgy gondoltuk, már egész nehéz, sőt, értelmetlen energiát fektetni abba az emberbe, mert az már nem fog megváltozni. Erre a felzárkóztató programra egy szakképzési rendszer épül fel. A 3 éves program ideje alatt hatfajta szakképzést folytatunk, és kizárólag a helyi igényekre épülő, egyedi, speciális képzéseket valósítunk meg. A tapasztalat szerint ugyanis az átképző rendszer nem egészen a romáknak készül, de nem is a magyar szegény rétegeknek, nem ad esélyegyenlőséget, teljesen értelmetlen.

A foglalkoztatáspolitika azt jelenti, hogy ki lehet emelni embereket a térségben pl. szolgáltató szakcsoportként, lehet akár szövetkezeti rendszerben is, akik értenek a vízvezeték-szereléshez, a házépítéshez, a területrendezéshez - egy ún. univerzális lakáskarbantartó-szolgáltató szakcsoport vagy szakszövetkezet, és ellátják a feladatukat. Nem arra van szükség, hogy a térségben mondjuk 18 kőműves legyen, és egymást gyilkolják, hanem az, hogy sokféle munkát el tudjanak végezni, de verseny nélkül.

A romáknak ezen kívül egy kitörési pontjuk van, és ez a mezőgazdasági tevékenység. Rádöbbentünk arra, hogy mi vagyunk az ország legelmaradottabb romái, és ez is egy ösztönző felismerés, mert innentől kezdve rádöbbentünk arra, hogy a privatizáció kibabrál velünk, földet kell vásárolnunk! Kemény vásárlási folyamatok indultak be, a polgárosodás, a magántulajdon szerzésében igen nagyot haladtunk előre. Ezért is erősödik ez a program, de túl kell lépni ezeken a programokon is, mert most már nem arról van szó, hogy ne dögöljünk éhen, hanem arról, hogy egy szellemi igény lépett fel önmagunkkal szemben. Innentől kezdve mindenkit meg kell találnunk, aki segíthet, akitől tanulni lehet. Nem szégyen az, hogy tanulnunk kell, évszázados lemaradásunk van.

Ez a 3 éves térségfejlesztő program nem csak a romáknak szól, hanem a magyaroknak is, mert a magyarságnak az a rétege, amelyik szociálisan leépül és majdnem olyan színvonalon van már, mint a romák, éppen úgy rászorul, és nekik is esélyt adunk a programon belül. Őket is kell képezni, őket is helyzetbe kell hozni.

Egy hatékony információs bázist is létre kell hoznunk a naprakész tájékozódás érdekében. Lehet adni ennek inkubátor-, vagy információs központ nevet, mindegy, de mindenképpen létre kell hozni, mert a mai világban az információ nagyon fontos.

A jövőben megpróbáljuk bebizonyítani, hogy ez egy működő, életképes elképzelés, és anyagilag is megvalósítható. Ha van kérdésetek, szívesen válaszolok.

Két kérdésem van. Azt mondtad: nem célotok az 5., 6. kőművest is kiképezni ugyanabban a faluban, hanem létrehoztok egy olyan csoportot, amelyiknek nincs versenytársa. De ezeket a helyeket nem töltik-e be a már tanult emberek?

A másik kérdésem a vagyonszerzésre vonatkozik. Azzal egyetértek, hogy vagyont szerezzenek a romák és ezzel elinduljanak a polgárosodás útján, és majd száz évek kellenek ehhez, mert még mi is messze vagyunk a polgári léttől. Nincs-e visszavágyódás az őseitek útjához? A hagyományos cigányszakmák után?

A második kérdés megválaszolásával kezdeném. Minden roma üggyel kapcsolatos kérdés speciális, ugyanis ahhoz, hogy piacképes tevékenységet folytassunk, a hagyományos mesterségek közül nagyon keményen szelektálni kellene. Nagyon előrelátó marketing-tervet kell készíteni ahhoz, hogy menjen mondjuk a bútorfonás, és ne csináljuk a szövést, a ruhavarrást.

Az első kérdésre azt válaszolnám, hogy nagyon kevés az a szakmai tudás, amit mi képviselünk a társadalomban, és az átképzések sem a romáknak készülnek. Nem tömeges szakmunkásképzésben gondolkodunk mi. Egy másik térséggel esetleg versenyezhetünk is, egészséges mértékben, de ha a mi térségünkben 5-10 főt kiképzünk ugyanarra, azok meg fogják ölni egymást, mert nem lesz megrendelésük.

A roma polgárosodást azért említettem, mert a háborúk, majd a szocialista rendszer a romákat nem hozták helyzetbe. Tsz-ben volt alkalmazott, keményen dolgozott, de neki nem járt semmi sem a kárpótlásnál, sem a privatizációban. Nem kaptak földet, mert a törvény azt mondja, hogy aki nem volt tsz-tag '91-ben, mikor elkezdődött a fölszámolást, az nem kaphat földet. És lehetett 10 vagy 20 évig is a tsz alkalmazottja vagy tagja, ha korábban kilépett, a föld nem illette meg. Innen nézve el lehet képzelni azt, hogy milyen nagy dolog, hogy földet vesz, meg tud élni, a családját el tudja tartani, bizonyos lehetőséget kap a piac felé.

Maradnak-e a megszerzett birtokon?

Mindenki megmarad, ugyanis nem tud máshová menni! Stabilan ottmarad, mert nincs olyan fejlődési folyamat, hogy a létbiztonság biztosításán túl is léphet. Itt családok küzdenek keményen azért, hogy helyzetbe hozzák önmagukat, ill. a gyereküket, hogy ne haljanak éhen. Ebből a 9200 Ft-os kötelező állami segélyből következően az emberek depressziósak, elgondolásaikat feladták, önbecsülésüket elvesztették. Most már kimondottan a család fenntartása, a létbiztonság az elsődleges, és az az oktatási program, amiben mi gondolkodunk. Igenis, tanuljon az a gyerek! A városi romák is járnak vidékre, hogy hazavigyenek egy kis zöldséget, krumplit, akármit.

És megkapálják-e a krumplit? Ezt nem tudtam kihámozni...

A válaszom egy határozott igen. Ugyanis ha nem kapálja meg a földet, nem tudja a családját eltartani. Egyszerű.

Fantasztikus az, amit a Laciék csinálnak, de egy dolgot tisztába kell tennünk magunkban. Az, hogy a magyarországi cigányság ilyen helyzetben van, abban erősen benne van a többségi társadalom. Az a rossz nekem, Laci, hogy mintha te lebecsülnéd magunkat, mintha mindenáron meg kellene felelnünk megint a többségnek, aki miatt ebben a helyzetben vagyunk. Ezzel azért nem tudok egyetérteni, mert hol van most a kormány válságkezelő programja? Miért a Kárpát-EuróRégiótól kell pénzt kérnie a Lacinak, miért nem abból a 300 milliárd forintból kapott, amit megítélt a kormányt? Az egész azért sokkal messzebb vezető probléma. Nekem mindig az az érzésem, hogy egy óriási nyomás alatt vagyunk, egy előítéletes többségi társadalomban, mert ma a cigányság bűnbak, és közben a helyi civil szervezeteknek, érdekképviseleteknek azon kell gyötrődniük egyfolytában, hogy hogyan tudja elfogadtatni magát, igazolni, hogy az etnikum igenis jelen van ebben az országban, és életképes, és 80%-uk dolgozott a rendszerváltás előtt. Voltak olyan helyek, ahol a romák 95%-a aktív foglalkoztatott volt. Erről senki nem beszél, de megkérdezitek, hogy meg tudja-e kapálni a krumplit? Honnan a fenéből tudná, amikor voltak olyan időszakok, hogy a föld közelébe se került, mert az asszimilációs törekvések következtében bezsúfolták őket a gyárakba Pestre. Az egész Szabolcs-Szatmár ingázott. Tegyünk rendet a fejünkben, hogy miért van ilyen helyzetben a magyarországi cigányság, és hogy miért nagyon fontos az, amit a Laciék csinálnak. De ezt csak úgy lehet, ha a Lacinak és a hozzá hasonló szervezeteknek abban próbálunk segíteni, hogy ezeket a programokat az állam a meghatározott pénzből igenis támogassa!

Amit a Jutka mond, valós tény, de azt gondolom, hogy nem ennek a fórumnak a dolga eldönteni, hogy a társadalomnak milyen hibái vannak, mi a kötelezettsége a romáknak. Nem arról beszélek, hogy nekünk mindenáron meg kell felelnünk. Azt gondolom, hogy az ilyen romáknak, mint én, meg a Jutka, meg nagyon sok ember, azt kell produkálnunk, amit a társadalom nem tud. És jöjjön oda, nézze meg és szégyellje magát az, aki ezért az államból felelős! Mozduljon ki! Másképp nem tudjuk őket kimozdítani, csak úgy, hogy kész tények elé állítjuk őket, kemény média-nyilvánosság elé, minden ilyen lehetőséget ki kell használnunk. Mozduljon meg ez a helyzet arrafelé, amerre a romáknak szükséges! Katasztrofális helyzet van már, és nem veszik tudomásul, nem akarják kezelni.

Alapítványunk az állástalanokból próbál gazdasági önszerveződéseket csinálni. A szervezetünk nevének rövidítése ÁSZOKFA. Ugye ismeritek a két gerendát, amire a hordókat rárakják, és így körbe tudja a levegő járni? Valamelyest függetlenedik így a hordó a földtől, meg a sártól.

Csináltam egy elméleti és egy politikai megközelítést arról, hogy miért van szükség a programunkra, aminek az a neve: "A munkanélküliség csökkentése és az innovációra alapozott szövetkezés." Szokatlan dolgokat fogok mondani, teljesen más logikával közelítem meg a munkanélküliség kérdését, mint szokásos.

Az az egyik kiindulópontom, hogy az élőmunka fokozottabb használatára egyetlen befektető réteg hajlandó és törekszik, maga a fizikai-szellemi munkás. Senki másnak nem érdeke az, hogy pusztán azért, hogy csökkenjen a munkanélküliség, bárkit is foglalkoztasson. Ez egy nagyon kemény dolog, és egészen más megközelítés. A dolgozónak viszont befektetni való egyéb tőkéje nincs, mint a munkaereje. A saját jövedelmével nem profitot akar, hanem élni akar. A saját munkára alapozott befektetéseknek régi tapasztalatai vannak, nemrég volt 150 éves a szövetkezeti mozgalom - nem tsz-ről beszéltem! -, szövetkezetről, csupa nagy betűvel.

Mostanában sokat foglalkoznak a nonprofit vállalkozásokkal, alapítványoknak, egyesületeknek ajánlják alapvetően a rászorulók segítését ingyenkonyhák, hajléktalanszállások, idős betegek gondozása, ételkihordás stb., magyarán a szolgáltató és a "vevő" azonos körből kerül ki. Az együttérzés, a szolidaritás érzése jó alapja lehet ezeknek a formáknak, de ezek is csak támogatással, a befektetett tőke megtérülésének reménye nélkül működőképesek.

Javaslatom szerint össze kellene kapcsolni a műszaki fejlesztést a munkanélküliek jövedelemhez juttatásával, és az egyéni képességeket az önként vállalt munkamegosztással kellene kibontakoztatni - valódi szövetkezeteket kellene létrehozni. Átgondoltam azt, hogy milyen problémák befolyásolják a szövetkezetek alapítását: a jogi-gazdasági környezet, a csapat összetétele, a témakör vagy termék, a tőke, a hatékonyság. Judith említette tegnap, hogy ők alapvetően két dologra építenek: a készségekre és a gyakorlatra. Csodálatosan jó öntőszakmunkások vannak Ózdon, de minek? Megvan a készségük, a több évtizedes gyakorlatuk, de nem tudják hasznosítani, mert nincs piac rá. Ezért kell a logikát megfordítani. Abból kell kiindulni szerintem, hogy van egy hiányérzete a csapatnak, egy problémája, és úgy gondolja, hogy ha arra volna egy technikai eszköz vagy egy szolgáltatás kitalálva, akkor az neki is jó lenne, és ebből feltehetően - tehát egy mini piackutatás-jellege is van a dolognak - másoknak is jó, tehát eladható termék lenne, és ez fenn tudna tartani egy szövetkezetet

Kialakítottam egy szövetkezetfejlesztési módszert, amelyet "KULCS" Közös Újítással Létalap Teremtő Csoport programnévvel láttam el.

A "KULCS" program alapvetően 4 fázisból áll:

- Csoportos alkotás

A résztvevők által kiválasztott műszaki problémát oldjuk meg. A téma - a termék - kiválasztásánál alapvető szempont a konkurenciamentesség, tehát új dolgot kell létrehozni és gyártani. A vevők igényeinek feltárása alapján fogalmazzuk meg az ellátandó funkciókat, majd ezekre ötletrohammal ("brainstorming") keresünk megoldási lehetőségeket, és ezekből választjuk ki a szerintünk legmegfelelőbb variációt. Azonos, de gyorsabb módon határozzuk meg a célszerű technológiát, a felhasználandó anyagok körét is. A csoport ezt a fázist bentlakásos rendszerben végzi. A munka 7 napig tart, ez szükséges a résztvevők összeszoktatásához is.

- Piacravitel előszervezése

A második fázisban még mindig együtt marad a csoport, de már nem bentlakásos módon, és munkamegosztással elkezdi a piacravitel előkészítését. Keres szállítókat, vevőket, tesztelteti a terméket, keresi a gyártás lehetséges helyét. Ez tárgyalásokkal, kommunikációval jár, amelyekre szituációs játékokkal készülnek fel a résztvevők. Az információk birtokában összeállítjuk az üzleti tervet, meghatározzuk a felfejlődés fokozatait. A munka során fény derül az egyéni képességekre, hajlamokra és a fejlesztendő ismeretekre is. Ez lesz az alapja a 3. fázisnak.

Magyarán tehát van egy termékünk, amit csinálni akarunk, és ehhez van szükségünk különböző szakmai ismeretekre. Teljesen heterogén csoport a kiindulási pont. Az a közös pontja, hogy egy adott területen lakik és munkanélküli, tehát ilyen szempontból szabad. Nincs más igazi megközelítési lehetőségünk. Ez a tyúk és a tojás problémája. Általában össze tud állni egy kőműves egy áccsal, egy vízvezetékszerelővel és egy villanyszerelővel és azt mondja, hogy csinálunk egy építőipari vállalkozást, kedves Judith, segítsetek nekünk, hogy ez hogyan is működjön. Adott a szakmai indíttatás, a termék is. A munkanélküli azt tudja, hogy éhenhal, ha nem vállalkozik. Létkérdés az, hogy vállalkozni kell! Lehet egyénileg is vállalkozni, és látjuk azt a rengeteg csődöt, ami ebből következik, mert nemcsak a szakmát kell ismerni, hanem jogi, pénzügyi ismeretekkel is kell rendelkezni, szerződéseket is kell tudni kötni - ezek nélkül a dolog nem megy. Szükséges, hogy összefogjanak az emberek és közösen vigyék a dolgaikat.

- Felkészülés a vállalkozásra

Ebben a fázisban kezdjük el összeszedni azokat a tudásanyagokat, mint pl. konkrét piaci lehetőségek, mekkora szériára készüljünk fel, stb. Ekkor már elmegyek egy átképzésre, mert azt akarom, hogy amit együtt kitaláltunk, azt gyárthassuk. És nem azért, hogy megkapjam az átképzési támogatást. Tehát fordított a logikám, mint a szokásos, és ezért nem kérek elnézést.

Az anyagi feltételek megteremtése szintén ebbe az időszakba tartozik. Tudom már, hogy várhatóan mennyit fogok eladni, ennek mennyi az anyagigénye, a munkaerőigénye stb.

A munkanélküliek nem rendelkeznek tőkével, ezért nem tőkével, hanem a lehetőségek feltárásával készítjük elő a vállalkozást. Szerintem tőke két dologhoz kell: a szőlőtermesztéshez és a faaprításhoz. Falfestéshez pl. nem pénz kell, nem azzal akarom kitapétázni a falat, hanem festékre van szükségem, ecsetre, vödörre, létrára, amiből egy csomó dolog itt-ott meg is van, a családban, a csoportban. Nyilván van persze olyan dolog is, amit meg kell venni, de ráirányítja a figyelmet arra, hogy ne abban gondolkodjunk, hogy "ha lenne 1 millió forintom, mi mindent tudnék csinálni!" Nem tudja, mert nem számolta ki, hogy mire van szüksége. Itt van a bukfenc. Általában el is verik azt a milliót.

Ennek a szakasznak az egyik feladata tehát a szaktudás megszerzése, a résztvevők közös megbeszélés alapján átképzésekre jelentkeznek a vállalkozás szakszerű beindítása érdekében. A másik feladat: a beindulás anyagi feltételeinek a megteremtése, a szükséges eszközök, anyagok felkutatása, ill. beszerzése, az ehhez szükséges források feltérképezése, prototípus készítése, jogi feltételek kialakítása, pályázatok készítése. A vállalkozás a lehetőségek feltárásával indul és nem tőkével!

- A vállalkozás beindítása

Ez a fázis az összeszokás, a munkamegosztási rendszer kialakításának fázisa, a belső szervezeti működésé. Ez irányulhat a szervezeti rend kialakítására, a kereskedelmi kapcsolatok kiépítésére, a könyvelés felvállalására, műszaki szakértő biztosítására, pályázatok készítésére stb. A megalakulás után még kb 1 évig kell patronálni, konzultációs lehetőségekkel segíteni az új vállalkozást, a beindulás nehézségeinek áthidalására. Ilona is említette ezt, hogy bizony addig kell ott lennie a közösségfejlesztőnek a terepen, ameddig szükség van rá. És ez ugyanígy vonatkozik a gazdasági vállalkozásokra. Fél évente heti 1 alkalmat jelent a vállalkozásra való felkészítés és utána 1 év a meglévő vállalkozásnál a követési idő, havi 1 nappal. De ezt csak azért határoztam meg így, hogy a kalkulációba be tudjam állítani, hogy várhatóan mennyi összeg kell erre. Elméletileg nem lehet arra válaszolni, hogy mennyi segítség kell a továbbiakban a csoportnak, mert ez az adott csoport működőképességétől függ.

Ha az ember kitalál egy ilyen programot, szeretné kipróbálni. Erre került sor Kecskeméten, Láng Laciék segítségével, '96 márciusában. Összejött 16, ráadásul roma fiatal, 17-33 éves korig, azzal, hogy ezt a 2 hetet együtt fogjuk tölteni. 450 ezer forintot kaptunk az Autonómia Alapítványtól. Bíró András modellértékűnek minősítette ezt a programot. Romákkal dolgoztam tehát, s nem csak azért, mert az Autonómia általában romákat támogat, hanem azért is, mert a gyűrődést kell kipróbálni egy új modellnél, a legnehezebb körülményeket. Imádtam őket, kreatívak, értelmesek, csodálatosak voltak, iskolai végzettségtől függetlenül. Nagyon élveztem én is a munkát, és ők is.

A munka során két csoport alakult, az egyik egy övtartó, a másik vályogtégla gyártását tűzte ki célul. A résztvevők jónak ítélték a 2 hetet, vannak, akik foglalkoznak a továbbképzés gondolatával, a vályogos csapat egyértelműen vállalkozni akar, egy teljesen új építőelem formát találtak ki. Ők az Álláskeresők Egyesületeinek Bács-Kiskun Megyei Szövetségétől kértek és kapnak segítséget, onnan telefonálhatnak, megcsináltathatják a vetőszerszámot stb. Valami beindult, az eredmény ígéretes. Az egyik résztvevő a következő szöveget írta fel a táblára a 2 hét utolsó napján: KULCS - a jövődhöz. Ezt a szlogent nem használtam, ez belőlük jött. Ha ők így érzik, ha az elméleti munka a gyakorlatban is megállta a helyét, akkor a "KULCS" módszer használható, terjeszthető.

Annyit hadd mondjak a képzés utóéletéről, hogy 5-6 hónapig megpróbáltuk gondozni ezeket a gyerekeket - mert gyerekek voltak, hiába volt 1-2 idősebb is köztük. Kecskemét egy nagy város, ahol másképp szerveződnek a roma közösségek, megmarad ugyan a családi háló, de sokkal dezintegráltabb a roma társadalom, mint másutt. Nem sikerült igazán a csoportot együtt tartani, és én ezt annak tudom be, hogy nem került ki közülük egy olyan vezető egyéniség, aki tovább vitte volna az ügyet. Az a kísérlet, hogy mi kívülről, a nem roma munkanélküliek körében tapasztalt módon, közösségi embert állítsunk melléjük, ez félig-meddig volt sikeres. Andrási Pista tartotta velük hónapokig a kapcsolatot. Két ízben szedtük őket úgy össze, hogy lejött a Kolompár Jóska az Autonómia Alapítványtól, mikor még ott volt - tehát volt egy követési folyamat. Megpróbáltuk újra és újra elmesélni, hogy gyerekek, vinni kéne tovább a dolgot, elkészült két tárgy, úgy tűnik, mind a kettő el is adható, kéne csinálni egy szövetkezetet stb. Valaki azt mondta, hogy "5000 Ft egy vályogsablon, adjatok 5000 Ft-ot." Azt mondtuk, nekünk sincsen, de odaadjuk, mert ennyit azért még összekotrunk. Nem ezen bukott meg a dolog, hanem azon, hogy hiányzott pont az a közösségfejlesztői mozzanat, ami belülről kellett volna, hogy fakadjon. Azért mondom ezt el, mert ezeknél a programoknál létkérdés, hogy ne csak a külső támogató közeg alakuljon ki, hanem valami belülről is. Robinak volt egy kísérlete erre. Van egy pszichiáter barátja, akinek közösségfejlesztő hajlama és tudása is volt, akit rögtön a program elején bevont a csoportfoglalkozásba. Nagy bajnak bizonyult, mert kiderült, hogy egy olyan ember jött el, aki beteg emberekkel foglalkozik, és a csoport 3-4 nap után fellázadt ellene. Megvolt az igény, de nem volt meg nálunk sem a tudás. A gyerekek közül néhány ma is visszajár az egyesületbe.

Három héttel a program befejezése után összejöttünk a csapattal. Tudni kell azt, hogy én budapesti vagyok, a csapat kecskeméti. Akkor már kocsim sem volt, tehát vonattal hajnalban utaztam le. Mondják, hogy kellene 5000 Ft - amit a Laci is említett. Mondom: gyerekek! Kapott fejenként mindenki 400 Ft ösztöndíjat naponta, ez 5400 Ft a 14 napra. Ezt kézhez kaptátok az utolsó napon. Látom, hogy néhányótokon új dzseki van. Tudom azt, mert elmeséltétek, hogy hetente legalább egy kocsit vesztek, és eladjátok 100 ezer forinttal drágábban. Miért nem jut eszetekbe azt a nyomorult 5000 forintot kiszakítani és összedobni?! Nem csak azért, mert elfogyott a támogatási pénz, de elvi alapon, azt mondtam, hogy ha egyszer ti el vagytok kötelezve egy általatok kitalált termék mellett, akkor ennyit azért tudtok rászánni. Ez nem történt meg. Rájöttem arra, hogy ahhoz, hogy patronálni lehessen a helyi csoportokat, ott kell lenni a szövetkezetfejlesztőnek, annak, aki személy szerint résztvett az alkotásban, mert személyes a kötődés. Nagyon összejöttünk mi a 2 hét alatt. Ezt a bizalmat a további patronálás során kell és lehet hasznosítani. Nagyon jó szándékúak a Láng Laciék, de nem tudják azt a fajta szakmai patronálást megcsinálni, amit én tudtam volna, ha én is kecskeméti vagyok. Tehát el kellett kezdenem abban gondolkodni, hogy megyei hálózatot kell kiépíteni. Beadtunk egy PHARE makro LIEN pályázatot a Co-operative College-dzsal közösen. Ez egy 50 millió forintos program, ami három megyei szövetkezésfejlesztő iroda létesítését, 18 embernek a kiképzését tartalmazza. Ősszel lesz a pályázat elbírálása Brüsszelben, meg is nyerhetjük, mert ez a társaság már tízszer nyert a PHARE-tól pénzt, mármint az angolok. Erről akkor akartam beszélni, amikor a hogyan tovább? lesz napirenden.

Valóban, itt most tálcán kínálkozik az együttműködés, elég, ha utalok a pszichiáter kontra közösségfejlesztő problémára, vagy arra, hogy mi is egy ilyen hálózatot akarunk létrehozni. Tudnotok kell azt, hogy a Közösségfejlesztők Egyesülete részese lesz egy szövetkezetfejlesztő irodákat létesítő programnak, és ebből egyet itt fogunk a Felső-Kiskunságban létrehozni, Mészáros Zsuzsa lesz a munkatársa és Marsi Péter fog neki segíteni, és magam is. Az, hogy nem sikerült ebből a kecskeméti csapatból szövetkezetet fejleszteni, engem egyáltalán nem lep meg, mert 4 éve, amióta elvégeztük ezt a tanfolyamot, fáradozunk ezen. Volt olyan falu az életünkben, Cserkút - Jónás József polgármester itt van velünk, tanfolyami társunk volt a szövetkezetfejlesztési tanfolyamon és a faluban igazán nem leromlott állapotú, tőke nélküli emberek élnek, ellenkezőleg, érdekli is őket a turizmus-vállalkozás, mindent megtettünk azért, hogy vagy faluszövetkezet jöjjön létre, vagy turisztikai szövetkezet - nem jött létre, de néhány ember továbbfejlesztette a maga vállalkozását, ill. egy-két ember újabb egyéni vállalkozó lett. Az, hogy ebből mikor lesz szövetkezet és mikor nem, az nagyon törékeny dolog. Amit Laci elmondott, igaz - ha nincs köztük olyan ember, aki húzza maga után a többieket, akkor mi megfeszülhetünk, akkor sem lesz belőle az. Ezen kívül a bizalmi válság óriási: ki az, aki vállalja a másikat, aki nem úgy gondolja, hogy "közös lónak túrós a háta". Azért tetszett nekem nagyon a hajduböszörményiek programja, mert ők 23 hektáron több családnak adnak lehetőséget, aminek vannak közös mozzanatai, de az egyéni felelősség is nagy, és ez a program számomra áthidalni látszik ezt a bizalmi válságot, ami óriási dolog. Nekünk, akik ezt a dolgot komolyan gondoljuk és szeretnénk előrelépni, nagy türelmet kell tanúsítanunk, és ha egy olyan szövetkezetet sikerül létrehozni az embereknek a segítségünkkel, amilyent megálmodtunk, akkor talán a többi már könnyebben fog menni utána, de valószínű, hogy sokat kell még fáradozni. Vannak olyanok persze, akik már létrehoztak szövetkezetet, olyan emberekből, akik maguktól is megtették volna ezt, csak egy kicsit hamarabb, egy kicsit kedvezőbb feltételek mellett jött létre a vállalkozásuk. De mi olyan emberekből szeretnénk közösségi vállalkozásokat teremteni, akikben még nincs ennyire készen a dolog. Ehhez idő kell és szerencse.

Végig kellene játszanunk, hogyan érti a "bizalom" szót a támogató, a közösségfejlesztő és a képzésben részt vevő ember? Hogyan képzeli el a támogatott a bizalom-építést? A közösségfejlesztés eredményének annak kellene lenni, hogy az emberek bízzanak egymásban, és a fontos információkat emberségesen átadjuk egymásnak, mert ettől működik a civil mozgalom és ettől hatékony. A bizalom kérdése szorosan összefügg az ország szociális válságkezelésével.

Nagyon érdekes dolgokat piszkál meg a Laci, csak szerintem nem fogalmi szinten kell ezt a bizalmi kérdést összehangolni, hanem élmény szinten, s ettől nagyon időigényes és energiafogyasztó ez a munka. Mi kinyilatkoztathatjuk, hogy bízunk egymásban, de mikor az ebédhez megyünk, félrelöklek, mert előbb szeretném az ebédet megkapni - akkor az egész dolog felborul. Megélt szinten kellene megteremtenünk a bizalmat, és ez hosszú folyamat és befektetésigényes.

Cigánygyerekekkel foglalkozom. Csináltunk az iskolaigazgatóval egy tehetségfelmérést, és utána kezdtünk el foglalkozni velük. Nagyon szépen megalakítottuk a cigány érdekképviseleti szervezet gyermektagozatát. Gyönyörűen kampányoltak a gyerekek. Óriási igyekezet volt bennük, amikor külön foglalkoztunk velük, rendszeresen dolgoztak, de egy idő után mély válságba kerültek. Ezt én következőképpen fejtettem meg: addig, amíg egy cigánygyerek a maga megszokott világában él és letojja az iskolát, addig kerek egész a világa. Onnantól kezdve, hogy fölismerte, hogy neki teljesen más lehetőségei is vannak, hirtelen rájön arra, hogy ehhez nincsenek meg az eszközei, hogy hihetetlen nagy lemaradása van. Akár a tisztelt közösségfejlesztők - az államról már nem is beszélve! - komolyan gondolják, hogy ezen dolgozni kell, akkor egy nagyon átgondolt programot lehet csak végigcsinálni, mert a gyerek teljes mértékben benne él a családban, és elmondja azt, amit ő tanul. Amit a Robi mondott, én is megtapasztaltam. Egyszerűen nem lehet képezni cigány embereket arra, hogy a csoportot vezessék, se egy külső embert, hogy vezessen cigánycsoportot, mert együtt kell velük élni. Rengeteg olyan dolog van tudniillik, amit nem tudnak, amit tehát elemi szinten kell elmagyarázni nekik, ugyanakkor pedig éleseszű emberek, tehát adott esetben az elnyomott helyzetből sokkal jobban átlátnak bizonyos hatalmi kérdéseket, mint más. És csak együtt élve lehet megtudni, hogy mi az, amit meg kell tanítani, és mi az, amit tanulni lehet tőlük.

Én azt ígérem, hogy visszaadom az időt. Két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy az első Munkanélküliek és Álláskeresők Egyesülete itt jött létre, Kunszentmiklóson, 1990. október 25-én, ha jól emlékszem. És az utolsó halottunk szintén innét van. Ez az ív, amit mi csináltunk, és ebbe nagyon sok minden belefér, regélhetnénk róla. Leírtunk lényeges dolgokat.

A másik: szükség van arra, hogy műhely legyen, tanuljunk egymástól, teremtsünk precedenseket, azokat elemezzük, adjuk át egymásnak a tapasztalatokat. Köszönöm, hogy lehetőséget kaptunk arra, hogy itt lehetünk. Bízom abban - és ehhez lehetőséget adunk mi is, amennyire képesek vagyunk erre -, hogy ennek legyen folytatása.

Szeretettel köszöntök mindenkit! Igaziból el is ment a kedvem a beszédtől, mert elkezdtünk annyira sokoldalúan beszélni a nagyról, a kicsiről, a helyi problémáról és a nagy politikáról, hogy már nem tudok kiigazodni, mit is kellene pontosan mondani. Azért szeretem megtisztelni azokat, akik meghívtak valamire, hogy arról beszéljek. Egy olyan dologról kellene egy pár tapasztalatot elmondanom, ami az egyik legkeserűbb, legkevésbé sikeres programom Nagyszékelyen. Úgy neveztük el, hogy "Kék Ház" program, mert amiben megvalósulna ez a program, az egy kékkel díszített, régi homlokzatú ház.

Nagyszékely Tolna megye északi részén van. Mindenki úgy tudja Tolna megyéről, hogy az egy átlagos megye, ahol jól megy az embereknek, csak egy baj van, hogy vannak fehér foltjai, és a Hegyhát zsákutcás falvai például ilyenek. Össze se lehet hasonlítani a megye többi, egyébként virágzó részeivel.

Simontornya és Tamási között kell bejönni középúton, Pincehelytől be a hegyek közé és egy katlanban, gyönyörű helyen van ez a pici, 500 lelkes falu, Nagyszékely. Odaérkeztünk mint külső közösségfejlesztők, bár én nem tudtam, hogy ezt így hívják, egyszerűen csak lelkésznek mentem oda és gondoltam, hogy ha más nem sikerül, akkor legalább tisztességgel megszeretem és eltemetem az embereket. Ehhez képest egy éven belül belső embernek éreztem magam, mert már védeni kezdtem a közösséget, a falut, sőt, a kistérséget a külső beavatkozók ellen. Mert tűrhetetlen volt, ahogyan ők viselkedtek, ne haragudjatok meg a dologért, csak kiokítani akartak engem, meg a többi embert, de velünk együtt sírni, nevetni, gürcölni, fázni nem akart senki igazán. Persze ez nem bűne senkinek, de nagyon nagy ellenállás van a térségben mindazok a dolgok felé, amik kívülről jönnek - jönnek és elmennek. Ez a közösség egy mozgató mag nélküli közösség - ki sem merném mondani igazából, hogy egy közösség. Egy széthúzó, kényszerből együtt élő faluról van szó.

Úgy gondoltam, hogy az egy természetes dolog, hogy szövetkezzenek az emberek egymással, mert egész apró dolgokban is keresi az ember a másiknak a társulását, abban, amit végre akarnak hajtani. Ez itt nem természetes dolog. Döbbenten álltam, hogy hogy' létezik ez? Nem azért, mintha szövetkezetet akarnék fejleszteni, hanem azért, mert ez jele volt annak, hogy a természetes emberi folyamatok itt nem működnek. Nincsenek. Innentől kezdve az egész falut úgy kezeltem, hogy semmi nem normális, semmi nem természetes. Hogyan lehetne mégis, mesterségesen felgyorsítani, hogy ne 100 év alatt menjen le egy folyamat? 3 évvel ezelőtt itt tartottam, amikor először voltam a közösségfejlesztők konferenciáján Pesten. Azóta nagyon sok dolgot sikerült elindítanunk, úgy, hogy megkerestem minden feladatnak a gazdáját. És hiszek abban, hogy csak ezen áll vagy bukik a dolog. Csak akkor van haszna a közösségnek az én munkámból, ha közben megtalálja egyik ember a másikát, és a dolog elkezd magától működni.

Így kezdődött ez a "Kék Ház" program. Ott volt egy romos ház. Összeültettem a tsz-elnököt a polgármesterrel, senkinek nem kellett. Elkezdtük felújítani, persze pénzért rohangáltunk - most nem akarom elmondani a külön OFA-regényemet, hogy az OFÁ-hoz pályáztunk, de kiderült, hogy a PHARE-hoz, másfél év múlva lesz döntés és a komplex terv, amit kívántak, tartalmazta az épület felújítását, a képzést, a kikutatást, hogy ki mire való és mit szeretne csinálni, de én azt előtte megcsináltam. Külön felmérést nem csináltam, nem született füzet belőle, de tudtam fejben, hogy ki mire való és ki mit szeretne. Megtaláltam már a képzésre alkalmas embereket, és azután a műhelyek elindítása lett volna a következő lépés. A komplex tervben természetesen helye kellett legyen egy olyan közszolgálati irodának - mindegy, hogy minek nevezzük, teleház neve lett -, ami koordinálja és a hátteret biztosítja annak, ami ott működni kezd. Mert ha magukra hagyjuk az embereket, látszik, hogy erre voltak képesek, amire eddig. Olyan vállalkozásfejlesztést csinálunk egyébként, amiről senki nem tud, legkevésbé a vállalkozásfejlesztői központ, aki csak a mikrohitelt akarja nyomatni, mert mi a saját pénzünkből adunk kölcsön, hogy valaki el tudjon indulni - nem az alapítványról beszélek most, hanem a férjem pénzéről, mert nekem nincs is. Nem kérünk rá kamatot és általában 3 hónap múlva vissza akarják adni, de csak másfél év múlva kerül vissza hozzánk, de ez az ára annak, hogy valaki egyáltalán elinduljon. Nincs másfajta út, mint hogy valamit nekünk kell akarni, nekünk kell áldozni, nekünk kell a hátteret biztosítani, és nekünk kell megszerezni a külső szakértőket, akik nélkül viszont én sem vagyok képes kigondolni, hogy hogy' legyen.

A "Kék Házunk" most úgy áll, hogy az OFA nem támogatta a komplex tervet, hanem kaptunk 3 millió forintot arra, hogy az asztalosműhelyt javítsuk fel. Ennek semmi értelme nem volt, mert ott csak a villanyszerelést kellett megcsinálni és kimeszelni, egy kicsit a vakolatot rendbehozni, tehát felesleges pazarlás lett volna, ezért az egész épületet elkezdtük ebből a pénzből megcsinálni, arra viszont nem elég, tehát futnom kellett a területfejlesztéshez és másokhoz. Ha elutasított volna akkor az OFA, azt hiszem, hogy most sokkal bölcsebben csinálnám, mert rákényszerültem volna arra, hogy kivárjam a dolgoknak a természetes folyamát. Így az lett, hogy elkezdtük felújítani az épületet, közben lezajlottak tanfolyamok, egyik a másik után, ami nagyon nagy vívmány volt, mert a megyében először sikerült kiharcolnom a munkaüggyel szemben, hogy egy tanfolyamot kihelyezzünk helyszínre. Sikerült azt is kiharcolnom, hogy a 15 ember úgy adódjon össze, hogy 5-5-5, mert azt kellett megértetnem, hogy a szomszéd faluból sem fog odajönni senki sem, mert átjárhatatlanok az utak, hiába csak 3-4 km-re vannak a szomszédaink. Több ilyen harc után végre megtartottuk a tanfolyamokat, igenám, de kéne tovább csinálni! Arra már nem hajlandók, hogy a tudásukat összeadva dolgozzanak, hogy összekunyeráljunk eszközöket és nekiálljanak - rizikóval - dolgozni. Mert egy darabig azt csináltuk, hogy mi fizettük őket, és szőttek, amit szőttek, eladtunk, amit eladtunk, de gyakorlatilag egy pár hónap múlva elegem lett, mert működésképtelen volt a dolog. Ha egy civil szervezet belekeveredik egy foglalkoztatásba, az maga a halál - nekem legalábbis, mert nincs, aki menedzselje tisztességesen az ügyünket. Most ott tartottunk, hogy talán még kéthavi munka hiányzik, és akkor elindulhatnak a műhelyek, de akkor mind a három - a szövő, a varró és az asztalos. Pályázatoktól függünk, és az én szociális gondozó-karbantartó programomat megcsináltuk 9 falura. Ezt is lehetne sorolni eredményként, nagy küszködés volt ez is - 9 polgármester ott ült, hajlandók voltak egy senkihez odamenni és egyáltalán engedelmeskedni - mert egy határon túl engedelmeskedniük kell ahhoz, hogy a programok elinduljanak. Ez mind, mind, mind pályázat-, pénz-, aláírás-, szerződésfüggő dolog. Azt szeretném, ha előbb-utóbb eljutnánk odáig, hogy nem ezeken állna vagy bukna a dolog. Az például, hogy az OFA fizeti a bért meg a tb-t, ideiglenesen egy nagyon jó megoldás, de az OFÁ-nak, az államnak is elfogy egyszer a pénze - ezeknek az embereknek önállóan kellene valamit csinálni. Én attól lennék boldog, ha ezek az emberek nem profitra termelnének, piacra, exportra, csak annyit tennének meg, hogy amijük van, azt viszont megmunkálnák. Akinek kertje van, az kertet műveljen, akinek szilvafája van, az mondjuk aszaljon, akinek gombatermesztésre alkalmas pincéje van, az azt csinálja, akinek erdeje van, ne vágja ki, és ne adja el, és így tovább, de az a lényeg, hogy a család önfenntartó legyen. Kertészkedésben lehetne összeszövetkezni, épületkarbantartó munkára, ápolásra - nem szakápolásra, csak aki segít a falugondnokok melletti munkában -, és a fiatalokkal is kell valamit csinálni, ami egy kicsit eltér a megszokottól. Elkezdtünk csinálni egy sportpályát, mellette kitisztítjuk az utat, tábor ürügyén majd egy forrást kinyitunk, és kialakul egy olyan ifjúsági központ, amit ők gondoznak, és lenne egyszer belőle egy kemping. Hogy mikor, azt nem tudom, de az a lényeg, hogy ők maguk tisztítsák, gondozzák, szolgáltassák a zenét, bármit, de ők maguk csinálják. A fiataloknak úgysincs semmijük, ez pedig nem kerül sokba, annyit meg meg tudunk szerezni. Bármilyen szövetkezésnek az én szememben, az én helyemen az az értelme, hogy összefogjanak és ne kunyeráljanak segélyért, és ne legyen a falu 70% betörő, mert ez vár ránk. És ezzel szembe kell nézni.

Az egész foglalkoztatási dolog úgy indult, hogy nem értettem: az önkormányzat miért nem akar semmit sem csinálni? Akkor még nem voltak alapítványok, de voltak lehetőségek, és a polgármester minden elutasított. Rengeteget beszélgettem vele - lötyögve és komolyan is, nem vertem az asztalt, de határozottabban is -, semmire nem reagált, nem akart, mindig elutasított. Így lett az alapítványunk. Muszáj volt olyan formát kitalálnunk, ami működőképes. 3 ember a kuratórium, rugalmasan, gyorsan intézzük a dolgunkat. Ez volt a kezdet. Rögtön lett 5 ember, aztán 10 - azóta is tartjuk ezt a szintet, de ennél többet nem tudok fizetni egyszerűen, mert még igazán termelés semmiben sincsen. Így keveredtem bele a foglalkoztatásba. Nem kívántam én, szívesebben csak közreműködtem volna azok munkájában, akiknek dolguk foglalkoztatni, tehát az önkormányzati és a profi szféra. Erre nagyon hajlandó lettem volna, de mikor már látom, hogy semmi más nincs, mint nekem megcsinálni helyettük, akkor belekeveredtem. Most is ugyanaz az ember a polgármesterünk, egy 8 osztályos traktoros bácsi - "nem írom alá!" Most az van, hogy az önkormányzat pályázhat és a vállalkozók, nézzétek meg a területfejlesztési, az OFA kistérségi programot, akármit. Azt kérdezte a múltkor a Bonfig Ági, hogy miért nincs üzleti tervem? Egy olyan programra, amelyik az épület karbantartásokat jelentette volna tranzitfoglalkoztatásban, hogy az asztalosműhelybe végre tudjak szerezni gépeket, hogy legalább tanuljanak már meg valamit. Azt mondtam, hogy soha többet az OFÁ-hoz nem fogok pályázni! Észszerűtlen dolgoknak nem tudok megfelelni! 15 embert ugyanarra a szakmára minek képezzünk ki? Minden fordítva működik. Ha már itt tartunk a hőbörgésnél (nevetés): ez egy tiszta, lefedetlen terület, ahol én vagyok, legközelebb a hegyen túl, Tamásiban van valami. Persze vannak kistérségi fejlesztő menedzserek, sokféle állás van, meg jó emberek is vannak, de nincsen erejük és idejük az emberrel foglalkozni. Nekik az a fontos, hogy a listáról tűnjenek el a munkanélküliek! Nekem pedig az a srác a fontos, akiről tudom, hogy holnapután el fogom temetni. Így értsétek, ilyen élesben. Ez olyan fontos, hogy reszketek attól a pillanattól, amikor az anyja rám fog nézni a sír szélén és soha nem fogja nekem megbocsátani, hogy engedtem, hogy a fia 36 évesen meghaljon. Nem rajtam áll, de nincs kire mutogatni... Tehát az ember a legfontosabb, aki még él, aki még cselekvőképes lehetne valamiben. Miért nem lehet azt megcsinálni, hogy én ezt szeretném megoldani, nincs menedzserem és nem tudok fizetni nagyagyú embereket, hogy írják meg helyettem a pályázataimat, de ezt meg szeretném csinálni? Nem tudom, hogy hogyan, de segítsék meg ezeket a dolgokat. Azért szakértők ők, hogy nekem ne kelljen annyi szakmát kitanulni. Nem tudom, hogy' kellene ezt csinálni, abszolút pályázatellenes vagyok. Megalázó, undorító dolog, amit kell csinálni. Mert kell csinálni. Mert 500 ember is ember, sőt, a szomszéd falvakban is 300 meg 400 emberek laknak, ők is valamik ebben az országban, és ha ők megbuknak, akkor ezek a falvak eltűnnek a térképről.

A Gyermek- és Ifjúsági Közalapítványnak a korosztályi szakértő szolgálata jelenleg 117 emberből, többnyire pedagógusból áll. A szisztémája az, hogy bármelyik civil szervezet odafordul hozzá, hogy kér egy szakértőt x témában, akkor nem kell fizetnie semmit, hanem a szakértői szolgálat finanszírozza az illető szakértőt. Ebben tanulmány, tréning, sokminden belefér, amit ingyen tudsz megkapni.

Kedves Barátaim! Én a Pro Excellentia Alapítványt képviselem, a minőségi kisgyermekellátásért létrejött alapítványt. Az alapítvány 1995-ben kezdte meg működését, magánszemélyek hozták létre és egy nem-állami szervezet. Tagja vagyunk a Nonprofit Humán Szolgáltatók Szövetségének, és van mögötte egy szakmai szervezet, ez a Bölcsődék Országos Módszertani Intézete. Az alapítvány célja, hogy támogassuk a bölcsődéket. Ez a kezdeményezés kiszélesedett a gyermekek nem-önkormányzati napközbeni ellátásával kapcsolatos összes dologra, többek között arra, hogy ezek több forrásból finanszírozódjanak, hogy ha van, akkor megmaradjon, ha nincs, akkor létezhessen. Olyan új megoldásokra, vállalkozásokra fókuszál, amelyeket az állam nem finanszíroz, és az intézményeknek, ill. a programokban részt vevő partnerszervezeteknek és szülőknek maguknak kell megteremteniök a program megvalósításához szükséges pénzügyi hátteret.

Pénzünk nem nagyon volt. 30 ezer aláírást gyűjtöttünk azért, hogy visszakapják a meglévő alapellátásból kiesett intézmények a normatívát. Talán mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy 1997-től megkapták ezt a normatívát a bölcsődék. Folyamatosan igyekszünk kapcsolatot tartani azokkal a civil szervezetekkel, akik a kisgyermekellátás területén végeznek szolgáltatást. Ami a legjelentősebb, hogy sikerült a Rockefeller Brothers Fund-tól egy jelentős összeget kapni és így az Észak-Karolaniai St. Polten Graham kisgyermekfejlődési intézettel közösen egy képzési programot most beindítani. Ez egy "képzők képzője" program, valamint konkrét helyi, mondhatnánk így is: "kísérleti" projekteket, terepmunkát jelent az igények felmérésére, új vállalkozások beindítására és működtetésére. Célunk, hogy megtanítsuk az igények felmérését a területen, megtanítsuk, hogyan kell új vállalkozást beindítani, ill. működtetni, hogyan kell együttműködni más intézményekkel, megpróbálni reklámozni és eladni azt a szolgáltatást, amit csinálnak.

Milyen szolgáltatásokat kínálunk? Beindítottuk például a külföldön jól működő "Családi napközi" szolgáltatást. Az az igény hozta életre, hogy ma már csak elvétve találunk olyan községet, ahol bölcsőde van. A 3200 településből 3000 kiesik, nincs lehetőség kisgyermek ellátásra, így koncentrálódnak a bölcsődei férőhelyek a városokban. Köztudott ugyanakkor, hogy a bölcsődei férőhelyek száma az eredeti 100%-ról lecsökkent 48%-ra, viszont a kis településeken is lehetővé kell tenni a munkát vállaló szülőknek, hogy megfelelő színvonalú elhelyezést tudjanak találni gyermekük számára. Ez a "Családi napközi" pontosan azokkal az előnyökkel rendelkezik, ami a kistelepüléseknek kell - rugalmas legyen, idénytől függően is változhatnak a szükségletek, gyermekszámban is stb. Amit az állami intézmény nem tud megcsinálni, azt ez az intézmény meg tudja oldani és jóval olcsóbb is, mint az önkormányzatok által fenntartott intézmények. A gyermekek ellátása történhet az ellátást nyújtó saját otthonában, vagy esetleg más lakásban. A munkavégzés nincs szakmához kötve, akinek gyermeknevelési tapasztalata van, az vállalkozhat a részvételre. Alapítványunk képzéssel, ismeretterjesztő szakanyagok terjesztésével és készítésével segíti a vállalkozókat (pl. játékkészítés.) Hangsúlyozzuk, hogy a családi napközi nem helyettesítheti egyik gyermekintézményt sem, szerepe kiegészítő jellegű. A családi napközi a helyi önkormányzat felügyeletével, szakmai elvárások és kritériumok alapján működik. Működtetheti az önkormányzat, de létrejöhet egyéni vagy társas vállalkozás formájában is. Az előírt kritériumok be nem tartása szankciókat von maga után.

Modellkísérletet folytattunk a Családi napközi kifejlesztése ügyében Kiskunhalason, egy OKTK pályázaton elnyert pénz segítségével. Ennek része volt egy igényfelmérés, az önkormányzat kidolgozta a kisvállalkozás működésének szabályait, és a szükséges kis támogatást is megadta az erre vállalkozóknak. Lehetővé tette a felkészítést, a támogató szakemberekkel való együttműködést, mert fontos, hogy ezek a családi napközik bizonyos színvonalon működjenek. Készítünk ismeretterjesztő szakanyagokat, amelyek jelen pillanatban ingyenesek, bárki számára elérhetőek, ebből hoztam is egy pár darabot. A támogató szakembereknek is most készül egy ilyen füzet. Ők azok, akik megnézik, hogy egy adott vállalkozónak a működési engedély kiadható-e, de nem nevezzük őket ellenőröknek, hanem támogatóknak, mert minden szakmai kérdésben segítséget adnak, és az a cél, hogy a vállalkozók ne maradjanak egyedül. Kiskunhalason most már 6 ilyen családi napközi létezik, és mi nagyon örülünk annak, hogy a családi napközik hálózatának szerveződésében már a szolidaritás és az önszerveződés csírái is felfedezhetők, mert a régi vállalkozók átadják tapasztalataikat az újaknak. A lakosság megszerette ezt az új szolgáltatást.

Tapasztalataink a családi napközikről kedvezőek, igazán sikeres ez a program. Most tartunk ott, hogy publikálni kellene, és általános bevezetésre ajánlani az országban. Alapítványunk és a Bölcsődék Országos Módszertani Intézete szívesen áll az érdeklődők rendelkezésére, most még ingyenesen, mert a pénzszerzést még nemigen tanultuk meg, de már gondoltunk arra, hogy a tanácsadásért pénzt kérjünk, mert valamiből az Alapítványunkat is fenn kell tartani.

A másik projektünk Budapest X. kerületében, Kőbányán zajlik. A projekt a kőbányai bölcsődék, az önkormányzat, a Save the Children Fund, a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Budapesti Szociális Forrásközpont és a Bölcsődék Országos Módszertani Intézete együttműködésében valósul meg. Célja a kisgyermekellátásban részt vevő intézmények, a bölcsődék lehetőségeinek és szolgáltatásainak bővítése, ugyanis a bölcsődei ellátásnak is alkalmazkodnia kell a lakossági igényekhez, még akkor is, ha az állam nem tudja az új feladatokat finanszírozni. Változni kell, de azt is tudjuk, és tudja az állam is, hogy önállóan a bölcsődék nem tudják megoldani ezt a feladatot, jó lenne, ha belépne a civil szféra. Bevallottan nem tudja az állam ellátni ezeket az új feladatokat. Az esélyegyenlőséget pedig minden gyereknek biztosítani kell, akár városban, akár falun él, a kisgyermekes családoknak ugyanezt biztosítani kell, a nőknek is biztosítani kell az esélyegyenlőséget, hogy ott is el tudjon menni dolgozni, ahol nincsen bölcsőde. Most hallottam azt a szomorú esetet, hogy nem sikerült megoldást találni, kivitte az asszony a határba a gyereket magával, beleesett egy gödörbe, 2 éves, és bizony meghalt. Kell tehát biztosítani valamilyen megoldást, mert a szülők igénylik ezt. Az önkormányzat erejét is csak addig lehet igénybe venni, ameddig van ereje. Nekünk is kell segíteni az önkormányzatokat.

Egy olyan terjeszthető modellt akartunk a X. kerületben produkálni, ami arra modell, hogy hogyan működhet együtt az állami és a civil szféra. Az önkormányzati bölcsőde helyet ad, szakmai támogatást ad új, a közösségből kinövő, önszervező szolgáltatásoknak, arra modell továbbá, hogy a bölcsőde hogyan tudja a saját szolgáltatásait bővíteni, és hogyan tud kapcsolatot teremteni a helyi közösségekkel. Modell arra, hogyan kell a helyi közösségek igényeit felmérni, majd támogatni a megvalósulásukat. És hogy be tudjanak ezek az új szolgáltatások lépni az ellátásba. A projekt képzési részét az angol partnerekkel közösen csináltuk.

Ilyen új szolgáltatás pl. a házi gyermekfelügyelet. Ez azt jelenti, hogy a gyermek megbetegedése esetén a szülő, hogy ne essen ki a munkából, szakképzett gondozónő segítségét kérheti a bölcsődéből, méltányos ellenszolgáltatás fejében. Ezekbe az új szolgáltatásokba be lehet és be is kell vonni a szülőket is, mert a gyermekintézmények köré csoportosulva, az ő szakmai segítségükkel számos problémát saját maguk is meg tudnak oldani, önszervező módon.

Ilyenek például a bölcsődében működtetett játszócsoportok, amelyen a nem bölcsődés kisgyermekek szüleikkel együtt vesznek részt, ilyenek az elsősorban nem bölcsődés szülők számára szerveződő kávézók, vagyis önszervezően működtetett szülői klubok, ahol a szülők információs- és tanácsadó szolgáltatást, szívesség-szolgálatot szervezhetnek, képzési programokban vehetnek részt, a gondozónők, szakemberek segítségével stb.

Kialakultak ún. szolgáltatási irodák, amelyek ezeket a szolgáltatásokat próbálják koordinálni, a jelentkező igényekkel összhangba hozni. A közösségi felmérés módszerével elvégzett kutatás, A szülők igényeinek és cselekvési hajlandóságának feltérképezése megtörtént és számomra ez egy csodálatos dolog. Nem vagyok közösségfejlesztő, most kerültem kapcsolatba ezzel a munkával, de én beleszerettem az egészbe, és borzasztóan fontosnak tartom. Igenis, igazolni láttuk azt, amit saját magunk éreztünk, csak éppen megfogalmazni nem tudtunk, hogy a szülők nagyon pozitívan igazolják vissza, ha mi szolgáltatunk számukra, igenis, nem csak a dolgozó, de az otthon lévő szülők is igényelnek szolgáltatásokat, mert a bezártságból ki szeretnének kerülni, igenis nagyon rémültek a kisgyermekes családok - gyereket is akarnak nevelni, a szakmát is szeretnék művelni, hivatást is gyakorolni szeretnének - nem tudják, hogy a rendszerváltás utáni időszakban hol, hogyan tovább? Azt is láttuk, hogy az önszerveződő képességük nagyon alacsony, tehát segíteni kell őket.

A képviselő-testülettel való egyeztetés után, 1997 októberétől kezdődik meg a program önszerveződő részének megvalósítása, a közösségi felmérés eredményei alapján. Olyan közösségi helyek létrehozását határozták el a szülők, ahol saját maguk összejöhetnek, tanulhatnak, szórakozhatnak. A projekt egy újabb pályázattal talán tovább is tud fejlődni. Szeretnénk a nők munkába-állását, a lehetőségeikben való eligazodást egy információs központ létrehozásával segíteni.

Még annyit, hogy ezek a szolgáltatások, ha önkormányzati alapfeladatot vállalnak át, akkor megérdemlik azt, hogy önkormányzati támogatást kapjanak. A következő lépése mind a szakmának, mind az alapítványnak az, hogy megpróbáljuk megszerezni ennek az ellátási formának is azt a normatív támogatást, ami a bölcsődéknek, ill. a civil szervezetek által fenntartott bölcsődéknek is szerencsére járni fog. Ezeket az önkormányzatok kapják, és csak erre a célra használhatják fel. Ha nem kéri le, nem kapja meg az önkormányzat, de ha lekéri, csak erre kaphatja.

Amennyire időnk, energiánk engedi, mindenkinek nagyon szívesen állunk rendelkezésére. Köszönöm a figyelmet!

Ez egy nagyon fontos és értékes kezdeményezés, és mindazokon túl, amit Kati elmondott, még munkahelyeket is teremt a vállalkozóknak, és egy országos hálózatba is bekapcsolja őket. A közösségi része is most van megszületőben ennek a kőbányai projektnek, amit együtt csinálunk Katival, Péterfi Ferivel, Makk Katival, Gosztonyi Gézával. Azért látunk ebben nagy fantáziát, mert önszervező módon is megindulhat a helyi munkahelyteremtés. Egy Szívesség-Szolgálatot mértünk itt fel, erről már beszélt valaki, csak nem így hívta: az egyik ember megjavítja a csapot, egy másik korrepetálja történelemből valakinek a gyerekét. Ebből a közösségi felmérés füzetből látszik az, hogy milyen rengetegen érdeklődnek ez iránt, és milyen konkrét dolgokat használnak fel. A közösségi helyeket, a kávézókat, gyesen lévő anyukák üzemeltetnék. Elképzelhető olyan is, hogy gyesen lévő mamák számítógép-kezelést tanuljanak, számítógép-kölcsönzésen is törjük a fejünket, segítünk az elhelyezkedésben - tehát ez egy nagyon komplex dolog és a fiatal anyukáknak - bár nagyon kevés társadalmi tapasztalattal rendelkeznek és szívesen veszik, ha még az anyukájuk vállal helyettük felelősséget - nagyon nagy szükségük van arra, hogy tanuljanak és elhelyezkedjenek, tehát valószínűleg tudunk majd ezekkel közösségi módon is dolgozni.

A múlt héten volt egy érdekes konferencia Szentendrén, "Az önkéntesség újjászületése Kelet-Közép Európában", a Hálózat a Demokráciáért Program szervezte, és Kuti Éva tartotta a bevezető előadást. Az egyik mondandóját fel szeretném hangosítani. Azt mondta, hogy minden statisztikai elemzés és kutatás azt bizonyítja, hogy az önkéntes munkából a társadalomról leszakadó rétegek kimaradnak, és hogy az önkéntes munkának két fontos jellemzője van: az egyik, hogy létrehoz egy hasznot, másrészt, hogy az önkéntes szervezetek nagy szerepet vállalnak abban, hogy beillesszék a leszakadó embereket a társadalomba. Csatlakozási lehetőséget teremtenek. Csak megerősíteni szeretném mindazokat a törekvéseket, amelyek az elesett, leszakadó embereket próbálják meg valamilyen értelmes, közös cselekvésbe bevonni.

Én csak néhány gondolatot szeretnék fölvetni egészen általános szinten, és lehet, hogy ez a nagyon gyakorlat-orientált embereknek nem fog annyira tetszeni. Jordánkához szeretnék kapcsolódni, számomra az a minta, amit ő elmondott, arra, hogy mit kell tenni, és az az antiminta, amit mi teszünk, mármint az Ormánság Alapítvány.

Az Ormánság Alapítvány kb. 7 éve működik, és ez alatt az idő alatt rengeteg konkrét programot végrehajtottunk, inkább a környezetvédelmi mozgalmon belül. Jó a hírnevünk, mindenki azt hiszi, hogy egy sikeres, számokban jól mérhető eredményeket produkáló Alapítvány vagyunk. És ez így is van, tehát ez kb. olyan sikersztori, mint amit Pósfay Péter elmondott a Hegyháti Jóléti Szolgálat Alapítványról. Tehát mindent ki tudunk mutatni a szponzoraink felé, mindent rendesen elszámoltunk és bebizonyítottuk, hogy a pénzt hatékonyan elköltöttük. Most azonban, 7 év után, egy kicsit magunkba szálltunk és elgondolkoztunk azon, hogy azok az eredmények, amiket mi annak számítottunk, vajon tényleg megfelelnek-e az ún. küldetésünknek? Vagyis azoknak az igazi távoli céljainknak, amiket el akartunk érni. Úgy tűnik, hogy egyik sem. Ilika mondta, hogy szeretem ostorozni magamat, ez nem igaz, én egy siker- és teljesítményorientált ember vagyok, és nem csak én, hanem a kollégáink is, csak egyszerűen valódi sikereket szeretnénk elérni és nem látszatsikereket.

Egy ilyen értékelés után, amit többé-kevésbé formálisan is elvégeztünk, milyen eredményre jutottunk? Az egyik az, hogy a saját szervezetünk megerősödött, életképes, gazdasági vállalkozásai vannak, fenntartja magát és a működési költségeket megtermeli, a pályázataink nagyon sikeresek, most már anyagi gondjaink nincsenek, legalábbis az alapműködéshez. Ez tehát egy siker, ha ezt sikernek lehet nevezni. Az értékelés során rájöttünk, hogy amit el akartunk érni, abból semmit sem értünk el. Ami a legfontosabb, hogy ráléptünk arra az útra, amire nagyon sok szervezet, a diszfunkcionalizálódás útjára, mert most már úgy tűnik, hogy szinte csak önmagunkért létezünk és nem az eredeti célokért. Ez százalékokban kifejezve azt jelenti, hogy az energiánk 80%-át pályázatok és beszámolók írására fordítjuk, és a fennmaradó 20% marad csak effektív munkára. Ez a közpénzek, a mi energiánk és lelkesedésünk nagymértékű pazarlása, nem beszélve arról, hogy ebből a 20%-ból csak töredék jut el azokhoz, akiknek szánjuk. Néhány kérdést kell felvetnem, mert csak ennyire van időm, hogy mit érdemes végiggondolnunk nekünk ahhoz, hogy működjünk? A Jordánka mondandóját szeretném folytatni, nevezetesen, hogy távol akarjátok tartani a külső fejlesztőket, szakértőket és pénzeket.

Csak az ámítókra gondoltam, az igazi szakértők előtt alázatosan meghajtom magam.

Én úgy gondolom, hogy a mi tevékenységünknek is nagyrészt arra kellene irányulni, hogy távol tartsuk a külső, úgynevezett fejlesztő szervezeteket, szakértőket, és főleg pénzeket a térségtől, mert akkor tudna igazán megindulni a fejlődés az Ormánság egyes falvaiban. Ezt odáig kell vinnünk, ha logikusan gondolkodunk, hogy saját magunkat is tartsuk távol a térségtől, és ezzel tudjuk a legnagyobb hasznot hajtani (nevetés). Ezt én egészen komolyan gondolom. Nagyon végig kell gondolni ezt.

Néhány kérdést szeretnék feltenni, anélkül, hogy kifejteném, ami a mi konkrét munkánk során állandóan előjön, és ha egyre inkább a mélyére gondolunk, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs megoldásunk, válaszunk ezekre a kérdésekre.

Az egyik a munkahelyteremtés. Rengeteg időt, pénzt, erőt, lelkesedést szántunk arra a 7 év során, hogy munkahelyeket teremtsünk. Teremtettünk is, viszonylag sokat, pl. - ezt szoktam mindig sikersztoriként emlegetni - Gilvánfán, egy cigányfaluban, ahol egy évig igazán jó körülmények között foglalkoztattunk 8 asszonyt, akik szőttek. A gilvánfai önkormányzat a mi hatásunkra elkezdett vállalkozni, és még némi bevételre is szert tett, legalábbis egy darabig. De ezt csak azért mondom, hogy ez nagyon szép, de amint elmentünk a faluból, rögtön minden visszarendeződött és semmi sem változott. Ami változott, az annyi volt, hogy erkölcsileg egy kicsit lepusztult a falu, amihez a saját tevékenységünkkel mi is hozzájárultunk.

Hogy még néhány példát mondjak: képzés a munkaerőpiacra. Hermann Imre mondta, hogy a "munkaerőpiac" kifejezést megalázónak tartja. Még tudnék mondani ilyen fogalmakat, amiket ma nagyon használnak a foglalkoztatáspolitikában, ezeket én nem csak megalázó fogalmaknak tartom, hanem elvileg végiggondolandónak, mert amit értünk alatta, azt nem kellene értenünk alatta. Vagyis nem az a cél, hogy egy-egy faluban intézményesítsük a munkavégzést - mert az történik - hanem az a cél, hogy az emberek egyszerűen dolgozzanak, azt, ami fontos számukra. Ehhez nem kell foglalkoztatni őket, nem kell bért sem adni nekik, hanem valamilyen közösségnek kellene működni, ami hasznos munkára serkenti az embereket. Azt tapasztaltam, hogy ha elkezdjük képezni az embereket, akkor elkezdjük a spontán informális munkát intézményesíteni, elkezdünk munkanélkülieket termelni, és ezzel megint csak többet ártunk, mint használunk. Tehát végig kellene gondolnunk, hogy mit teszünk. Ezt magunkra mondom, természetesen. Amikor a szívességbankot szerettük volna megvalósítani, akkor - nagyon helyesen - a helyi emberek kőkeményen ellenálltak ennek, mert megérezték azt, amit akkor még nem tudtam, hogy ez is egyfajta intézményesítése a nagyon jól működő informális kapcsolatoknak, a cserekapcsolatoknak. Vagy ha nem működik jól, újra jól működhet, de nem úgy, hogy intézményesítjük. És ez is egyféle munka, természetesen. A munkahelyteremtéssel tehát komoly gondjaim vannak.

Van egy másik, a turizmus. Mostanában mindig azt hallom, hogy a turizmus az, ami kivezeti a falvakat a kátyúból, ez egy jó bevételi forrás, vállalkozási lehetőség. Végignézve többek között Erdélyben vagy akár az Ormánságban a falvakat, azt tapasztalom, hogy a turizmus következménye abban jelentkezik, hogy először is egy jól működő vendégszeretet intézményesül, elkezdik árulni a saját szeretetüket, az intim életüket, ha úgy tetszik. Hogy egészen durván fogalmazzak: most voltam Amsterdamban, s valahogy analógiát érzek a prostituált negyed között, ahol az ablakban állnak a ledéren öltözött nők és azok között a falvak között, amelyek ugyanezt teszik, mikor kiárusítják a legintimebb oldalukat. Nem tudom, hogy az a bevétel, amit a falvak szereznek, több haszon-e, mint amit veszítenek ezáltal? A turizmus még egy nagyon komoly hátránnyal járhat - főleg Erdélyben láttam ezt -, hogy amint megjelennek a turisták, azok az emberek, akik eredetileg tartással rendelkeznek, azok hirtelen elveszítik a tartásukat. Tehát egy rendkívül erős közösségromboló hatása van, és hát nem tudom, hogy megéri-e? Ezt még lehetne boncolgatni. Most csak fölvetem a problémákat, azért, hogy aki esetleg kapcsolatba kerül fejlesztéssel, az is gondolkodjon el rajta.

A külföldi minták alkalmazása. Állandóan úgy kell pályáznunk bizonyos forrásokra, hogy külföldi partnert kell szereznünk, és csak akkor kapunk pénzt, ha a külföldi mintákat itt alkalmazzuk. Ha egy kicsit csalunk, lehet mást csinálnunk, de valójában nem erre megy ki a játék. A külföldi mintákról megint az a véleményem az ormánsági tapasztalataink alapján, hogy mivel sem a társadalmi, sem a kulturális, sem a gazdasági körülmények nem adottak itt a külföldi minták adaptálásra, s mivel mégis adaptálnunk kell az anyagi kényszer miatt, ezért a körülményeinket igazítjuk ezekhez a mintákhoz. ettől kezdve megint egy romboló hatást érünk el, tehát nagyon meg kell gondolnunk, hogy ezekkel a külföldi mintákkal mit csinálunk. Ide tartozik az is, amit a Jordánka emlegetett, a pályázatírás. Itt megint egy intézményesüléssel van dolgunk, amikor épeszű embereket olyan fölösleges hülyeségekre késztetnek, hogy üzleti tervet készítsenek és hasonlókat, amiről egyáltalán nem kéne ilyet készíteni. Ez természetesen külföldi minta, hiszen az egész pályázati rendszer bejött valahogyan, és egy olyan óriási erőfeszítésre készteti nemcsak az Ormánság Alapítványt, hanem az egész nonprofit szektort, hogy nem sok ideje marad már arra, hogy valami hasznot is hajtson.

Még egy kérdés: infrastruktúra-fejlesztés. Mi területfejlesztéssel foglalkozunk, az infrastruktúra ennek egy meglehetősen fontos eleme. Megint rengeteg probléma adódik ennél, csak egyet említek meg: a területnek az úgynevezett megnyitását. Mindig azt halljuk a szakemberektől, hogy meg kell nyitni a területet, aztán majd jönnek azok a kedves tőkések, és fellendítik a falu életét. Vagyis az ún. tőkeallokációról beszélek. Az a tapasztalatunk, de nem csak a miénk, hogy ahol megjelenik a tőke, ott hirtelen az erőforrások rendkívül gyors degradációja zajlik, gondolok itt a talajok leromlására, a fák kivágására, az emberek elnyomorítására helyben. Megint csak egy kérdés, hogy vajon nekünk valóban utakat kell-e építenünk ahhoz, hogy fejlődjön a falu?! Vajon valóban teleházat kell-e építeni azoknak, akik azt sem tudják, hogy mi az, hogy számítógép? A teleházak nem csak egy szűk, privilegizált réteg érdekeit képviselik-e egy faluban? Nagyon sok fontos elvi kérdés fölmerül ezekkel a konkrét, manapság nagyon szponzorált fejlesztési beavatkozásokkal kapcsolatban.

Az utolsó kérdéskör, amit érinteni szeretnék, a nonprofit szervezeteké. Mióta van egy kis időnk, felszabadultunk sok gyakorlati és pénzügyi nyomás alól, elkezdtünk elméleti kurzusokat tartani Drávafokon, ezeket úgy hívjuk, hogy Foki Disputa. Itt a fönntartható fejlődéssel, fejlesztésekkel kapcsolatos kérdések elvi oldalát végigbeszéljük, és ezek nagyon fontosak. Ennek az egyik eredményét szeretném elmondani, amivel egyetértek, s ez pedig az, hogy az egész nonprofit szektor, tehát a nonprofit szervezetek összessége, megkérdőjelezhető helyet foglal el ma fejlődésünkben. Ez azért van, mert megint csak azt szolgálja, hogy jól működő, informális, spontán folyamatokat intézményesít, s ezzel bekapcsolja egy olyan rendszerbe, ami már életidegenné teszi azokat a dolgokat, amikkel foglalkozik. Természetesen sok kivétel van, én az egészről beszélek csak. De a másik, ami még fontosabb ennél, és ez a saját alapítványomra nagyon vonatkozik, hogy mi eddig folyamatosan csak a tüneteket tűntettük el, azokat, amelyek valamilyen oknál fogva feljöttek a felszínre. Ez azzal jár, hogy amint a tünet-eltűntetést abbahagyjuk, visszarendeződik minden, tehát pénz- és energiapazarlás volt minden, amit tettünk. Még ennél is sokkal súlyosabb probléma azonban az, hogy mivel a negatív visszacsatolásokat kikapcsoljuk, amelyek a rossz irányba menő folyamatokat tudnák korrigálni, ezért a tünet-eltűntetéssel a negatív folyamatok fellendülnek egy aprófalvas térségben, bátorítást kapnak és egyre jobban megerősödnek. Megint csak az a bajom tehát, hogy ahogy mi dolgozunk és eltűntetjük a tüneteket, ezzel hozzájárulunk a problémák erősödéséhez, nem pedig csökkentjük. Egyszer Skóciában voltam, ún. fönntartható fejlődési modelleket tanulmányozandó. Egyetlenegy fönntartható fejlődési modellt nem láttunk, hanem végig az történt, hogy óriási pénzeket elpazarolva a tüneteket próbálták kiiktatni, hogy nehogy véletlenül észre lehessen venni a problémákat.

Remélem, nem voltam túl pesszimista - (nevetés) -, érdemes lenne mindezt végiggondolni és egy kicsit radikálisabb lenni.

Mi következik mindebből?

Ezeken az ominózus Foki Disputákon azt is próbáltuk kitalálni, hogy mi következik ebből. Először is az, hogy nem hiszem, hogy túl nagy hatásunk van azokra a folyamatokra, melyek körülöttük zajlanak, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. Lehet, hogy az egyik következtetés az, hogy maradjunk cinikusak és csináljuk a dolgunkat, jól megvagyunk mi ezekben a nonprofit szervezetekben, hiszen többen ebből élünk.

A másik, ami ebből következik, az az, hogy talán meg lehet találni, hogy hol van beavatkozási lehetőség. Az egyik az, amit a Jordánka említett, ott van. Ha nem egy szakmailag specializált szervezetet próbálunk létrehozni, hanem mindenki ott, ahol él, vagy ahol dolga van, ott próbál meg valamit csinálni, de ha lehet, nem részt venni ebben az intézményesülési folyamatban.

Aztán elméletileg persze le lehet vezetni sok teendőt, mondok néhányat, részletezés nélkül. Az én fixa ideám az - területfejlesztésre vonatkozik, amit mondok -, hogy tagolni kell területileg is a térben az egyes tájakat, és azokat nagyon meg kell erősíteni, hogy önállóak legyenek, hogy az input-output folyamatokat ők képesek legyenek maguk szabályozni, ne külső erők szabályozzák, és ettől meggyőződésem, hogy a saját erőforrásaikból - értve ezen a természeti-, pénzügyi-, és humán erőforrást egyaránt -, nagyon gyors fejlődésre lesznek képesek. Tehát az kell, amit Jordánka mondott, kikapcsolni a külső fejlesztéseket, mert azok valójában azért vannak, hogy az erőforrásokat elvonják és nem azért, hogy fejlesszék a térséget. Legalábbis számomra az Ormánságban szerzett gyakorlat ezt mutatja, hogy ne általánosítsak. Tehát ilyen megoldásokat tudok, de aprókat. Nem túl nagy a lehetőségünk, azt hiszem.

Számtalan dologgal vitázni szeretnék, ugyanakkor nagyon fontos, hogy az ember néha gondolja el a másik oldalát is a dolgainak. Több kérdésemből most csak egyet emelek ki. Mintha az is benne lenne a mondandódban, hogy egy közösség kívülről semmiképpen sem erősíthető meg. Dehát vannak speciális helyzetek. Itt negyven évig egy természetellenes, mert elfojtott fejlődési folyamat volt. Talán nem 40 év kell ahhoz, hogy ez helyreálljon, itt a beavatkozásnak azért - el tudom képzelni, hogy belásd te magad is -, van lehetősége. A beavatkozáson persze sokmindent érthetünk, mi egy - a Jordánkát is idézve - alázatos, kitapintó, elfogadó és tisztelő beavatkozásra gondolunk. Egyáltalán: erősíthető-e a közösség, hogy önmaga rehabilitálja önmagát?

Ez ugyanolyan, mint egy ökoszisztéma. Ha egy bizonyos degradációs hatás éri, s a szerkezete egy bizonyos küszöbérték alá degradálódik, akkor önmaga már nem tud újjáépülni. Akkor újra kell telepíteni az erdőt, ha kivágták tarra, ez azt jelenti. Szerintem a mai magyar falvak nem jutottak el erre a szintre, s nekem meggyőződésem, hogy külső szakértői beavatkozás ellenére vagy azok nélkül, nagyon jól tudnának fejlődni, legföljebb annyi kellene, hogy néhány olyan embert megfizessenek, mint a Jordánka vagy a Galyas Laci, akik helyben dolgoznak, mert a fejlődésnek az az igazi motorja. Ezzel szemben természetesen a fejlesztést szolgáló pénzek pont az ellenkezőjére mennek. Az embereket nem szívesen fizetik meg - Isten tudja, miért? -, mindenféle ostoba beruházásra adják szívesebben a pénzt, ami sok esetben nem a helyi közösség érdekeit szolgálja.

Egyáltalán, szabad valamit csinálnunk azok után, amit elmondtál? Lelkiismeret-furdalásom van, hogy én tönkretettem Kisizsák közösségét. Én rá akartam ébreszteni őket arra, hogy csináljunk olyan dolgot, amit 200 évvel ezelőtt csináltak, mert azt el lehet adni! De én nem úgy képzeltem, hogy a faluturizmusban Vali néni házát reklámozzuk! Hanem egy közvetítővel jöjjön az a vendég túróslepényt enni... Bűntudatom van, hogy én ott valamit akarok csinálni.

Látod, Tamás, beszélni sem szabad, mert az is bajt okoz! (nevetés)

Egy kis példatörténetet szeretnék elmondani. Egy tudós és egy halászlegény együtt eveznek egy csónakban. Megkérdezi a tudós a halászlegényt: tanultál-e, fiam, matematikát? Nem tanultam. Úgy életednek negyedét vesztegetted el. Tanultál-e történelmet? Nem tanultam. Úgy életednek másik negyedét vesztegetted el. Így beszélgetnek, egyszer csak vihar kerekedik. Megkérdezi a halász: tud-e, uram, úszni? Nem tudok. Úgy ön egész életét fogja elveszíteni.

Bocsáss meg nekem, de te mindig azt a kérdést tetted föl, hogy megéri-e? Én meg azt a kérdést teszem fel, hogy megéli-e? Egyszerűen olyan fázisban tart a dolog, amikor valamilyen munkát adni kell. Valamit magából el kell adnia. Egyébként filozófiailag, meg no persze - igazad van!

Nekem kialakult a nonprofit szférával szemben - bocsássatok meg - egy olyan önkényes szelektációm, amikor megkülönböztetem azt az embert, aki tényleg valamit akar, és azt az embert, aki magának akar bért. Én 5. éve vagyok Nagyszékelyen, egy büdös fityinget még nem tudtam magamnak szerezni. Akármelyik pályázatot beadom, nem jön ki a költségvetésben, hogy nekem is legyen. Az egyházközség, akiért odamentem, kemény 4000 forintot ígért nekem papíron, amit nem csak hogy nem teljesített, mert nincs miből, hanem még az összes rezsit és természetbeni javadalmat, amit kapnom kéne, mi fizetjük. Na. Akarja-e az ember csinálni és akkor annak az árán és alkujával, állandó görcsölésével csinálja: jövedelmez - nem jövedelmez, hogy jövök ki a pályázatból stb. A másik az, hogy ha én mégegyszer csinálnám, letagadnám azt, hogy én bármihez is értek, letagadnám azt, hogy lelkész vagyok, oda szereznék egy belevaló férfilelkészt, aki csak temessen, gürcöljön, rohanjon, én meg csak egyszerűen ott élnék - biztos, hogy nem egyedül, hanem egy közösséggel költöznék oda, látszólag csak azért, hogy abban a faluban lakjunk, és senki nem szólna egy szót sem, hogy mi azért költöztünk oda, hogy fejlesszünk - egyszerűen csak elkezdenénk valahogy élni. És majd ők vagy csatlakoznak hozzánk, vagy kidobják az egészet. Tanárfajta, kertészfajta ember biztosan lenne a közösségben, meg a tájtervező szakról odajönne valaki - aki automatikusan csinálja a dolgokat, anélkül, hogy bárki megtudná rólunk, hogy mi azért élünk ott, hogy fejlesszünk.

Amikor mi fejlesztésről beszélünk - és igazából már az utolsó napirendi pontról beszélünk egy picit -, mindig akarunk valamit. Változást kell létrehozni a gondolkodásban, hogy a szükséges dolgokat megcsinálja - de kinek szükséges? Nem nekem szükséges! neki szükségesben kell segítenem!

Nagyon fontos, hogy teret kapjon a kritikai szellem és hogy elhangozzanak ezek a kérdések, mert ha nem, akkor nem nézünk szembe a buktatókkal, a kudarcokkal. Azt gondolom azonban, hogy talán egy következő alkalmat kéne szentelni ennek a dolognak, amikor lenne elegendő időnk és valóban eljuthatunk addig, hogy megfogalmazzuk: mi is ez a dolog, amit csinálunk, és meddig szabad elmennünk, képesek vagyunk-e olyan javaslatokat tenni, amelyeket talán elfogadnak mások. Itt meg itt van egy űr és mindenki süket Magyarországon, tehát azok, akik intézkedhetnének, akik pénzt biztosíthatnak, és ez az az űr, hogy kellenének közösségi munkások, akik ezt a fajta tevékenységet segítik. Ma az a jó, ha infrastruktúrát építünk, be a föld alá, utána nincs, aki fogyassza, és közben nem élnek meg az emberek. Nagyon fontos az, amit a Tamás fölvetett és ajánlom nektek - nem volt meg ennek a dramaturgiája, hogy itt ilyen végkicsengések legyenek, nem is sejtettem én magam sem -, ajánlom, hogy ezzel foglalkozzunk, mert attól tudunk erősek lenni, ha konkretizálni tudjuk, hogy milyen lépéseket kell tennünk. Mert most mi mindannyian atomizáltan csinálunk valamit, gondoljatok csak Jordánka erőfeszítéseire, egyedül van ott.

Nekem tetszett Lantos Tamás előadása, de egy kicsit, mivel falun nevelkedtem, föl is zaklatott. Mert most a falvaknak is ugyanúgy át kell alakulniuk, mint Magyarországon bármi másnak. Meg kell tanulniuk piacgazdaságot létesíteni a falvaknak is, valamiből nekik is pénzt kell szerezni, mert még nem igazán tudták behozni azt a lemaradást, ami egy város és egy falu között van. Ha viszont meghagyjuk ezt a miliőt, amit Tamás mondott, vagy megpróbálnánk meghagyni, hogy ne jöjjenek ezek a nonprofit átalakítások, hogy ne jöjjön külföldről úgy pénz, ha egyáltalán jön, hogy felforgassa a falu életét, akkor ez a távolság még nagyobb lesz.

Hangsúlyozom, falun nevelkedtem és én tudom, hogy amikor középiskolába kerültem, a városban nevelkedett gyerekhez képest nekem nagyon sok mindent kellett négy év alatt behozni. És amikor főiskolára kerültem, akkor pedig azt éreztem, hogy Úristen! jártam én iskolába? Hogy mi az a szakirodalom még, amit nekem át kell olvasnom? És ha én a négy év alatt a könyvtárban dekkolok, talán be tudom hozni azt, amit egy városban levő gyerek hozzám képest elsajátíthatott. Köszönöm, csak ennyit szerettem volna mondani.

Az jutott eszembe, hogy nehezen fogom elfelejteni Jordánkának a tavaly decemberi hozzászólását, a Közmunkatanács meghívásán. Ott meghirdették azt a programot, ahova száz fő munkanélkülinek adott segítséggel lehet jelentkezni. Jordánka ugyanilyen pallérozott, szép szavakkal elmondta, hogy tessék odafigyelni a kicsi ügyekre is. Itt mozdul meg valami. És azt meg Lantos Tamással mondom - mert én iszonyúan értem azt, amit mond, és ez a téma tényleg megér egy hosszú beszélgetést -, meg az a kérdése, hogy lehet-e az állam innovatív. meg az, hogy mennyiben őrizheti meg a nonprofit szervezet az autonómiáját azért, hogy az innovatív tevékenységét el tudja látni? Igaz és fontos kérdések ezek. Itt most meghökkentem egy kicsit, mert azt gondoltam, hogy közösséget csinálni, egy új minőséget, az ugyanolyan közösségmegőrzés, mintha őriznénk a régi minőséget. A falusi turizmus kapcsán akadtam még fönn egy kicsit. Én azt hiszem, hogy ez az egyik kivezető út ma egy csomó kistelepülés számára. Tegnapelőtt Tóth Pista barátommal Jászszentlászlón voltunk, ott indult és most is zajlik egy három napos rendezvény, a kézműves tanyai napok, több mint ezer vendéggel. Az első nap a falusi turizmusról volt egy kicsi konferencia, egy olyan intim, klassz helyen, amit egy nonprofit szervezet hozott létre. Ez egy Jóléti Szolgálat Alapítvány, mellesleg két OFA-program boldog tulajdonosai, két év alatt immáron 13 millió forintos támogatással. És nem csinálnak mást, mint azt mondják, hogy a környéken nagyon jó mezőgazdasági termékek vannak, kistermelés folyik - erre építünk. Van egy falusi turizmus hálózatuk, amit ők maguk hoztak létre, és azt mondták, hogy a kistermelésben létrejött mezőgazdasági termékekhez értéknövelőként hozzáteszünk kézműipari termékeket, ha tetszik: csomagolóanyagot, butykost, poharat, a paprikának vászonszütyőt, zacskót, amiben az a hálózatban eladható. Ez a program azt jelenti, hogy ma 16 fiatal, egykori munkanélküli tanul valamit és azt megcsinálja. Tamás! Ez mind a falusi turizmust szolgálja. Én nagyon ismerem a közösséget, mert kijárok hozzájuk, látom az embereket, a volt munkanélkülieket, a fiatal embereket, látom a programban dolgozó iparművészeket, beszélek a jászszentlászlói emberekkel és nem érzékelem, hogy szétromblolódott egy korábbi intimitás, hanem azt látom, hogy valami egészen új minőségű közösség teremtődik meg.

Három konkrét tapasztalatom van.

Drávafokon végignéztük, hogy milyen lehetőség van a falusi turizmusra. Az emberek csak a kérdés által is teljesen megzavarodtak. Mi az, hogy fizet egy vendég, ha odajön hozzájuk? Egyébként ki akarják építeni a falusi turizmus intézményeit, hogy legyen szervező, hogy megtanulják, hogyan kell számlát kitölteni, meg ilyesmi. Amint elkezdődik ez, szerintem a falu egyik fő értéke fog elveszni: a vendégszeretet, az emberi kapcsolat. Jön helyette egy lélektelen intézmény. Ugyan jön valami pénz, persze, na és mi van akkor? Mi az a kis kevés pénz, ami bejön? Ez az egyik.

A másik: voltam falusi turizmus képzéseken. Nagyon rossz élményeim vannak ezekről. Csak két elemét hadd mondjam el ezeknek. Az egyik, amikor azt mondják, hogy az az igazi falusi turizmus, ha odajön a vendég, ahol laknak az emberek. A vendég együtt eszik, együtt megy vécére, együtt alszik, együtt gondozza az állatokat, együtt él, mindent együtt csinál a falusi emberrel. Valójában a falusi ember tehát a magánéletét adja el. Nem tartom jónak.

Még egyet példát hadd hozzak fel, ez szintén egy ilyen tanfolyamon hangzott el, és a résztvevők nagyon helyeslően bólogattak: a falut úgy kell átalakítani, hogy a turisták, különösen a pénzes nyugati turisták igényeit kielégítse. Ez annyit jelent, hogy az ő életkörülményeiket kell behozni a faluba, itt a kényelemre gondolok: fürdőszobára meg ilyesmire. Ez egy faluban nem kell, nem odavaló, legalábbis nem úgy, ahogy előírják! A másik pedig az, hogy úgy kell csinálni, mintha a tradicionális életvitel még meglenne, de azért annak olyannak kell lennie, hogy az ma eladható legyen. Vagyis már semmiféle élet nincsen benne, de ez kell, így lehet bevételre szert tenni. A falu szétesik, a közösség, a kultúra, minden szétesik. Hol a haszon? Azért a pár forintért, ami jön, azért nem éri meg...

Az én olvasatomban arról szól ez a diskurzus, hogy cselekedni vagy nem cselekedni? Ez egy alapkérdés. Ha az ember tesz valamit, akkor viszont az én felfogásomban a következő kulcsszó a felelősség. Ezt a kérdést nyilván mindannyiunknak föl kell tennie magának, bármit is teszünk. Az ember, legalábbis az az ember, aki erkölcsi attributumokkal van felruházva, így működik. Erről ennyit. Amit hozzászólás gyanánt szeretnék elmondani: többen ismerik a kedvenc versemet, ez egy régi kínai vers, és én így értelmezem a közösségi munkát: "menj az emberekhez, élj közöttük, tanulj tőlük, szeresd őket, szolgáld őket, kezdd azzal, amit tudnak, építs arra, amijük van." Ennél jobban, azt gondolom nemigen lehet ezt a munkát megfogalmazni, én is így szeretném csinálni, amennyire telik tőlem.

Valójában több idő kéne ennek a témának a megbeszélésére, nem kellene most szólnom. Hogy mégis ezt teszem, ez azért van, mert ami a nyilvánosság előtt elhangzik, arra muszáj reagálni. Nem mehetünk el úgy, hogy közmegegyezés legyen az, amit a Lantos Tamás elmondott, annak ellenére, hogy számos elemével nagyon is egyetértek, például a turizmussal kapcsolatos tapasztalataim valóban hasonlóak, és tényleg jogosnak tartom azt, hogy mindenki feltegye ezeket a kérdéseket magának, megválaszolni ezeket pedig egyenesen kötelezőnek tartom. Hogy azonban mégis érzek egy kis szenvelgést a dologban, és bocsánatot kérek ezért a szóért, az az, hogy úgy gondolom Tamás, egy falusi idillben gondolkodsz, mintha az érintetlen paraszttársadalom, az érintetlen segítések rendszere és az érintetlen tisztaság mintha még meglenne, és hagyjuk meg, mert különben elrontjuk azt, ami még ép, ami még itt van karnyújtásnyira. A tapasztalataim nem ezek, hanem azok, hogy a falvak iszonyúan megzavartak, televízió, rádió, újságok és mindenféle környülállás, ezeket a kis búgató reklámokat ha csak egy pillanatra átgondoljuk, vagy azt a képet, amit ezek közvetítenek, és az emberek iszonyatosan törekednek - mint ahogy a hatvani kolleganő is elmondta -, hogy úgy éljenek, ahogy a városban élnek, mindenféle rettenetes mintákat másolnak, magukra hagyatva és nem segítve senkitől sem, és olyanra sikerednek ezek a példák és törekvések, amilyenre a saját erejükből kitelik. Természetesen, Tamás, hagyhatjuk ezt, tényleg, és tényleg nem csinálhatunk semmit, de már akkor sem lesz az az idill, amit te szeretnél. Borzalmas dolgokat csinálnak az emberek egymással a falvakban is, nincsenek természetes jó segítések, és azt sem szeretném fetisizálni, hogy aki helyben él, az fejleszthet, de aki kívül él, az nem fejleszthet, mert úgy gondolom, hogy a Jordánka azzal a példájával, amit elmondott, hogy odaköltözne csak úgy, egy közösséggel, de abban véletlenül lenne ilyen, olyan, amolyan foglalkozású ember - ez ugyanaz! csak nem madártávlatból, hanem testközelből. Valamilyen értékrendünk van, amiről mi meg vagyunk győződve, hogy jó, valamire rálátunk, amit riasztónak találunk és változtatni akarunk. Én szerintem ez természetes emberi igény, és hogy ki hogyan találja meg ennek a cselekvési lehetőségét, azt a saját lelkiismeretével és a teremtőjével önmagának kell elszámolnia.

Én tavaly találkoztam először Lantos Tamással, a cigány kisebbségi önkormányzatok számára tartott előadást arról, hogyan kell pályázatot írni. Akkor nem éreztem benned azt az aggódást, Tamás, amit viszont ma érzek, és ez most egy nagyon pozitív dolog volt, mert végig kell gondolnunk, hogy jó-e amit csinálunk, és én ezt egy természetes aggódásnak veszem és lehet, hogy az alapítványnak ez fogja megadni a lökést afelé, hogy meg tudjon indulni, és lehet, hogy más irányban fogtok elkezdeni gondolkodni, és tapogatózni és a segítségnek egy másfajta formáját fogjátok megtalálni. Nekem ezt adta a tegnapi hozzászólásod, és ez az aggódás számomra egy nagyon pozitív és fontos dolog, mert ezzel teszed hitelessé az alapítványt és magadat.

A közösségi munka során azt tapasztaltam, hogy a belső szubjektumukat az emberek elhallgatják, de amikor egy-egy ilyen fejlesztés során kimondják, amit gondolnak, akkor az akaratuk, a véleményük objektiválódik. Ez valahol már beavatkozás, ezt aláírom. De a legtöbb falu, kistelepülés nem ilyen zárt település. Na most, ha az Ormánságban vannak ilyen érintetlen falvak, s azt mondják, hogy ott nem szabad beavatkozni, akkor egyfajta rezervátumokká válnak, és a mai gazdasági és társadalmi környezetben le fognak radírozódni ezek a térképről, kihalnak, mert nem akar rezervátumba beköltözni senki. Tehát valahol meg kell találni a köztes megoldást, hogy meg is őrizzük ezeket a gyönyörű dolgokat, de ne is engedjük a leépülést, mert ha azt mondjuk, hogy nem szabad hozzányúlni, az leépülés.

Félreértettetek engem, az az érzésem, mert én egy szóval sem akartam idealizálni a falvakat. Tudom, hogy meg vannak zavarodva, szét vannak roncsolva, jelenleg működésképtelenek, Csak azt akartam mondani, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogy amikor odamegyünk úgymond fejleszteni, akkor milyen irányba akarjuk őket fejleszteni. Hogy a turizmust akarjuk fejleszteni, és azt mondjuk, hogy ez az egyetlen út, vagy azt mondjuk, hogy éljetek a saját forrásaitokból, és ez nem illúzió, használjátok az eszeteket és így tovább. Ez nincs ellentétben azzal, amit Ti csináltok, ez a típusú közösségfejlesztés egy járható útnak tűnik, amit most ti csináltok.

Én nem azt érzem, hogy rosszul csináltam vagy a Tamás rosszul csinált valamit, mert úgy csináljuk szerintem, ahogy bírjuk és ahogy lehetőség adódik. Inkább azt éreztem, egy hangon Tamással kiáltva, hogy ez kevés. Nem magunkat gondolom külső beavatkozóknak - én is külső beavatkozó vagyok, ha innen nézem - hanem azokat, akik folyamatosan kísérnek bennünket, és mi mindannyian egymásra nézünk és tudjuk, hogy az ő munkájuk semmit nem ér. Mégis ők jutnak a pénzhez, ők győzik meg a területfejlesztési tanácsot és jönnek, és mi isszuk meg a levét ennek, mert minket is azzal azonosítanak, ha nem akarjuk is. Ők az úgynevezett profi térségfejlesztők, és mi, akik ott vagyunk, és a bőrünkön érezzük a dolgokat, nem vagyunk azok, mert kevesen vagyunk.

Láng László:

Elhatároztam, hogy néhány szubjektív szóval kezdem. 1991-től dolgozom munkanélküli egyesületekkel. Kecskeméten élek, és ott egy álláskereső egyesülettel, meg egy megyei szövetséggel bajlódtam évekig s aztán egy országos szövetséggel, rengeteg nonprofit tapasztalatot összeszedve. Közösségfejlesztési ügyekbe botlottunk állandóan, mint valami hiányba. Eredetileg népművelő vagyok, Debrecenben végeztem a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Az ottani népművelőképzés arról nevezetes, hogy egy erdélyi gondolkodó, Karácsony Sándor szellemisége ihlette az ottani gárdát. Egy fontos református-protestáns alapérték rejlik a Karácsony-gondolatok mélyén: a közösség nagyon nagy érték, meg arról, hogy a felnőtt ember tapasztalata valami alapvető dolog, az éppen olyan pillére, megtartója mindenféle tevékenységnek, közösségnek, a közösség továbbélésének, mint bármi más, legyen az pénz, akármi. Ezt azért mondom el, mert sosem közelibb és fontosabb találkozást, mint amikor különböző megközelítésből induló emberek találkoznak, és mindezt a közösségfejlesztés gondolati rendszerében teszik meg. Évekig csináltam ezt a tevékenységet munkanélküliként, bizony fizetés nélkül, lelkesedésből, és mindig hittem - és azt hiszem ma is -, hogy ez valakinek nagyon fontos. Elsősorban fontos azoknak, akiknek az ember segíteni próbál, és ha ez egy önsegítő tevékenységből indul ki, akkor ez egészen természetes, de akkor is természetes kell legyen, ha nem önsegítő, hanem kívülről megszervezett segítő tevékenységről van szó

Ha valaki olvasta a nonprofit törvény tervezetét, ami talán most már tényleg mindenórás, abban a közhasznú szervezetek meghatározásánál nagyon keményen elkülönül az a dimenzió, amikor egy közösség úgymond a saját tagjait segíti, amikor tehát a segítő tevékenysége önmagára irányul mint célcsoportra, attól, amikor egy segítő szervezet valami rajta kívülálló célcsoportnak igyekszik segíteni. A törvénytervezet nem ismeri a célcsoport szót, de ami a megdöbbentő az ügyben, az az, hogy az első esetet, amikor tehát Münchausen módjára próbálkozik egy közösség magán segíteni, egyre dúsuló tudással és egyre nagyobb önfigyelemmel, önreflexióval, ezt a törvénytervezet részlegesen minősíti közhasznú tevékenységnek, tehát mintha egy kicsit a feje tetejére állt volna a világ. Különböző vitákban vehettetek és vettem én is részt a nonprofit törvény kapcsán, maga az OFA is csinált egy vitát a múlt héten. Ezek a kérdések fölmerültek. Tehát én azt gondolom, hogy alapvető dilemmákkal állunk folyamatosan szemben.

Márciustól az OFÁ-nál vagyok Egészen messziről hadd kezdjem. A magyar alkotmány a foglalkoztatás dolgait állami kötelezettséggé teszi. Magyarországon a foglalkoztatás állami felelősség. Van egy Munkaügyi Minisztérium, amelyik felelős gazdája a foglalkoztatásnak, a foglalkoztatási kérdések megoldását pedig pillanatnyilag Magyarországon egy olyan alapból finanszírozzák, ami járulékbefizetésekből áll össze. Mindazokat a pénzeket tehát, amik befolynak ebbe az alapba, úgy kell felhasználni, hogy az megfeleljen részben az állami felelősségvállalásnak, de megfeleljen annak is, amit a járulékokat befizetők, tehát a magyar társadalom akar. Nagyon fontos, hogy az így összejövő évi 100-110 milliárd forintnyi összeg felett ott ül egy önkormányzat-szerű társaság, az egyik oldalon a munkaadói érdekképviseletek, a másik oldalon a munkavállalói érdekképviseletek, a szakszervezetek ülnek, a harmadikon pedig a kormány. Egyeztetés keretében határoznak meg foglalkoztatáspolitikai célokat, eszközöket, nyilván a magyar parlament által megszabott irányban, és határoznak meg évente összegeket, ami erre felhasználható.

Az OFA 1992-ben úgy jött létre, hogy az akkori ilyen háromoldalú testület, amit Munkaerő-piaci Bizottságnak hívtak, és a 110 milliárdnál kisebb összeggel rendelkezett az úgynevezett aktív eszközök, tehát a programokra szánt eszközök fölött, hozott létre egy ún. foglalkoztatási alapítványt. A mai napig ebben a formában működik. 1997 január 1-jétől annyi változás van, hogy közalapítvánnyá vált, tehát immáron a kormány az alapító szervezet, de nagyon szorosan kötődik a tevékenysége és a felügyelete is a Munkaügyi Minisztériumhoz.

Nagyon jó, hogy 1992-ben megalakult ez a szervezet, mert nagyon sok foglalkoztatási nonprofit szervezet azt várta és várja a mai napig, hogy segítsék azt, hogy az általuk kialakított programok beilleszkedjenek a foglalkoztatáspolitikába. Az OFA egy nagyon kis létszámú szervezet volt, amikor indult. 26 vagy 27 ember dolgozik a szervezetnél, és ebből 7-8 programvezető, szóval a 27 emberben még a segítő személyzet is benne van. Kicsi tehát a szervezet.

A munkanélküliség következtében az emberek elkezdtek mozgolódni a településeken. Megpróbáltak helyi segítő programokat kialakítani, és a Munkaügyi Minisztériumban volt néhány ilyen szakember - Bagó József is közéjük tartozott -, akik rögtön megpróbálták elemezni ezt a szférát. Tehát elkészült egy tanulmány, és a nonprofit szervezetek támogatására vonatkozó törekvés bekerült az OFA alapító okiratába. Az OFA 1992-től az 1997-es év eleji döntésekig 252 nonprofit szervezeti programot támogatott. Nagyon jelentős ez a tevékenysége. Az évek sora alatt, megint csak az alapító okiratnak megfelelően, azonban más típusú programokat is indított. Az alapgondolat mindig az volt, hogy olyan programokat igyekezzen támogatni, amelyeknek a finanszírozását nem lehet megoldani a foglalkoztatási törvény mentén. Így jöttek létre olyan programok, amelyekben különböző szempontú megközelítéssel vállalkozások kaptak segítséget a munkahelymegtartáshoz, a munkahelybővítéshez. Kialakult egy olyan programág, amelyhez önkormányzatok kaptak támogatást, így a kistérségfejlesztés, amely tevékenység éppen az OFA támogatása révén indult meg az országban. Van egy generáló hatás tehát.

A nonprofit programok tehát kezdettől fogva jelen vannak az OFA tevékenységében. Kezdetben volt az ősköd, az OFA befogadott lényegében minden civil szervezeti programot, igazi nagy szelekció és specializáció nélkül. Aztán az évek alatt egyre speciálisabb kiírású pályázatok jelentek meg célcsoportok, tevékenységi formák és még néhány szempont szerint. Tavaly, 1996-ban egy olyan kiírássorozat jelent meg, amiben még maga a kuratóriumi elnök sem tudott eligazodni, ami nem jó. A lényeg mégiscsak az volt, hogy kialakult két nagyobb irány: egyfelől azokat a nonprofit programokat támogatta az OFA, amelyekben egy adott szervezet valamilyen munkahelyet maga teremtett meg, másfelől olyan programokat, amelyek szolgáltatásokat hoznak létre annak érdekében, hogy a munkanélküliek visszatérjenek a munka világába. Valamennyi ilyen programmal szemben lényegében kezdettől fogva volt egy olyan várakozás, hogy a munkanélkülit ne pusztán munkaerő-piaci alanyként, hanem emberként kezelje, és ez úgy fogalmazódott meg, hogy komplexitás. Azt jelentette, hogy még a foglalkoztatási programoknál is alapvető várakozás volt és ma is van, hogy összekapcsolódjon a munkatapasztalat megszerzése képzéssel, tehát valamilyen szaktudás megszerzésével, ami később a programból esetleg kilépő munkanélkülit segíti abban, hogy önállóan meg tudjon állni a saját lábán. Mindegyik programmal szemben fennáll tehát az a várakozás, hogy adjon mentális segítséget az embereknek, próbálja meg az ember szociális és pszichikai összetevőit kezelni és hogy ezek a programok nagyon átgondoltan fussanak. Ezek a jellemzők igazából máig megmaradtak. Az aztán vitatható és vitatni is kell, hogy mennyire sikerült egy ilyen szempontrendszert életszerűen érvényesíteni.

Elemzés. A 252 programról igazán mély szakmai elemzés még nem készült. Olyan szakmai elemzések készültek, amelyek az államháztartási szabályrendszer szerint kihelyezett támogatási összegek fölhasználására vonatkoztak, a programok lényegéről születtek számszerű értékelések a programok által létrehozott munkahelyek számáról, az ellátott emberek számáról, a szolgáltatásban részesített emberek számáról, messzebb vezető következtetésekre azonban még nem futotta az eltelt időben, pedig azt gondolom, ténylegesen nagy szükség lenne erre. Hirtelen nőtt nagyra a szervezet, s tevékenysége igazán a hatalmas munkanélküli tömeg felől áramló megrendelés nyomásának volt köszönhető. Szükség lesz a tapasztalatok összegzésére is. Amikor az OFA most január elsejétől közalapítvánnyá vált, akkor történt egy csoda: az alapító okiratába bekerült egy új feladat. Ez arról szól, hogy a foglalkoztatási gondokon enyhítő, a munkanélküliség mérséklését szolgáló nonprofit szervezeteknek és maguknak a programoknak legyen egy háttér segítő szolgáltatása, amelyben információk keringenek, amelyben képzés jön létre, amelyben a tapasztalatcserék megtörténhetnek, és amelyben föl lehet szívni a helyi kis közösségi projektek tapasztalatait éppen úgy, mint akár a külföldi tapasztalatokat. Az adaptáció tényleg nagy kérdés, Lantos Tamás, és ennek az új feladatnak a kapcsán igazából az a feladat áll az OFA előtt, hogy ezt a tapasztalati elemzést elvégezze.

Dehát az élet megy és menet közben kell kiírni programokat, hiszen szervezetek álltak föl és indítottak el programokat az OFA segítségével. Néhányuk itt is bemutatkozott, és hát nem lehet az, hogy a Bezzeg Tiborék hajdúböszörményi programja vagy akármelyik másik, amelyik már elindult, ne kaphasson újabb támogatást. Olyan az OFA pénzügyi rendszere, éppen az államháztartási szabályok miatt, hogy egy évre tud támogatást meghatározni. Az állami számvevőszék nem is enged mást. Kiírt az OFA 97-ben új támogatási programokat, amelyek lényegében a tavaly kiírt programok átírt, valamivel egyszerűsített változatai. Eltűnt néhány olyan program, amelyikről időközben kiderült, hogy nincsen rá megfelelő igény. Nyilván konzultációk folynak ilyenkor a munkaerő-piaci alap irányító testületével, a Munkaügyi Minisztérium illetékes szakemberével is, hogy mi az, amit meg kell tartani, mi az, ami beválik. No, így tartottunk meg egy nonprofit programágat, amelyik a direkt foglalkoztatást megcélzó programokból áll.

Van egy úgynevezett tranzit foglalkoztatási program, aminek a lényege az, hogy a legkülönfélébb és jól körülírt célcsoportokból olyan foglalkoztatásba lehet bevonni munkanélküli embereket, vagy a munkaerőpiacról valami miatt kirekesztett embereket, amelynek során egy-másfél év alatt szakképzettséget szereznek, munkagyarkolatot szereznek, kapnak a munkaerőpiacon való mozgáshoz készségeket, ismereteket, és ezzel fölvértezve, a programból kilépve, megkísérelhetik az elhelyezkedést. Kötelezettség az, hogy a segítő szervezet maga is segítsen az elhelyezkedésben, és ennek számos formája lehet. Jászszentlászlón éppen egy ilyen tranzit foglalkoztatási program fut. A jászszentlászlói kísérlet nagyon konkrétan arra megy ki, hogy az ott végző 10 keramikus és a 6 népibútor-faragással foglalkozó fiatalember később egy helyi kisszövetkezetben folytassa a munkát. Egy részük pedig önfoglalkoztató lesz. A másik program megváltozott munkaképességűek foglalkoztatását segíti. Az OFA több éve támogatja azt, hogy egy nonprofit szervezet nonprofit vállalkozást hozzon létre, amelyik valamennyi többleteredményt produkál, s ez azt segíti, hogy 2-3 éves működés után talán ki lehet vonni a támogatást a programból, s a program önfenntartóvá válhat.

A direkt foglalkoztatási típusú nonprofit programok mellett van egy olyan program, amelyik alternatív munkaerő-piaci szolgáltatásokat támogat. Ez az a pályázati forma, amelyben ugyan nem föltétlenül valósul meg direkt foglalkoztatás, de amely minél összetettebb módon igyekszik egy-egy speciális célcsoportnak segíteni abban, hogy fölkészítse a munkaszerzésre, a munkahelyre való beállásra, egy tartósabb munkavállalásra. Itt szolgáltatások összeépítéséről van igazán szó, olyan módszerek alkalmazásáról, amelyekkel le lehet küzdeni a tartós munkanélküliség okozta mindenféle hátrányt, és aminek a segítségével ezt a társadalmi kirekesztettséget egy-egy adott közösségben, mikrokörnyezetben oldani lehet. Alternatívája akar lenni ez a szolgáltatási programtípus egy állami eljárásrendnek. Ennek az alternatív szolgáltatási programágnak a keretében az OFA nyitott minden új kezdeményezésre.

A Munkaügyi Minisztérium tartós munkanélkülieket segítő programja egy kicsit kötöttebb pályázati forma. Az OFA e pályázati kiírás keretében csatlakozott ennek a központi programnak a támogatásához. A Munkaügyi Minisztérium ugyanis megpróbálkozott közszolgáltatás kihelyezésével, az idén először e központi programnak a keretében, mert úgy tűnt, hogy pillanatnyilag az OFA segítségével lehet megoldani az állami feladatvállaláshoz csatlakozó nonprofit szervezetek finanszírozását.

Van egy vadonatúj elem az OFA történetében. Az idén először tettünk kísérletet arra, hogy a munkaerőpiacra kilépő vagy kilépés előtt álló fiatal emberek kilépést segítő programjaihoz adjunk támogatást, tehát középiskolai és egyetemi, főiskolai hallgatók körében zajló fölkészítő programokhoz lehet támogatást szerezni.

Igazából ez a két nagy programág van a nonprofit területen, illetve lesz egy harmadik, mondtam, ez a bizonyos háttér, menedzsment kialakítása. Az az elképzelés, hogy legkésőbb ősszel elkezdünk kialakítani egy szakmai támogató hálózatot a foglalkoztatási típusú helyi nonprofit szervezeteknek. Nyilván elsősorban azokra a szervezetekre támaszkodva, akik most valamilyen módon kapcsolatban állnak az OFA-val. Megpróbáljuk megteremteni ezeknek a szervezeteknek a belső szakmai fórumrendszerét, egy tapasztalatrendszert, a jelenlegi elgondolás szerint egyelőre programáganként összegyűjtve őket, hiszen azt gondolom, hogy az egyes szolgáltató típusú programok igazán sokat tudnak a másiknak mondani. A későbbiekben pedig az az elképzelés, hogy ezek a szervezetek talán maguk kiizzadnak egy programot, s az OFÁ-val konzultálva valamilyen támogatást kaphatnak majd ahhoz, hogy a tapasztalataikat terítsék, hogy új tapasztalatokat vonhassanak be.

Szántó Tamás kollégám, barátom ha itt lenne, elmondana néhány számot, én nem tudom produkálni ezt. A dolog arról szólna, hogy milyen hatékonyságúak ezek a programok. Az egyik oldala a dolognak az, hogy ha kb. százszor ennyi foglalkoztatási típusú nonprofit program lenne Magyarországon, még az is kevés lenne a helyi problémák lefedésére. A dolog másik oldala is érdekes, hogy vajon az egy-egy szervezet által vitt program önmagában mennyire hatékony, eredményes? Az a gond, hogy ehhez szempontok nagyon kevéssé állnak rendelkezésre. Nincsenek normatívák, nem is biztos, hogy létre lehet hozni ilyeneket, mert nem lehet olyan pontosan mérni a munkaügyi területen az emberekben létrehozott hatást, fejlesztést.

Igaza van Galyas Lacinak, ezek a kiírások, programok tényleg nem tökéletesek, valóban gond lehet a szakmaiság dolgában, és az egy igazi dilemma, hogy mennyire szabad fölemelni a szakmai szintet a pályázó elé, mennyire verjük szét az eredeti innovációt? Van egy elgondolásunk egy többlépcsős pályázati rendszer kialakítására, erről kellene és lehetne esetleg konzultálni.

Szövetkezetfejlesztésről beszéltetek. Az ÁSZOKFA Alapítvány volt az, amelyik az OFÁ-hoz decemberben beküldött egy pályázati kiírási javaslatot, ami arról szólt, hogy mi lenne, ha az OFA pályázati kiírással segítené azokat az egyéni vállalkozókat vagy vállalkozónak induló munkanélkülieket, akiknek most fél-fél millió forintos támogatást adhatnak a munkaügyi központok, meg másoknak is. Azt gondolom, hogy most az OFA nyitott arra, hogy ilyen típusú javaslatokat elfogadjon, csak meg kell ezeket fogalmazni, és meg kell teremteni közösen a fórumot, hogy beszéljünk róla.

Bagó Jóskával úgy ismerkedtünk meg, hogy a '80-as évek elején Szegeden, egy német példa alapján, elkezdtek a barátaival egy alternatív játékot csinálni, egy tanítana-tanulna címjegyzéket. Az volt a címe, hogy Tankatalógus. Elkezdték felgyűjteni az ott lakó emberekkel, hogy ki mit tudna tanítani a másiknak, és mit szeretne tanulni másoktól. Zseniális dolog volt ez, tényleg katalizálni lehet vele az embereket. Őszintén szólva elloptuk az ötletet, amikor Bakonyszentkirályon és több helyen megvalósítottuk.

Jóskát tehát akkor ismertük meg. Most a Munkaügyi Minisztériumban dolgozik és nyilván baráti, nem protokolláris alapon kértük meg, hogy beszéljen nekünk arról, hogy a helyi kezdeményezésekben mik a lehetőségek.

Lantos Tamás gondolatai beilleszkednek a nonprofit szervezetek működését befolyásoló változások sorozatába. E változást jelzi többek között az adójövedelmek 1%-ának szabad címzése, az egyházaknak, mint a civil szerveződések egyik erejének történő vagyonjuttatás, a foglalkoztatás területén működő nonprofit szervezeteket támogató Országos Foglalkoztatási Közalapítvány működésének módosulása, ezen belül a támogatások kiterjesztése újabb területekre. Ez évtől lehetőség nyílt kiadványok, konferenciák támogatására is, tehát olyan, a civil szerveződést segítő akciók segítésére, amelyekre eddig sajnos nem volt lehetőség.

Amikor a foglalkoztatáspolitikáról szólunk, akkor természetesen a pénzek áramlásáról is beszélünk. Nem mindig tudatosul, hogy a foglalkoztatáspolitika eszközeinek finanszírozását a vállalkozások, valamint a munkavállalók befizetései teszik lehetővé. E befizetések felhasználásról pedig - a törvényi lehetőségeken belül - a kormány a munkaadók, munkavállalók képviselőivel együttműködve dönt. A pénzeszközök (egyelőre) kisebb része szolgálja az aktív eszközök, programok működtetését.

A politikai célkitűzéseknek megfelelő programok és akciók akkor nyernek elfogadottságot, ha megfelelőek a vállalkozóknak, munkavállalóknak, munkanélkülieknek. Segítik ezek elfogadását, ha a foglalkoztatáspolitika tevékeny és eredményes. Napjaink változásai között változik a foglalkoztatáspolitika célja is. A munkanélküliség tömeges megjelenésekor a munkanélküliség csökkentése volt a társadalmilag elfogadható célkitűzés, ma a foglalkoztatáspolitika egyik fő célja a nem-foglalkoztatottak számának, azaz az inaktivitás csökkentése. A programok eredményeit is megpróbáljuk mérni, de ezt csak a külföldi adaptációk révén tehetjük, hiszen korábban ilyen szaktudás hazánkban nem volt.

A foglalkoztatáspolitika nem lehet eredményes az egyénnel való együttműködés nélkül, de e felismeréshez is csak hosszabb idő után jutottunk el. Csak 1996 tavaszán sikerült beemelni e gondolatot a pályakezdők támogatási rendszerét szabályozó rendeletbe. A fiatalok támogatásának egyik feltétele, hogy készüljön egy együttműködési terv, azaz lehetőség szerint az ő elképzeléseire épüljön a munkaerő-piaci szervezet közvetítőjének döntése. Ugyanakkor éppen a személyesség az egyik hiány a munkaerő-piaci szervezetben. Kérdés, hogy képes-e az állami szervezet egyénre szóló segítséget nyújtani annak, aki hozzáfordul, legyen az munkanélküli álláskereső, állásváltoztató vagy leépítés előtt álló munkavállaló.

Tapasztalataink szerint e személyességet a nonprofit szervezetek, illetve a helyi kezdeményezések biztosíthatják. A helyi kezdeményezések fontos szerepet tölthetnek be abban, hogy

- a munkaerő-piaci szolgáltatások - térben, kulturálisan, a réteg és egyéni sajátosságokat tekintve is - közelebb kerüljenek az érintettekhez és rászorulókhoz;

- működtessék a szolgáltatásokat, a támogatásokat és azok hálózatait;

- kiegészítsék az állami szervezetek (pl. munkaerő-piaci, oktatási és szociálpolitikai intézmények) tevékenységét;

- segítsék az információk áramlását, a nyilvánosság kiterjesztését.

A nonprofit szervezetek az állami és magánszféra között sajátos helyet foglalnak el. A kapcsolat számos elemét a készülő nonprofit törvény szabályozni fogja, de természetesen csak a kereteket tudja meghatározni, a részleteket mindig helyben, a konkrét tevékenységhez, viszonyrendszerhez kötve lehet kialakítani.

A konkrét "szabályrendszer" megalkotására a foglalkoztatáspolitika helyi érdekegyeztető szervezete, a munkaadók, munkavállalók, valamint az önkormányzatok képviselőiből álló munkaügyi tanács különösen alkalmas lehet, mert tagjai között állami és nem állami szervezetek képviselői is jelen vannak, akik képviselik a különböző érdekeltségeket.

A munkaügyi tanács és a munkaügyi szervezet, valamint a nonprofit szervezet kapcsolatának alapvető formái a következők lehetnek:

1. a nonprofit szervezetek megbízása bizonyos közfeladatok, szolgáltatások ellátásával (a munkaerő-piaci szervezet feladatainak a kihelyezése);

2. a nem-állami szervezet saját kezdeményezésének támogatása;

3. a nonprofit szervezetek bevonása a döntéshozatalba.

A következőkben áttekintjük ezeket az együttműködési formákat.

1. A munkaerő-piaci szervezet egyes feladatait a nonprofit szervezetek általában eredményesebben képesek ellátni. Ezért célszerű bizonyos közfeladatokkal megbízni őket, így:

a) Munkaközvetítéssel, elsősorban a tartós, a hátrányos helyzetben lévő, a megváltozott munkaképességű munkanélkülieknek (bizonyos csoportjainak), esetleg más speciális rétegeknek (pl. meghatározott pályakezdő csoportoknak) a közvetítésével. Erre a tevékenységre a magánközvetítők nem vállalkoznak, mert a kereslet nem fizetőképes, vagy nehezen elérhető, és a munkaügyi szervezet számára is gondot okoz a réteg nehezen elérhetősége;

b) Elsősorban speciális csoportok, rétegek képzésével, reintegráló tréningjével. Ez évben az OFA pályázata révén lehetőség van nonprofit szervezeteknek is a tartósan munkanélküliek tréningjének megszervezésére.

c) Munkaszervezéssel, elsősorban közhasznú munka szervezésével. Ebben további lehetőséget jelenthet a munkahelyteremtés támogatásának új formája: az önfoglalkoztatás, (társas) vállalkozás támogatása. A munkaügyi tanács kiírhat olyan pályázatokat, amelyek támaszkodnak a nonprofit szervezetek programjaira, illetve kiegészítik ezeket a programokat (az érintettek képzése, folyamatos figyelemmel kísérése, üzleti terv-készítés és megvalósítás segítése, adminisztrációs terhek átvállalása stb.).

A feladatok "kihelyezésének" ma még számos feltétele hiányzik. Alapvetően fontos azonban, hogy legyen

- a feladat pontosan definiálva,

- egységes módszertan,

- kidolgozott költségnormatíva (összehasonlítva a munkaügyi szervezet, illetve vállalkozó által ellátott tevékenység költségeivel is),

- szerződés a munkaügyi szervezet és a nonprofit szervezet között, végül

- folyamatos ellenőrzés.

2. Érzékelhetően növelheti a munkaalkalmak számát egy-egy térségben a nonprofit szervezet saját kezdeményezésének támogatása.

a) Erre alkalmas lehet az aktív foglalkoztatási eszközök, elsősorban a közhasznú munka, a pályakezdőket érintő munkatapasztalatszerzés támogatása (ez utóbbi többlet-támogatást is lehetővé tesz a nonprofit szervezeteknek).

Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a kérelmek, pályázatok beadásának mai rendszere elsősorban eseti támogatásokat tesz lehetővé, nem pedig projektekét, jól informáltságot feltételez (ezért megint csak a kisebb településeket hozza akaratlanul is hátrányosabb helyzetbe), nem nyújt hosszabb távra támogatást.

A nonprofit szervezetek kezdeményezései támogatásához ezért egy olyan speciális "infrastruktúrát" kell kiépíteni, amely információkat, szolgáltatást nyújt, az elbírálás szempontjainak kialakításánál a hosszú távú hasznosságot tartja szem előtt.

3. A nonprofit szervezetek bevonása a döntéshozatalba történhet:

a) A munkaügyi tanácsok rendszeres kapcsolatot tarthatnak a munkanélküliek és álláskeresők helyi szervezeteivel, képviselőiket meghívhatják az üléseikre, illetve bizonyos napirendek tárgyalására. Rendszeresen információt kérhetnek tevékenységükről, tapasztalataikról, a munkaerő-piaci eszközök működésére vonatkozó tapasztalataikról.

b) A tanácsok kapcsolatot tarthatnak a munkanélküliek foglalkoztatásának, önfenntartásának támogatására szerveződő nonprofit szervezetek képviselőivel is, illetve segítséget nyújthatnak e szervezetek egymás közötti rendszeres kapcsolattartásához.

Úgy érzem, a következő évtől egymásra utaltabbak lesznek a munkaügyi tanácsok, a központok és a nonprofit szervezetek. Terveink szerint a foglalkoztatási törvény módosításával a decentralizált pénzeszközökből lehetőség nyílik helyi foglalkoztatási programok támogatására. A keretösszeget természetesen a tanács határozná meg, mint ahogy a pályázatok tartalmáról is e testület dönthet majd, remélhetőleg a helyi nonprofit szervezetek képviselőinek bevonásával.

Azt szeretném megkérdezni Bagó Józseftől, hogy milyen szinten áll meg akkor ez a pályáztatási rendszer? Tehát úgy lesz, hogy a megyei munkaügyi központ kiírja, a munkaügyi tanács elbírálja és a helyi kirendeltségek ehhez - vagy mint együttműködő fél vagy mint ajánló vagy mint egy véleményező fél - társul? Ilyen szinten áll meg a dolog vagy kirendeltségi szinten, de akkor meg azt nem tudom, hogy ki írja ki a pályázatot és ki bírálja el? Már többen fölvetették a pályázat elbírálásának kérdését, mert kirendeltségi szinten nagyon nehéz elképzelni a pályázatok elbírálását, mondjuk a munkaügyi tanács szintjén már van rá gyakorlat, ott a profilba belevág, ezt szeretném, ha elmondaná konkrétan.

A nagyobb munkaerő-piaci hatókörű foglalkoztatási eszközöket, ilyen például a munkahelyteremtés, a munkahelymegőrzés - s azt hiszem, a nonprofit támogatás is ilyen szélesebb hatókörű lesz - a munkaerő-piaci szervezet megyei szinten működteti. Szükséges ugyanakkor, hogy a megvalósítást közelebbről figyelemmel kísérő kirendeltség is véleményezhesse a pályázati kérelmeket. A koncepció tulajdonképpen mindig ugyanaz, a helyi érdekek bekapcsolása a döntési folyamatokba. A megyei munkaügyi tanács vagy szakbizottságot hozhat létre a program elbírálására, vagy pedig a megyei munkaügyi központ munkatársai fogják a pályázatokat szakmai szempontból elbírálni. Kérdés persze, hogyan keletkeznek majd ilyen programok, keletkeznek-e mindenhol, és nyilván a másik kérdés az, hogy kiket fognak támogatni, kiket tudnak támogatni. Már vita folyik arról, kell-e limitálni a nonprofit pályázatokra szánható keretösszegeket, vagy inkább minimális összeghatárt vagy arányt kell-e megjelölni. Ez azt jelentené, hogy a megyei munkaügyi tanács korlátozott jogosítványokkal rendelkezne arra vonatkozóan, hogy a források milyen része mehet ilyen típusú támogatásokra. A megyei munkaügyi központok úgy tűnik tartanak az új lehetőségtől, s azt mondják, hogy maximálni kellene a helyi kereteket. Ugyanakkor a munkaügyi irányításnak nem biztos, hogy feladata a keretösszeg maximálása. Lehetséges lenne minimálisan meghatározni azt, hogy az országban milyen minimumok teljesüljenek mindenhol, és ezt nyilván át lehet lépni az adott megyében, ha így döntenek. Azt gondolom, hogy előttünk van e kérdések megválaszolásának időszaka. A törvény csak keretszabályt ad majd, és az elfogadását követően kezdődhet majd az a munka, amely a miniszteri rendelet részleteit kidolgozza.

Ez volt a technikai része. A tartalmi része pedig az, hogy milyen jogosultságokat gondolnak adni a pályázó szervezeteknek? Most csak egy analógiát szeretnék mondani. Ha van egy olyan tanári csapat, amelyik szeretne egy iskolát csinálni, ha az iskolát megcsinálják, akkor az ő iskolájuknak a fejkvóta jár. Ha azonban a munkaerőpiacon többen is akarják a fiatalok tájékoztatását csinálni, vagy a tartós munkanélküliekkel foglalkozni, akkor járni fog nekik ez a "fejkvóta", vagy mondjuk a szolgáltatás megvásárlása, vagy kitől veszik meg a szolgáltatást? Keretekben gondolkodnak-e vagy esetleg abban, hogy ha valaki ezt a feladatot vállalja, és megfelel bizonyos követelményeknek, akkor nekik ezt a támogatást odaadják?

A folyamatnak a közepén vagyunk. Én úgy látom, hogy egy centralizált rendszer most átalakul egy decentralizált rendszerré, de ez még nem arról szól - hiszen elmondtuk, hogy ez pályázat alapján működik -, hogy versenytárs lehet a különböző állami és nem állami szervezet az adott területen. Egyébként állami szervezet a foglalkoztatás bizonyos területén nincs is, versenyhelyzetről így nem nagyon lehet beszélni. De mondom, nem feladatkihelyezésről van szó, hanem pályáztatási rendszerről. Azt gondolom, hogy egy későbbi időpontban meg lehet ehhez érkezni.

Szabadszálláson tavaly nyáron egy nagyon ügyes művelődési ház igazgató szervezett traktorvezetési képzést, mert a területen úgy tűnt, hogy sokan jelentkeznek majd. Páran jelentkeztek. Azt mondták, akinek volt traktora, hogy ő engedély, jogosítvány nélkül is vezeti és Magyarországon miért kellene erre jogosítványt szerezni? Azt is sokan mondták, hogy igaz, hogy kifizetnék helyettük a teljes képzési költséget, az utazást is és plusz még valamivel többet is kapna, viszont azzal, hogy ő munkanélküli segélyen van, naponta el tud menni napszámba és a család úgy él, hogy szükség van a napi meg a heti megkeresett pénzre és nem tudja vállalni, hogy szeptembertől májusig a férfiember szakmát tanuljon. Aztán a másik dolog. Kiderült, hogy itt Kunszentmiklóson, meg hát az egész országban, a pályakezdő fiatalokkal valamilyen hihetetlen gondos módon együttműködést alakítanak ki, de nagyon kevés fiatal vette igénybe. Kecskeméten, a Megyei Munkaügyi Központban egy klub arra ad segítséget, hogy onnan állást kereshessen a fiatal, onnan telefonálhasson, megírták neki azt a kérelmet, amit kell, fizették, ha naponta bement, az útiköltségét, és hihetetlenül kevés fiatalember ment be.

A kérdésem az, hogy mennyire vannak ezekkel a nehézségekkel tisztában, amikor egy-egy ilyen elképzelés mellett döntenek?

A helyzetet általában igyekszünk megismerni. Erre a közvetlen találkozások is alkalmat adnak természetesen, de azt gondolom, hogy nem mindig azon múlik, hogy mi mennyire ismerjük a helyi folyamatokat, hiszen mi is részesei vagyunk annak. Láng László elkezdte, én meg éltem a lehetőséggel és tovább részleteztem azt az érdekegyeztetési mechanizmust, amely a döntéseket befolyásolja. Eddig az a rendszer alakult ki, amely úgy gondolom, hogy mindenképpen fejlettebb a korábbiaknál, hogy a pénzek eljuttatása a támogatotthoz nagyon sok szűrőn megy keresztül. A megyében dolgozik a munkaügyi tanács, amely most változott - ez is egy a sok változás között. Azok a partnerek ülnek most ott, akiknek az országos szintű Érdekegyeztetési Tanácsban is helyük van. Szabályozásunk tehát így próbálja összekötni a helyi és az országos foglalkoztatási érdekegyeztetés mechanizmusait. Ez nem jelenti azonban sajnos azt, hogy a megyei döntéshozó szervezetek tisztában vannak a munkaerő-piaci helyzettel, illetve a mögöttük állók érdekeivel. Én magam is ültem olyan munkaügyi tanácsi ülésen, ahol nem nagyon volt kérdés, nem nagyon volt vélemény, nem nagyon volt alternatíva, nem nagyon volt rákérdezés, azaz talán nem nagyon működött igazán az érdekegyeztetési kontroll, amelyet pedig a törvény lehetőségként megad. De van ahol ez a kontroll működik. Itt a területi különbségek megint jelen vannak. Országos szinten például nagyon szoros a kontroll működése. A pénzek csak a jogszabály alapján jutnak célba. Azok a pályázati rendszerek, amelyeket a MÜM vagy az OFA működtet, szinte mindig alulról építkeznek, és ezeket széles szakmai alapú, a társadalmi partnerekkel közös döntés jellemzi.

A szünetben beszélgettünk egy problémáról a rehabilitációs munkahelyteremtéssel kapcsolatban. A rehabilitációs munkahelyteremtés szintén pályázati rendszerben működik. Az eljárás első lépéseként a pályázat beérkezik a megyei munkaügyi központhoz, ott a szakértők elbírálják. Véleményük figyelembevételével a munkaügyi tanács rangsort állít - ha elfogadja egyáltalán ezeket a pályázatokat -, és a rangsorba állított pályázati csomag érkezik meg a Munkaügyi Minisztériumba. Itt a munkatársak szakmai bizottságot hoznak létre, és e bizottság tesz végül javaslatot a munkaügyi miniszternek arra, hogy mely programot támogassa. A munkaügyi miniszter pedig a népjóléti miniszterrel együtt dönt. Az érzékelhetően bonyolult és több kontrollt tartalmazó támogatási rendszer más területen is hasonló.

Az egyik kérdés érintette, hogy egy kereső családfenntartó vagy a család mennyire tudja megfinanszírozni az oktatást. A foglalkoztatási törvény lehetővé teszi, hogy keresetpótló támogatás is kapható, tehát nemcsak a tanfolyam lehet költségmentes, hanem esetleg a tanfolyam alatti jövedelemvesztés is pótolható. Ugyanakkor amikor a pénzek kevesek, márpedig mindig kevesek, akkor együttesen kell megtenni azokat a befektetéseket, amelyek a társadalomban valamilyen újabb (jobb) pozíciót tesznek lehetővé. Az egyénnek ugyanúgy befektetést kell tennie, mint a Munkaerő-piaci Alapnak (mögötte a munkaadóknak s a munkavállalóknak), mert különben a képzés, a foglalkoztatás nem éri el a célját.

A képzési területen - ahogy ezt egy másik felvetés is érintette - azt a versenyhelyzetet, amely jelenleg működik, megpróbálja a munkaügyi hálózat az előnyei szerint kihasználni, azaz itt csak azok a szervezetek kerülhetnek majd be a pályázók közé, akik átestek a minőségi szűrőn. Ez a minőségi szűrő nem elsősorban adminisztratív jellegű, hanem azt vizsgálja, hogy mennyire tudják egyáltalán a képzés feltételeit megteremteni. Van ebben a szűrőrendszerben egy hatékonyságvizsgálat, tehát az a képző szervezet, amelyik az adott képzési kurzus után nagyobb eredményességgel tud állást biztosítani, azaz az ott végzett hallgatók könnyebben kapnak állást, az előnyben fog részesülni a későbbi támogatások során. A korábbi eredmények tehát számítanak. Ez persze visszautal arra, hogy milyen nehéz lesz majd az újaknak a későbbieknek bekapcsolódni ezen a területen a versenybe, hiszen nekik - értelemszerűen - először még nem lehet olyan széles körű referenciájuk.

Értelmezésem szerint Tóth István tulajdonképpen azt feszegette, hogy mennyire lesz feladatfinanszírozó ez a rendszer. A feladatfinanszírozásban erős versenyhelyzet van. A feladatfinanszírozás nem lehet szektorérzékeny, azaz amelyik pillanatban elkezdődne működni mondjuk a munkaügy területén, abban a pillanatban szinte automatikusan kizárnánk a támogatottak közül a versenyben a sor végén lévő - hiszen tőkeszegény - nonprofit szervezetek nagy részét. Mindezek miatt javaslom, ezt gondoljuk át ismételten, mivel itt a piaci szervezetek esetleg jelentős előnnyel rendelkeznek: van múltjuk a területen, jobban meg tudják fizetni a szakértőket, erről is nyíltan kell szólni. A nonprofit szervezeteket és ezáltal a helyi szerveződéseket egyelőre csak akkor lehet jobban felkarolni, ha nem feladatfinanszírozással működik a támogatási rendszer, azaz külön van lehetőség a nonprofit szervezeteknek pályázni. Ha ilyen nincs, akkor a nonprofitok és a profitok egyszerre versenyeznek. A profitok - már a tőkeerő miatt is - előnyösebb helyzetben lehetnek, tehát azt gondolom, hogy a szféra egészének érdeke rövid távon éppen az, hogy támogatása pályázati rendszerben működjön. A szabályozás vagy a munkaügyi tanács döntése védettséget jelenthet arra, hogy a pénzügyi források hány százalékát kell e célra biztosítani, de semmi más, mert korlátlan versenyhelyzet esetén, ha a szervezet munkaerő-piaci szolgáltatást rendel, akkor a közbeszerzési eljárás szerint kell cselekednie, s ha így van, akkor arra minden érdekelt egyszerre pályázhat.

Ha már itt tartunk, akkor a döntések hozatalánál gondoltak arra, hogy bevonják a civil szervezeteket is? Akár szakbizottság szinten, mert nyilván, ha a munkavállalói oldal hívná meg, akkor az a jóindulattól is függ, hogy kiket hív meg, de amikor a döntést kiadják a szakbizottságnak, akkor oda meghívni, nyilván nem a pályázó civil szervezetet, hanem akár egy szövetséget, olyan koordináló szervezetet, aminek közvetlen rálátása van az egészre.

E területen a gyakorlat nagyon vegyes. A törvény nem tartalmaz ilyenfajta jogosítványt a nonprofit szervezetek vagy a civil szervezetek képviselőinek, ennek ellenére például a Munkaerő-piaci Alap Irányító Testületében megfigyelőként ott ül két, ezen a területen dolgozó nonprofit szervezet. Azonban én azt tapasztaltam, hogy - amennyire alkalmam volt néhány előterjesztés "védése" erejéig bekapcsolódni a Testület munkájába -, hogy a munkavállalói oldal elkötelezett ezen a területen, tehát nincs feltétlenül szükség azon az oldalon több védelemre. Az más kérdés, hogy sokkal nagyobb lobbyzásra lenne szükség a munkaadói oldal befolyásolása érdekében is. A munkaadók elfogadják az OFA jelenlegi - igen szigorú - pályázati rendszerét, de valószínűleg nem szeretnének újabb támogatási rendszereket megnyitni ezen a területen. A nonprofit szervezetek egyik küldetése, hogy elismertessék magukat a helyi vállalkozókkal. Ha ez nincs, akkor továbbra is a mai ellenállással fog szembenézni a nonprofit kör.

A foglalkoztatás területén az ernyőszervezetek és a támogatott szakértői hálózat nagyobb odafigyelése jelenthet előrelépést, de nyilván vannak olyan politikai technikák, politikai manőverek, amelyeket talán egyszer érdemes lenne számba venni ezen a területen. Nagyon sok olyan intézmény van - például az országgyűlési képviselők, civil irodák, állampolgári jogok szóvivője -, amelyeket lehet, hogy jobban kellene mozgatni azért, hogy kedvezőbb döntések szülessenek. A kedvezőbb irányokat azonban együtt kellene megtalálni, amire viszont nagyon sokszor nem marad erő. A helyi ügyek intézése, a helyi programok előkészítése és szervezése - hallottunk itt is erre vonatkozó példákat - 80%-ban elveszik mindenkinek az energiáját és nem így nem lehet politizálni, lobbyzni ezen a területen. Ma (még ?) nem ez a politikai csatározások színtere elsősorban, ezért a politikusok még nem nagyon szálltak be erre a területre. (Lehet, hogy újabb változások előtt állunk?) Ott kéne lenni ennél a változásnál. Kerüljenek be olyan személyiségek az országos politizálás színterére, akik kellő súllyal, szakértelemmel, érvrendszerrel tudják ezt a területet képviselni, mert különben a támogatások beszűkülhetnek. Nagyon jól tudjuk, társadalmi erők döntenek a pénzről, és amikor az erők összecsapnak, nem mindegy, hogy ki tárgyal.

Egyetlenegy kérdésem van, hogy a Munkaügyi Minisztérium tervez-e valamilyen változást a munkanélküliek regisztrálásában és lehetőségeiben? Én azt gondolom, hogy a munkanélkülit képezni kell, ill. a képzések által foglalkoztatáshoz kell juttatni, de a feltételrendszert valahogy felül kéne bírálni, mert az, ahogy most van jelen pillanatban, nem jól működik, illetve nagyon nehéz benne mozogni. Lépni kellene, mert a civil szférát megöli ez a tartósan munkanélküli fogalom, mert az állam csak azokat támogatja, akik ebbe beleférnek. Köszönöm.

A foglalkoztatási törvény nem tartalmazza, hogy ki a tartósan munkanélküli Magyarországon.

A bértámogatás, valamint a kormányrendeletben szabályozott utazási költségtérítés 6 hónapos regisztrációs időt szab meg a támogatás feltételeként. De a képzéseknél, a munkahelyteremtési támogatásnál, a közhasznú munkavégzés támogatásánál sem ír elő regisztrálási időt. Lényegében tehát a munkanélküliek a regisztrálás után támogatási helyzetbe kerülnek. Ugyanakkor az európai szabályozás és minden nemzetközi szervezet megkülönböztet munkanélkülit és tartósan munkanélkülit. A magyarországi szakértők is, akik itt a folyamatot elemezték, arra hívták fel a figyelmet, hogy az, aki egy bizonyos időszakig munkanélküliként kénytelen tölteni az életét, annak rosszabb a helyzete, mint annak a regisztráltnak, aki újonnan kerül be a munkaügyi központ együttműködési rendszerébe. Az idő múlásával a szaktudások leépülnek, az önbizalom csökken. Mindezek miatt úgy látjuk, hogy az egy éven túli munkanélkülieknek speciális támogatás kell. Ez a speciális támogatás olykor több foglalkoztatási támogatást, azaz magasabb bértámogatást jelent, de nem csak azt, hanem olyan külön szolgáltatásokat, amelyek segítik a válságos állapot átvészelését, a személyiség karbantartását. Azt gondolom, hogy ennek tudatában indokolt a megkülönböztetés, és indokolt az, hogy mind a kétfajta támogatási rendszer működjön. Működjön egy általában véve azoknak, akik kikerülnek a munkahelyről, és szeretnének újra elhelyezkedni, de azok részére, akik folyamatosan vagy hosszabb időn keresztül kénytelenek ezzel a helyzettel élni, és számtalan kudarcuk van, azok részére mindenképpen külön támogatás szükséges, akkor is, ha ez esetleg jogszabályban nem is fogalmazódik meg.

A támogatottak körét indokolt lehet kiterjeszteni a leépítés előtt álló potenciálisan munkanélküliekre is. Törekvésünk, hogy e körnek is legyen lehetősége támogatásban részesülni, hiszen sokkal kisebb támogatás kell annak az állásba helyezéséhez, aki még őrzi a napi szakmai tevékenységet, még megvan a kapcsolatrendszere, még nem épült le teljesen az önbizalma. A munkanélküliek nagyon sokféle típusba sorolhatók, de mindegyik egyedi esetet képvisel, és azt gondolom, hogy nem akkor teszünk jót, ha egy általános támogatási rendszer működtetünk, hanem ha megpróbáljuk kialakítani azt a támogatási rendszert, amelyik személyre szabottan működik. A fejlettebb országok olyan támogatási rendszereket működtetnek, amelyek - hogy úgy mondjam - ki vannak centizve. Ez azt jelenti, hogy nagyon hosszú folyamat alatt kialakul, hogy milyen munkaerő-piaci hátrány milyen állami támogatással kompenzálható. Ebbe természetesen az is benne van, hogy az, aki úgy születik, hogy kisebb eséllyel kaphat állást, ha tehát valamilyen képessége fogyatékos, az is külön állami támogatást kell kapjon, mert az ő állásba helyezése nem oldható meg átlagos módon. Ilyen módon a munkaügyi szervezetnek előbb-utóbb mindazokról az állampolgárokról gondoskodnia kell, akik a munkaerőpiacon nem tudnak azonos eséllyel versenyezni. Az érintettek szempontjából nagyon lassú ez a lépegetés, másfelől viszont nagyon gyors ahhoz képest, hogy '91-ben született az első foglalkoztatási törvény. Még számtalan törvénymódosítás, szabálymódosítás áll előttünk, amíg majd eljutunk odáig, hogy a társadalom - köztük a munkavállalók és a munkáltatók képviselői is elfogadják azt, hogy nem lehet átlaghelyzetre szabályozást hozni.

A támogatási rendszer átalakulása mindenképpen a bonyolultabb irányba mutat.

Az a kérdésem, hogy regisztrált munkanélkülinek miért nem adják azt a támogatást, amit a tartós munkanélkülinek? Vannak ugye tartós munkanélküliek, regisztrált munkanélküliek, kikerültek és akik be sem kerültek ebbe a körbe. Aki tartós munkanélküliként van regisztrálva, az úgyis kapja a maga támogatását, képzésen vehet részt - igaz, hogy nem nagyon értek egyet az átképzési rendszerrel, de van lehetősége. Azokat az embereket kellene valamilyen helyzetbe hozni, akik nincsenek regisztrálva, akik kikerülnek ebből a kosárból, illetve nincsen lehetőségük arra, hogy egy államilag finanszírozott képzésben vegyenek részt, miáltal ők nem támogatottak. És ezek az emberek képviselik a többséget. Ebben kellene valahogy változtatni. Azt gondolom, nem az a cél, hogy szociálisan hátrányos, többszörösen lecsúszott embereket gyártsunk. Azt kellene átgondolni a munkaügynek, hogy hogy' lehet ezeket az embereket visszaforgatni ebbe az állami rendszerbe, illetve lehetőséget kéne adni azoknak a szervezeteknek, amelyek ilyen problémával foglalkoznak, hogy államilag támogassák meg azt a nem regisztrált munkanélkülit, hogy ő is esélyt kapjon a felzárkózásra. Köszönöm.

Két apró példát szeretnék elmondani. Tamási mellett van egy külföldi kézbe került vállalat, amelyik rendszeresen azt csinálja, hogy felvesz 30-40-50 munkást, és 6 hónap múlva egyszerűen kidobja az egész társaságot az utcára és felvesz egy újat. Az az ember, aki éppen csak belezökken egy folyamatba, megértette, hogy miért kell ezt a csavart ide, azt a csavart oda tenni, azt kirakják az utcára és felvesznek egy újabb gárdát, mert új betanítási költséget, újabb támogatást kap az egész vállalat. És ez Tamásiban megcsinálható, mert van annyi regisztrált, tartós munkanélküli. És megcsinálja a munkaügy, mert a jogszabályok ezt megengedik. A másik példa egy vállalkozóé, aki lelkiismeretesen betanította az embereket hosszú ideje tartó munkával arra, hogy hogyan dolgozzanak egymás keze alá - mezőgazdasági munkáról van szó. Megtanította őket metszeni az egyébként teljesen pusztulásra ítélt gyümölcsöst, megtanította őket rengeteg másra is, és azért nem jut semmilyen támogatáshoz, mert ő viszont nem hajlandó kidobni a társaságot, hogy egy másikat vegyen fel. Azt mondta nekem eléggé elkeseredetten, hogy annak van nagyobb esélye részesülni a támogatásban, aki embertelenebb utakat választ. A törvény tehát biztosan megfelel mindennek, de nem törődik azzal az emberrel, aki dolgozik. Csak az a lényeg, hogy a munkaadó kaphasson támogatást. Az az ember nem indul el többet dolgozni, akit egyszer már így kiraktak. Számomra ez döbbenetes példa, a kérdésem az, hogy nem lehet ez ellen tenni valamit!?

A munkanélküli támogatási dilemmához talán azt érdemes elmondani, hogy minden állami rendszer korlátja az, hogy csak azokat tudja támogatni, akik az ő támogatását kérik, akik vele együttműködnek. Amikor a helyi kezdeményezésekről beszélünk, akkor annak a dicséretéről és elfogadásáról is beszélünk, hogy a korlátokkal rendelkező állami szervezet mellett működjön egy nem állami rendszer, amely talán jobban elfogadható az állampolgárok egy részének. Úgy gondolom, hogy a regisztrációt már nem igénylő, de ugyanakkor állást kereső munkanélküliek támogatásában éppen a nonprofit szervezetek vállalhatnak szerepet, hiszen az állami szervezet az önkorlátja miatt nem jut el hozzájuk. Ezt a helyzetet már korábban felismerte az állami támogató, és azok a pályázati rendszerek, amelyek most az OFÁ-nál, jövőre pedig vélhetően a megyéken keresztül működnek, pontosan ennek a felismerésnek a jegyében születnek. A jövőben a nem-foglalkoztatottak állásba helyezése érdekében kell a foglalkoztatáspolitikát működtetni, s ebben még erőteljesebb szerep jut a nonprofit szervezeteknek.

A munkáltatói támogatásokkal kapcsolatban jelzem, hogy működnek olyan szakmai szempontok, amelyek azt a munkáltatót helyezik előnybe a támogatásnál, amelyik biztosítja a munkanélküli támogatott foglalkoztatása után a támogatás nélküli foglalkoztatást, illetve amelyik magasabb bért, nagyobb munkabiztonságot és több munkavállalói jog gyakorlását biztosítja. Ez a törekvés szükségszerűen gyenge amikor és ahol kevés, netán csak egyetlen munkáltató működik. Ott természetesen előállhat az említett helyzet. De azt gondolom, hogy itt nem örökös tragédiáról van szó. A munkáltató ugyanúgy mérlegel, ahogy a kormány, ahogy a munkanélküli. Mérlegeli, hogy milyen befektetések szükségesek ahhoz, hogy a kitűzött cél megvalósuljon. Ha úgy látja, hogy nem kell különösebben az emberi erőforrásba befektetnie, vagyis egyszerű betanított munkát igényel, akkor előállhat az a helyzet, hogy neki a támogatott munkanélküliek forgatása éppen elegendő támogatást ad. Tehát így a támogatást megkapja, és a terméket elő tudja állítani. De ha igényesebb termékről van szó, akkor meg kell tennie azokat az emberi beruházásokat, amelyek túlmutatnak ezen a rövid időszakon. Amennyiben egy munkafolyamatra be kell tanítania a munkavállalókat, csak akkor nyeri vissza a betanítás hasznát, ha hosszabb ideig foglalkoztatja őket.

Még egy gondolat ehhez. A nemzetközi normák szerint nem szerencsés, amikor a piaci szférában állami támogatás működik. A piac működjön, és ha a vállalkozónak megéri a foglalkoztatás, akkor ne kapjon érte támogatást, ha nem, akkor ne is foglalkoztasson.

El kell készülni arra, hogy majd csak a költségvetési szervezetek és a nonprofit szervezetek kaphatnak támogatást a foglalkoztatásért, a piaci munkáltató pedig nem.

Ez a vállalkozó, akit az előbb említettem, aki mezőgazdasági munkára foglalkoztat embereket, nem azért csinálja - az ő védelmében mondom, mert ő az egyetlen normális ember a faluban -, nem azért csinálja, mert neki szüksége van annyi élőmunkára, egy fenét...! Ráengedi a gépet és öt perc alatt elvégzi, amit kell. Azért, mert az embereket ha ő nem foglalkoztatja, akkor másnak kellene, pl. nekem vagy annak az önkormányzatnak, amelyik úgyse csinál semmit. Tehát ha én sem, meg az önkormányzat sem, akkor viszont az ember ott van a padlón, és soha többé fel nem állítható, illetve kilopják a szemünket is. Nem mondom, hogy önvédelemből, de az emberért csinálja, menti a faluját, mert szereti.

Éppen a mostani szereposztás alkalmas arra, hogy külön tudjuk választani azt a tevékenységet, ami megéri, és azt, ami nem éri meg. A piaci munkáltatónak az a dolga, hogy a piacon megéljen és nyereséget termeljen. Ha ő a helyi közösség támogatása érdekében fontosnak tartja és belefér a stratégiájába, hogy más területen is dolgozzon, akkor létrehoz vagy támogat mondjuk egy nonprofit szervezetet, vagy az önkormányzati foglalkoztatást támogatja, és így tovább. Amennyiben saját szervezetén belül támogatja a profit nélküli munkát, akkor tönkre mehet. Az ilyen foglalkoztatás tehát - hogy divatos szóval éljek - nem biztos, hogy fenntartható.

Abba keveredtem hirtelenjében, mintha nonprofit szervezetek vagy emberek ki akarnák sajátítani azt, hogy közösségfejlesztők csak mi lehetünk. Szerintem ez nagyon beképzelt dolog lenne. Egy másik ember, aki nem is hiszi, nem is gondolja, hogy ő közösséget fejleszt, esetleg több hasznot hajt, és ezt becsületesen meg tudom bárkinek mondani, mert ő sokkal nagyobb erővel tudja azt az embert megvédeni. Mert ha már nem tudok pénzt szerezni, és ha már nekünk is mindenünk elfogyott otthon, hiába szeretném támogatni azt az embert, egyszerűen nem tudom neki kifizetni jótékonyságból azt a bért. Ez pár évig megy, azután egyszerűen beledöglünk. Ez a vállalkozó legalább perspektívát ad neki, megtanítja, hogy mit jelent egy gazdálkodási folyamat, ahol nincs más, és lehet, hogy például azért szövetkeztünk mi ketten, hogy valamilyen módon, ő a tudással, én a hajtóerővel, hogy mégis megtanulja az az ember ellesni, hogyan kell ezt önállóan, kicsiben is csinálni. Ehhez képest ő ezerszer több támogatást érdemelne, mint akár még az én alapítványom is.

Nem vagyok megelégedve a válasszal. Nem tudom, milyen formában működtök, azt gondolom, hogy nem szociális segélyalapon kell gondolkodni, bárkiről legyen szó, hanem a lehetőségeket kell megkeresni az ebből való kikerülésre. A segélyezésnek nincs vége - én is nagyon szeretek mindenkit, de azért ne adjam már el a lakásomat, hogy téged tartsalak el egy hónapig, azután mind a ketten hajléktalanok leszünk - ennek nincs semmi értelme.

A civil szervezetek akármilyen képzési programot akarnak megvalósítani a munkaüggyel, egyszerűen falba ütköznek, mert azt mondják, hogy csak a tartós munkanélküliekre van és éppen annyi pénzük, átküldjük őket az átképző központba, és nincs lehetőségük arra, hogy a helyi, speciális adottságokhoz igazodjanak, és nem egy kijelölt tematika alapján tanítsanak. Ez az átképzési rendszer, meg a tematikája, úgy, ahogy van, nem működik, rossz, értelmetlen, mert nem a helyi igényeknek megfelelően működik, ráadásul még az oktatók sem olyan emberek, akik fölteszik, hogy én is egy ember vagyok. Azt mondják, hogy ülj be, leadom az anyagot, ezzel kész, befejeztem, felveszem a fizetésemet - az átképző központ megkapta a nagy támogatást - és az ember hazamegy és azt se tudja, most miről volt szó.

El kellene gondolkozni azon, hogy a regisztráció mit fedez, mit támogat, vagy szembe kell állítani vele azt, hogy tartós munkanélküli. Szerinted az egyéves tartós munkanélküli van rászorultabb helyzetben vagy az öt éve regisztrált munkanélküli, aki ugyanolyan családi helyzetben van, mint a másik? Az egyéves regisztrált kapja a tartós munkanélküli segélyt, míg az öt éves regisztrált kapja a jövedelempótló 9200 forintot, és ugyanaz a feltételrendszer van, ezt nem értem meg, hogy ez most hogyan működik?

Ez az életben úgy működik, hogy bemegy az illető, sehol nem regisztrált ember a munkaügybe, és ott megkérdezik: maga hol volt, kedves uram, 5 évig? Idáig nem volt anyagi problémája? Azért el kéne jutni mindenkinek odáig, hogy a munkanélküli központ azért van, hogy segítsen!

A civil szervezeteknek az volna a feladata, hogy ezeket az embereket tájékoztassa, hogy menj már be, figyelj! Ott megpróbálnak neked segíteni! Én így látom ezt.

Akkor a munkaügyis miért kapja a fizetését?

A tartósan munkanélküli azért kaphat több segítséget, több támogatást, mert a helyzete ezt indokolja. Az öt éve munkanélküli - ha folyamatosan együttműködik a munkaügyi szervezettel - több odafigyelést érdemelne, mint az egy éve regisztrált.

Galyas László:

Nem tudom, a gyakorlat mást mutat, de elfogadom a választ.

Az átképzés a munkaügyi központok dolga lett, és borzasztó nehéz ebbe a rendszerbe betörni a civileknek. A munkaügyi központnak van egy kiképzési szisztémája, amiben nonprofit szervezetek is képezhetnek, de csak a nagy szervezeteket bízzák meg esetleg. Ugyanakkor van egy olyan kialakult rendszer a munkaügyi központokban, hogy olyan cégek kapnak képzésre megbízást, akiknek tudom is én mekkora oktatási gyakorlatuk van, és beszerezték valahogy magukat ebbe a rendszerbe. Azok tehát, akik ebben kezdők, de lehet, hogy sokkal jobbat csinálnák, mert a helyi igényekből indulnak el, a helyi emberekre építenek, azok egyszerűen nem jutnak be oda, és nem kapnak lehetőséget sem arra, hogy megmutassák, hogy ők is képesek olyan képzést nyújtani, amelyet a munkaügyi központ megfinanszírozhatna.

Igen, ez így van, és a példákat még lehetne sorolni. Az teremtene egyenlőbb helyzetet, ha létrejönnének helyi kezdeményezések, nonprofit szervezetek. Igazából az lenne a jó, ha lenne egy olyan tanácsadó szervezet vagy egy külső segítő hálózat, amelyik ezt segítené, hiszen van, amikor ez a megoldás egy adott településen. Ennek jelenleg még az elején tartunk. Ha nincs ilyen szervezet, nincs lehetőség a támogatásra. Az OFA jelenleg birkózik ezzel a gondolattal. Igaz az is, hogy nehéz ebbe a támogatási piacba bejutni, minél szigorúbb lesz a támogatási rendszer, annál nehezebb lesz.

Bagó Jóska elmondta a tervezett új finanszírozási rendszert, én is újat hallottam. Azt gondoljuk az OFÁ-nál, hogy a decentralizálás jelenthet végre tervezhetőséget, biztonságot, folyamatos finanszírozási programot. A területen könnyebben megoldható a dolog. Az én fejemben mostanáig így élt az ügy, hogy ez nyilván kirendeltségekhez koncentrálódik, ahol az aktív eszközök jó része ott van most is. Mellette van egy kérdés, hogy szakmailag hogyan tudják ezt a dolgot a kirendeltségek rendezni, és tényleg nagy kérdés. A szakmai támogató rendszert pontosan azért szeretnénk kiépíteni egyébként decentralizáltan, hogy megkönnyítsük a nonprofit szervezetek számára a fölkészülést és egy kapcsolatépítés is legyen, hiszen az OFA talán ilyen típusú rendszere közvetítő is lesz egy kicsit a kirendeltségek felé.

Van egy dilemma, amit én Bagó Jóska figyelmébe ajánlok, hogy vajon hogyan fogadják a munkaügyi központok, illetve a kirendeltségek ezt a típusú megoldást? Bejött most az alternatív munkaerő-piaci programok kiírására egy pályázat az egyik megyéből, ők a központi programhoz kapcsolódnak, a tartós munkanélküliek központi programhoz, és az a vállalásuk, hogy egy nagyon speciális, általuk létrehozott, folyamatos gondozás-kísérést biztosító, úgynevezett job-klubot vagy más néven álláskereső klubot indítanak el. Befutott már az illetékes munkaügyi központ véleménye is, amelyik nem támogatja vagy nem javasolja, hogy az OFA adjon támogatást ennek a programnak, azzal a hivatkozással, hogy az álláskereső klub egy levédett fogalom, ahhoz copyright jogok tartoznak, ezért nonprofit szervezet ne akarjon ilyet csinálni. Van tehát nyilván egy szakmai megbeszélni való is, nemcsak a nonprofit szektor és az állami szervezet helyi tagjai között, én azt gondolom, hanem az állami intézményrendszer szintjei között is. Lesz rengeteg probléma, amíg beáll ez a rendszer, de biztos, hogy ez kell a jövőben. Egymilliárd forinttal gazdálkodik az OFA 1997-ben, körülbelül 140 millió forint jut most a mai árakon szerény nonprofit programokra, lehet, hogy év végére ez több lesz, de most ennyi az eldöntött költségvetés. A Munkaerő-piaci Alapból a megyei decentralizált foglalkoztatási alapokba 21,6 milliárd forintot osztanak szét. Ha ezt 20-szal - mert ugye 20 megye van a fővárossal - leosztjátok - és a fővárost fel kell dúsítani általában -, kb. olyan 7-900 millió vagy egy milliárd forint jut egy-egy megyére, amiről a munkaügyi tanácsok döntenek, és ez ugyanannyi, mint az egyszem OFÁ-ra jutó pénz, tehát teljesen értelmetlen dolog ennyire koncentrálni és odavonzani egy csomó ilyen típusú programot, hogyha a finanszírozás a területen történik.

A nagy dilemma amihez partnerek kellenek, az, hogy hogyan lehet a dolog szakmaiságát komollyá tenni, folyamatossá tenni, hogyan lehet egy normális nonprofit menedzsmentet erre a szervezetrendszerre megcsinálni. Ehhez kelletek Ti is partnernek és még néhány másik szervezet is. Az OFA kuratórium a múlt héten döntött arról, hogy néhány foglalkoztatási típusú nonprofit országos szerveződésű hálózatot, így többek közt a MÁOSZ-t is, meg még három másik ernyőszervezetet is támogatásban fog részesíteni egy meghívásos pályázaton.

Aki még konzultálni akar a kertben, annak erre lehetősége van. Mindenkinek köszönöm, hogy eljött. Az utolsó programpontot felolvasom: Az együttműködés lehetséges útjai. Erre sajnos, még ezzel az ebéd utáni hosszabbítással sem kerülhetett sor.

Több ízben szóba kerültek dolgok, és mivel már sokan elmentek, az a javaslatom, hogy írjunk egy körlevelet mindenkinek, egyetlen kérdéssel: szerinted mi a továbblépés, az együttműködés lehetősége? Ezt összegezzük és kitaláljuk, hogyan lehetne újra találkoznunk. A viszontlátásra!